5.2.2.2. A leírás (deskripció)

A leírás (deskripció) a valóság -- mindenekelõtt természetesen a külsõ valóság -- statikus elemeinek a nyelvi reprezentációja. Elvileg ezeknek az elemeknek a vonatkozásában is markáns a közös tapasztalat, ténylegesen azonban más a helyzet, mivel az ember figyelme sokkal inkább irányul a külvilág dinamikus, mint statikus elemei felé. Ezért azután az emberi tudatban a környezet statikus elemei kevésbé határozott és plasztikus nyomokat hagynak, mint a dinamikusak, mivel “a külvilág céljaink, egyéni boldogulásunk szempontjából érdektelen részleteit felesleges megjegyezni”. (Kibédi Varga 1997, 141)

A leíró szöveg stílusa jellemzõen nominális, állítmányi szerepben is gyakoriak benne a névszók (amelyekhez az indoeurópai nyelvekben a létige csatlakozik). A stiláris nominalitás -- az egyes nyelvek struktúrájától függõen -- abban is megnyilvánulhat, hogy a használt igék akciótartalma csekély. Jellegzetesen ilyenek az angol nyelvtan által linking verbnek nevezett igék -- Hendrickstõl idézi Bal 1998, 139 -- (pl. seems, appears stb): ezek minden indoeurópai nyelvben elõfordulnal. Ezek az igék adsztrátumként a magyarba is “beszüremkedtek”, természetesen fõként az írott nyelvbe: “A megoldás jónak bizonyult.”, “A vizsgázó felkészültnek mutatkozott.” stb. Csekély akciótartalmúak azok az igék is, amelyeket a magyar nyelvtan “történést jelentõ” igéknek hív. A metaforikus jelentésben használt igék akciótartalmát talán tompultnak nevezhetjük, mivel az eredeti, konkrét értelmû mozgásos jelentés nem teljesen tûnik el, de csak tompán, elmosódottan sejlik fel. Ilyen tompult jelentéstartalmú igék a következõ oldalon idézett Fielding-részletben az ereszkedett, a tört elõ és a már eredeti jelentésében sem lendületes, de azért ott még markánsan cselekvõ botorkált. A metaforikus értelemben használt ige a leíró szövegekben igen gyakori. Ebben a tényben egyfelõl annak az inopiának a korrekcióját láthatjuk, mely inopia a statikus képek vonatkozásában jellemzi a nyelvet, másfelõl viszont láthatunk benne a nyelvi mûködés alapvetõen természetesnek látszó formájához, az elbeszéléshez való burkolt vagy nyílt, de mindenképpen ösztönösnek tekinthetõ visszafordulást is.

Az oralitásban a leírás viszonylag ritka szövegforma. A szóbeliségben a mozgásra, a változásra összpontosító figyelem többnyire megelégszik a színtér vázlatos, érzékletesnek, egyénítõnek jóindulatúan sem nevezhetõ bemutatásával. Íme egy jellemzõ példa egy népmesébõl (a kurzív rész a leírás, a többi külsõ történés elbeszélése):

“A híd egyik oldalánál egy sötét erdõ volt, a másik parton pediglen egy zöld mezõ. János elcsapta a lovát legelni, maga tüzet rakott, szalonnát sütött, jól megvacsorázott. Azután feje alá tette a nyerget, és elaludt. De éjfélkor megint talpra ugrott, mert a túlsó parti erdõbõl olyan zúgás támadt, hogy a füle dobját hasogatta. Arról felõl nyargalt a kilencfejû sárkány.” (A sötétség országa. Magyar népmese. = Katona Imre (szerk.): Magyar népmesék. Móra Kiadó, 1993. 130. old.)

A leírás igazából az írásbeliség szövegformája: az írott szöveg ugyanis az ábrázolt jelenséget inkább produktumként, végeredményként ragadja meg, s ebbõl adódóan statikusnak látja. (Vö. 4.1.1.) A tiszta leírás éppen ilyen, térbeli kiterjedése van, idõbeli viszont nincs, mert az állandóság jellemzi. E tekintetben a leírás tárgya és szövege nem egynemû, ugyanis a térbeli tárggyal ellentétben a leíró szövegnek idõbeli kiterjedése van; vélhetõ, hogy egyebek között ebbõl a különnemûségbõl is eredeztethetõ a hosszabb tisztán leíró szövegrészek nehéz olvashatósága. Ezért azután általánosnak tekinthetõ vélemény szerint a klasszikus hagyományban a leíró szövegrészeknek csak akkor van létjogosultságuk, ha “magasztalják” vagy “szidalmazzák” az ábrázolt embereket, minden más esetben a mûvész elhagyhatja, az olvasó pedig átugorhatja a leírást. (Vö. Kibédi Varga 1997, 141)

A 16--18. századi irodalom, amelyet eluralt az írásbeliség, tobzódik a leírásokban, s ennek némelykor tudatában is van. Kibédi Varga idézi -- (Kibédi Varga 1997, 142) -- a Don Quijote második részének 18. fejezetébõl Cervantes zárójeles közbevetését (aki itt a Don Quijote életérõl szóló arab kézirat fordítójának adja ki magát), mely szerint a fordításból kihagyta a leírásokat:

“(Itt aztán a szerzõ körülményesen leírja Don Diego egész háza tájékát, elsorol részletesen mindent, ami jómódú földesurak házában rendesen található. E történet fordítója azonban célszerûnek látta, hogy elhallgassa az ilyen és hasonló aprólékos részleteket, minthogy úgy sincsenek lényeges összefüggésben a történet folyamával, a történetírásban pedig sokkal lényegesebb dolog az igazság, mint a száraz kitérõk.)” Cervantes: Don Quijote, 2 rész, 18. fejezet, 150. o. (Bp., Európa, 1955., Gyõry Vilmos fordítását átdolgozta Szász Béla)

Németh László hívja fel a figyelmet Fielding Tom Jones címû regényének az elején olvasható terjedelmes leírásra, amelyet bizony nem hagyott el senki, végig kell olvasni.(1) Itt a teljes szövegnek csak töredékét idézzük (de Kibédi Varga fentebb hivatkozott bátorítása alapján akár ezt is át lehet ugrani):

“... a domb délkeleti oldalán állt ez a ház, de közelebb a lábához, mint a tetejéhez, úgyhogy az északkeleti széltõl öreg tölgyfák ligete oltalmazta... A liget közepén finom pázsitos rész volt, amely enyhén ereszkedett a ház felé; a felsõ szélén bõvizû forrás tört elõ a fenyõkkel borított sziklából, körülbelül harminc láb magas, állandó vízesést alkotva, amely nem csinált lépcsõkön folyt lefelé, hanem természetes esését követve botorkált a tört és mohos köveken, míg a szikla aljához ért, onnét egy kavicsos mederben futott, amely már sokkal szelídebb lejtõn kanyarodott tova, s a domb alján egy tóba ömlött, negyed mérföldnyire a ház alatt, déli oldalon, úgy, hogy a homlokzati szobák bármelyikébõl látni lehetett...” Természetesen olvasói ízlés és vérmérséklet kérdése, hogy a fenti részletet lenyûgözõen szépnek vagy éppen idegesítõnek találjuk. Mindenesetre érdekes, hogy Lukács György a 20. századi irodalom vonatkozásában “az állapotszerû képeket íróilag triviálisaknak” találta, s úgy gondolta -- mellesleg egyáltalán nem alaptalanul --, hogy míg az elbeszélés a bennélés, a leírás a kívülálló megfigyelés írói eszköze, s õ az utóbbit társadalmi szempontból kevésbé értékesnek találta. (Lukács é. n., 281; 284) Tagadhatatlan, hogy a leírásokból gyakorta érzõdik némi önmagukért-valóság, bizonyos mesterségbeli bravúrra való törekvés, hiszen a nyelv eo ipso nem leírásra, hanem elbeszélésre való. Az író úgy törekszik a statikus látvány nyelvi megragadására, ahogy a festõ a harmadik dimenzió foglyul ejtésére a kétdimenziós vásznon, vagy a szobrász a mozdulat érzékeltetésére a mozdulatlan szoborral. Valamennyien a lehetetlen akarják lebírni, ám végül is ez a dolguk, ettõl mûvészek. S ha ez akárcsak részben is sikerül nekik, s olvasójukat élményhez juttatják ezáltal, akkor a leíró szöveg valódi irodalmi értéket képvisel, mégpedig attól függetlenül, hogy állnak-e bármilyen összefüggésben a hõsökkel. (Vö. Szerdahelyi 1995, 207)

JEGYZET

1 Németh László: Vázlatok a tizennyolcadik századhoz. = Európai utas. Magvetõ--Szépirodalmi, Budapest, 1973. 185. o.