5.2.2. Az irodalom szövegformái

5.2.2.1. A narráció (elbeszélés)

A narráció (elbeszélés) az irodalom legrégebbi szövegformája. Jellemzõ vonása az idõbeliség, a konszekutivitás, a dolgoknak -- többnyire a dolgok változásainak -- idõbeli lineáris rendbe való sorakoztatása. Valójában persze nem is sorakoztatásról van itt szó, hanem sorakozásról, ugyanis a narrációval elbeszélt cselekedetek, történések idõbe ágyazottak, tehát természetes egymásutániságuk van, sorakoznak maguktól is, nem kell sorakoztatni õket. (Vö. Bal 1998, 136) (Érdemes megfigyelnünk, hogy a narráció esetében a tárgy és a szöveg egynemû -- mindkettõ az idõ dimenziójában létezik.) A konszekutivitás, az idõbeliség -- mint már volt szó róla (4.1.1.) -- a szóbeliség nyelvének a sajátja, amely jellemzõen folyamatként ragadja meg a reprezentálandó jelenséget. Már az elnevezése is utal a szóbeli eredetre, szemben a leírással, amely nevében is az írásbeliséghez való kötõdésérõl árulkodik. A fentiekbõl adódóan a narráció stílusa tipikusan verbális, a szöveg lényegét a többnyire cselekvést, ritkábban történést jelentõ igék adják.

Alapesete a külsõ történés elbeszélése. Elbeszélõre és hallgatóra ez rója a legkevesebb terhet, ugyanis a nyelv eszköztára a külsõ történések reprezentációja tekintetében a legteljesebb, lévén hogy a mindennapos nem-irodalmi kommunikációban az ember a nyelvvel alapvetõen az õt körülvevõ világ történéseit kívánja megragadni. További könnyebbséget jelent, hogy a szövegalkotó és a szövegbefogadó tapasztalatai leginkább a külsõ történések vonatkozásában egyeznek meg, s ez a körülmény a szövegalkotást könnyeden spontánná, a megértést pedig szinte automatikussá teszi. A nyelvhasználat a külsõ valóság vonatkozásában a leginkább szabványosított -- a langue “elõírásai” itt a legerõsebbek -- tehát a nyelvhasználó egyéni leleménye számára itt nyílik a legkisebb tér.

A belsõ történések elbeszélése több okból is nehezebb. Mindenekelõtt azért, mert a belsõ történésekkel kapcsolatos emberi tapasztalatok kevésbé egységesek, lévén hogy mindenki csak a saját belsõ történéseivel kerül közvetlen kapcsolatba. A belsõ történéseket nyelvileg is nehezebb megragadni, mivel igen egyediek lehetnek, s ezért a lexikai eszköztárban nincsenek rájuk “kész” szavak -- általában csupán a külsõ világ történéseire használt szavak metaforikus használatával lehet mások számára érzékletessé tenni õket (pl.: “valami nagyon megrázott”), s az ilyen szójelentések általában nem elég kontúrosak. A langue szabványosító ereje itt viszonylag kicsi, így tág tér nyílik a szövegalkotó egyéni mérlegelése számára. Mindebbõl következik, hogy a belsõ történések elbeszélésének a befogadása is nehezebb, s a szöveg befogadójában a szöveg alapján létrejövõ tudattartalom sokkal messzebb fog esni a szövegalkotónak a szöveggenerálás alapjául szolgáló tudattartalmától, mint a külsõ történéseket reprezentáló narráció esetében.

A narráció nemcsak a tárgyát tekintve lehet többféle, hanem az elbeszélt történés idejéhez viszonyítva is. A legszokásosabb forma az utóidejû narráció, amely korábban bekövetkezett történéseket beszél el. Ritkább ennél a szimultán narráció -- amely egyébként közel áll a dialógushoz --, amikor az elbeszélés és az elbeszélt cselekvés egy idõben megy végbe. Létezik ezenkívül elõidejû narráció is, amely jövõbeli dolgokat beszél el. (Michel Butor La modification címû regényében a narráció csaknem fele jövõ idejû: azok az események, amelyek Léon elõzetes elképzeléseiben, vágyaiban játszódnak le.) (Maár 1995, 113)

Az irodalomtudomány nagyon sokoldalúan foglalkozik a narrációval, amely csakugyan az irodalmi közlés talpköve. Genette a szó három jelentését különíti el: ezek közül az elsõ a narratív kijelentés (énoncé), tehát olyan szóbeli vagy írott beszéd (diszkurzus), amely eseményt vagy eseménysort közöl -- egyébként a köznyelv is ebben az értelemben használja a szót. A második -- ritkább -- jelentésben a narráció (elbeszélés) a diszkurzus tárgyát képezõ valós vagy fiktív események egymásutánja. A szó harmadik jelentése a történet elbeszélésének, narrációjának az aktusa. (Genette 1996, 61--62) Talán nyilvánvaló, hogy e munka tárgyának a szempontjából a szó elsõ jelentése a releváns. A társadalmi mozgást az emberi élet meghatározójának tekintõ világnézet és az ebbõl sarjadó irodalomszemlélet az ember belsõ világát nem tekinti autonóm irodalmi tárgynak. Lukács György a harmincas évek közepén a következõket írja: “Íróink egyre erõsebben érzik annak szükségét, hogy megismertessenek bennünket alakjaik belsõ életével. Ez kétségtelenül egy lépés elõre irodalmunk kezdeteihez képest. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a belsõ élet egy regényben [...] csak a cselekménnyel való összefüggésben, mint egyéni cselekvés szakasza vagy eredménye válhatik jelentõssé.” (Kiemelés tõlem -- B. V.) (Lukács é. n., 281)