5.2. Az irodalom színeváltozásai

5.2.1. Az irodalom tárgyának a változásai

Az irodalom tárgyának középpontjában kezdetben az emberi élet külsõ történései állnak, mindenekelõtt az emberek egymás és a természet ellen való küzdelmének az elbeszélése. E tárgy fõ jellegzetessége a dinamika, hiszen a történés folyamatos változásokat jelent. Ezzel szinte egy idõben, de kisebb súllyal jelenik meg az irodalom tárgyaként e történések színterének és kellékeinek a bemutatása. Ez a tárgy természetébõl fakadóan statikus.

A verbális fikció hatókörének lényeges bõvülése következik be, amikor az ábrázolás középpontjába az emberi élet belsõ történéseinek az elbeszélése kerül. Ez viszonylag késõi fejlemény, nagyobb súllyal a 18. századi szentimentális regényekben jelenik meg, s az ábrázolás csupán a 19. század lélektani regényében mélyül el, hogy azután a tudatfolyamregényben teljesedjék ki, és fontosságát napjaink irodalmában is megõrizze. Vannak viszont korai elõképei, mint például az Aeneis IV. éneke (Dido panasza) és Szent Ágoston Vallomásai.

Az emberi belsõ élet történéseiben kevesebb a dinamika, mint a külsõ élet eseményeiben, mivel a belsõ történésekben nincs valóságos, fizikai értelemben vett mozgás, s a történést alkotó sorba rendezõdõ változások egymásutánja a külsõ történésekben tapasztalható változásoknál kevésbé releváns.

Az emberi lét belsõ állapota -- a lélekállapot és a tudatállapot -- is tárgya az irodalomnak, azonban statikus jellege miatt szinte soha nem válik egy adott mû domináns tárgyává, mivel az ábrázolt tárgy statikussága és kevéssé releváns jellege miatt valójában nem alkalmas erre.

A fenti négy tárgy egyike sem jelenik meg tiszta formában egy adott mûben, de bizonyos irodalmi korszakok, mûfajok, irányzatok jellemezhetõk e tárgyak valamelyikével. Például a korai epika, a népmesék, az ifjúsági mûvek és a lektûrök domináns tárgya a külsõ történés, mindazonáltal -- igen kis arányban -- elõfordul bennük a másik három tárgy is. A modern prózában viszont jellemzõen az ember belsõ világa -- történései vagy állapota -- a domináns tárgy.

Álljon itt példaként egy rövidebb szöveg egy Borges-novellából. A külsõ történést kurzív, a belsõ történést álló, a belsõ állapotot félkövér kurzív betûkkel jelöljük. (A történés színtere -- mint hangsúlyosan vizuális tárgy -- igen ritkán jelenik meg a vak Borges mûveiben.)

“Emma elejtette a papírt. Elõször rosszullétet érzett a gyomrában és fájdalmat a térdében; aztán elvakult bûnt, valószerûtlenséget, hideget és reszketést; aztán szerette volna, ha már másnap lenne. Aztán rögtön rájött, hogy ez a kívánság céltalan, mivel apja halála az egyetlen dolog, ami történt, s ami ezután szakadatlanul történni fog a világon. Fogta a papírt, és a szobájába ment. Lopva egy fiókba tette, mintha valami módon már tudott volna az elkövetkezõkrõl. Talán megsejtett valamit; már az volt, akivé késõbb lett.”

(J. L. Borges: Emma Zunz. = A halál és az iránytû. Európa Kiadó, 1998. 231. old.)

 A külsõ és a belsõ világ a fenti szövegrészletben is egymásba fonódik, de azért viszonylag jól elkülöníthetõ egymástól. A modern irodalom -- fõként a posztmodern próza -- létrehoz azonban olyan szövegeket is, amelyekben a külsõ és belsõ világ nem egymásba fonódik, hanem egymásba olvad. Míg a fenti szövegben a külsõ és belsõ történések, állapotok közötti kapcsolat logikailag megragadható, az egymásba olvadó reflexiókból felépülõ szövegekben a logikai dimenzió nem releváns.