5.1.3. Szóbeli és írásbeli irodalom

McLuhan idézi A Gutenberg-galaxis elején Harry Levint: “Az »irodalom« kifejezés feltételezi a betûk használatát, azt, hogy a képzelet szóbeli alkotásait az írás és olvasás eszközével közvetítik. Az »orális irodalom« nyilvánvalóan önellentmondás.”(1) (McLuhan 1962, 2)

Levinhez hasonlóan mások is érzik a dilemmát, mivel a verbális fikció elnevezése szinte minden nyelven az írásbeliséghez kötõdik, ugyanakkor minden nyelven a szóbeliségben született meg, s erre a hagyományra épültek az írásbeli formák. (Szili József említi meg René Wellekre hivatkozva, hogy az olyan elnevezésforma, mint a német Wortkunst, szerencsésebb, mivel nem az íráshoz, hanem a szóhoz köti az irodalmat. -- Szili 1993, 12) Mind a közgondolkodás, mind a tudomány -- a “hordozó” anyagtól lényegében függetlenül -- egységes folyamatnak tekinti a verbális fikció fejlõdését, mivel a szóbeli és írásbeli formák közötti hasonlóságok minden tekintetben számosabbak és markánsabbak mint a különbségek. Azt mondhatjuk, hogy a szóbeli és írásbeli irodalom között annyi a különbség, amennyi a szóbeli és az írott szöveg között -- nem több és nem kevesebb: a különbségek közül a leginkább szembeszökõ az, hogy az írásbeli irodalom a szóbelinél lényegesen komplexebb struktúrák létrehozására képes.

Van azonban egy különbség, amely -- legalábbis a mai irodalomfogalmaink szerint -- a lényeget érinti. Ez a különbség az, hogy míg a szóbeli irodalom mind a tartalmat, mind a kifejezõeszközöket illetõen a közösség szigorú preventív cenzúrája alatt áll, addig az írásbeli rögzítés lehetõséget nyújt a közösségtõl független egyéni tartalmak megjelenítésére és az általánosan elfogadottól eltérõ kifejezési formák alkalmazására. Jakobson saussure-i terminussal a szóbeli irodalmat -- a folklórt -- langue-jelenségnek, az írott irodalmat pedig parole-jelenségnek nevezi, lévén hogy a közösség a folklórt ugyanúgy cenzúrázza, mint a langue-ot. (Jakobson 1969, 336) Csak az írásbeli irodalomban lehetséges, hogy a születésükkor elutasított mûvek késõbb -- és egyáltalán -- az irodalom részévé váljanak. Példának Lautréamont-t, a szürrealizmus elõfutárát és a 19. század második felének “bizarr” regényíróját, Nyikolaj Leszkovot említi, akiknek mûvei életükben nem nyertek tetszést, haláluk után egy idõvel azonban felfedezték értékeiket -- az írásbeliség nélkül egyéni, a közízlés által elutasított mûveik elvesztek volna. (Jakobson 1969, 331--333)

Nem tartozik szorosan dolgozatunk tárgyához, de talán érdemes néhány sorban kitérnünk arra, miért tekinthetõ a verbális fikció a történelem elõtti idõktõl kezdve mind a mai napig mondhatni alapvetõ emberi szükségletnek. A legvalószínûbb válasznak az látszik, hogy a fikciófogyasztási igény -- vélhetõleg a halandóság tudata által felerõsített -- emberi élményszomjon alapul, s “a ráismerés öröme, az illúzió készsége, a kettõs tudat feszültsége, a rítus biztonságélménye, a vágyteljesülés, a megismerés igénye, a »bárcsak velem is megtörténne« ábrándja” táplálja. Az ember megtanulja, hogy nem lehet -- és nem is kell -- mindent a valóságban végigélni, a fikció révén, beleélve magát a történetbe, szereplõivel azonosulva, bárha csak szimbolikusan is, érvényes élményt lehet szerezni valamirõl. (Mérei--Binét 1970, 248) A fikció lehetõséget nyújt rá, hogy az ember kiélhesse azon legnagyobb szenvedélyeit, amelyek nem vezetõdnek le a normális életben. (Vigotszkij 1968, 398) A fikciófogyasztásnak az egyéni és társadalmi haszna is revelálódott -- a történetbe való beleélés, a szereplõkkel való azonosulás lényegében egy “empátiás tréning” (Buda 1978, 302), amelynek hasznos hozadéka van a való életben is.

“Az irodalom tényleges, primer funkciója [...] az volna, hogy az adott valóságot, minden emberi helyzetet, lehetõséget, sorsot érzékletesen, élményszerûen, lényegi törvényszerûségeit s egész mozgásrendszerét megvilágítva, s mindezen túl még az [...] alapvetõ emberi értékhez: az emberi teljességhez viszonyítva ábrázolja.” (Hankiss 1989, 278) Erre az alapvetõ funkcióra az egész emberi történelem során minden társadalomnak, minden közösségnek, minden embernek szüksége volt, s ma is változatlanul szüksége van. (Hankiss 1989, 275--276)

JEGYZET
1 “The expression »oral literature« is obviously a contradiction in terms.”