5.1.2. Az irodalomfogalmak változásai

Miközben a gyakorlatban többé-kevésbé pontosan tudjuk, mit értsünk irodalmon, a fogalom egzakt meghatározása nem egyszerû dolog. Ennek az oka mindenekelõtt az, hogy mind a fogalmak, mind az elnevezéseik a történelem során jelentõs változásokon mentek át.

Ma (szép)irodalmon általában a verbális fikciót értjük -- “a verbális jelek alakzataiból alakult, olyan üzenetre orientált képzõdményt”, (Sebeok 1983, 9) amely nem a valóságban ténylegesen létezõ, hanem a valóság elemeibõl az alkotó tudatában konstruált dolgokat reprezentál. Verbális fikció mindig létezett, csak éppen nem körvonalazódott a mai módon a közgondolkodásban. A szóbeli verbális fikció ugyanis egészen a romantika koráig a mûvészetküszöb alatt volt, nem tekintették a mûveltséganyag részének, miközben az írott verbális fikciót együtt kezelték a többi, nem fikcionális írásos hagyománnyal. Az írott anyagon belüli elkülönülés a 18. század második felében megy végbe, mindenekelõtt a megnövekedett könyvtermésen belüli eligazodás elõsegítésének az igényével. Elõsegíti az elkülönülést az is, hogy nagyjából ettõl az idõtõl kezdve válik elfogadottá a fikció nyílt vállalása -- a korábbi mûvek jelentõs részénél az író megjelölt valamilyen forrást: egy naplót, egy szavahihetõ embert, aki elmondta a szóban forgó történetet stb. (Ennek a tapasztalt olvasó persze nem okvetlenül adott hitelt, de mindenesetre úgy tett, mintha hitelt adott volna. Lényegében már ekkor létrejött az író és olvasója között ma is érvényes paktum, mely szerint az olvasó tudja, hogy amit olvas, az úgy, ahogy leírták, nem valóság, de az olvasás idejére úgy tesz, mintha a leírtakat valóságosnak tekintené.)

Az írásos fikciónak az írásbeli hagyomány többi részétõl való elkülönülésével szinte egy idõben megy végbe -- mindenekelõtt Rousseau és Herder hatására -- a szóbeli fikciónak, a népköltészeti hagyománynak a felértékelõdése s ezáltal az írott fikcióval egy kategóriába kerülése. Létrejött a ma is érvényes felfogás, mely szerint “az irodalmi fejlõdés élõ vonala nem ismeri az írásbeliség jegye szerinti elválasztást”. (Marót Károlytól idézi Szili 1993, 57)

A mai irodalomfogalom kialakulása, a (szép)irodalom elkülönülése a fentiekben kifejtettnél sokkal összetettebb és bonyolultabb, Szili József egész monográfiát szentel a kérdésnek (Szili 1993). Dolgozatunk tárgya azonban nem teszi szükségessé a problémában való alaposabb elmélyedést. (E fejezetben a továbbiakban -- az általános terminológiai gyakorlatnak megfelelõen -- a verbális fikciót irodalomnak nevezzük, s csak akkor használjuk a szépirodalom szót, ha a szövegösszefüggés világossága ezt kifejezetten megköveteli. Nem veszünk figyelembe értékszempontokat, tehát együttesen kezeljük a minõségi (szép)irodalmat a giccsel, lektûrrel és dilettáns irodalommal.)

Célszerûnek látszik viszont már e helyen rámutatni arra, hogy a szépirodalom elkülönülésében szerepet játszott a “könyvkultúrával szembeni lázadás” is. (Nyíri*-1) Ezt a lázadást nem egyszerûen a könyvek nagy száma és az ennek következtében kibontakozó “olvasásõrület” váltotta ki: Neumer Katalin kimutatja, hogy ez az “õrület” például a német lakosságnak mintegy 1%-át (100 ezer embert) érinthette, ugyanis ennyien tudtak folyékonyan, “regényolvasási szinten” olvasni. (Neumer 1998, 118) A lázadás lényege sokkal inkább a könyvkultúra alapjául szolgáló írás által képviselt, egyoldalúan elvont gondolkodás- és írásmód ellen irányult. Ezt az egyoldalú fogalmiságot töri meg a szentimentalizmus, majd a romantika irodalomeszménye, amely bevonja az írásbeliségbe a koncipiális szóbeliség nyelvét, s vele a szemléletes, az érzékszervi alapú tapasztalatokhoz közelebb álló gondolkodásmódot is. A könyvkultúra elleni lázadás tehát végeredményben paradox módon könyvekkel, írásban megy végbe, s ezzel a verbális fikció most már megfelelni látszik annak a meghatározásnak, mely szerint az irodalom “... sajátos kommunikációs forma, amelynek társadalmi hivatása az, hogy mintegy közbülsõ helyet foglaljon el a lényegre redukált, fogalmilag kódolt kommunikációs formák, s a közvetlen, személyes élményekre épülõ tapasztalatszerzés között”. (Szerdahelyi 1989, 293)