Összegzés

Az írás nem rögzíti tökéletesen a hangzó nyelvet: nagyfokú redukciót hajt végre rajta, s ennek mindenekelõtt a nyelv szupraszegmentális elemei esnek áldozatul. E tekintetben az írás szegényíti a nyelvet.

Az írott szövegnek mindazt a jelentést, amelyet a hangzó beszéd a szupraszegmentális eszköztárral fejez ki, a nyelv szegmentális eszköztárába kell belekódolnia. Ez a kényszer a szegmentális eszköztár gazdagodását eredményezi.

Az élõbeszédétõl eltérõ kommunikációs helyzet szükségessé teszi a szójelentések pontosítását, világos körvonalazását, s ennek érdekében a nyelvi jeleknek a hangzó dimenzióban végbement diszkretizációja a szemantika területén is folytatódik.

A jelentések diszkretizációja jelhiányt idéz elõ, s ezt a nyelvhasználók egyfelõl új jelek -- szóalakok -- alkotásával, másfelõl a metaforizáció eszközével korrigálják.

Az írás tökéletlenségének és az élõbeszédétõl eltérõ kommunikációs helyzetnek a következményei az írást az élõbeszéd puszta rögzítõeszközébõl viszonylagos autonómiával rendelkezõ nyelvhasználati formává emelik. Az írott szöveg az élõbeszédtõl mindenekelõtt nagyobb fokú elvontságával különbözik: “az írás a beszéd algebrája”. Az írás mint nyelvhasználati technológia lehetõvé teszi az író ember szellemi potenciáljának a nagyfokú koncentrálását.

Az írás és az élõbeszéd viszonyát folyamatos interferencia jellemzi. Ennek révén az írás szabatosabbá, pontosabbá teszi az élõbeszédet, az élõbeszéd pedig meggátolja az írás túlságosan fogalmivá válását. Az írás a nyelvfejlõdésnek -- a nyelv hatóköre kiterjesztésének -- semmi által nem helyettesíthetõ motorja.

Az interferencia eredményeként az írott és szóbeli szöveg viszonya nem jellemezhetõ egyetlen oppozícióként: meg kell különböztetni az oppozíció mediális és koncipiális-kognitív dimenzióját. Élõszóban is léteznek az írás szövegalkotási elvei alapján felépülõ beszédprodukciók, s írásban is lehetségesek az élõbeszéd kifejezésmódjához és szerkezetéhez közel álló szövegek.

Az emberi nyelv az írás és az élõszó interferenciája következtében alkalmassá vált arra, hogy egyszerre legyen denotatív és konnotatív: ezáltal egyaránt beszélhetünk szabatosan és pontosan, illetve gazdagon és árnyaltan.