4.4.2. Az írás és a beszéd kölcsönhatása

Ha az írás csakugyan autonóm közlési forma, felmerül a kérdés, hathatnak-e egyáltalán egymásra? Lurija úgy gondolja, hogy a két közlési mód közötti átjárás azért nem lehetséges, mert az írott szövegnek -- eltérõen a szóbeli szövegtõl -- okvetlenül grammatikailag explicit, kidolgozott kódban kell létrejönnie, továbbá azért sem, mert míg a szóbeli nyelvhasználat alapvetõen dialogikus, az írott szöveg monologikus. (Lurija 1979, 213)

Lurijának elméletileg akár igaza is lehetne, az írott és a szóbeli szöveg oppozíciói azonban a valóságban nem teljesek, és soha nem is voltak azok. Egészen a könyvnyomtatás felfedezéséig -- amely lehetõvé tette az írásbeliség valódi interiorizációját -- inkább a szóbeli nyelvhasználat volt hatással az írásbelire. (Ugyanakkor igaz természetesen az is, amit Ong mond, nevezetesen, hogy az írás megjelenését követõen a beszéd nyelvezete sem lehet többé ugyanolyan, amilyen korábban volt: az írás rögtön hatni kezdett a nyelvre, csak a kezdetekben ez a hatás még kevéssé volt érzékelhetõ. -- Ong 1977, 87) A korai írásbeliségben nyíltan vagy burkoltan sokáig él a dialogikus forma. Platón dialógusokat ír, nyilvánvalóan így akarván hasonlatossá tenni szövegét az õ korában még a nyelvhasználat valódi formájának tekintett szóbeliséghez. Ong vaskos könyvet ír a dialógus hanyatlásáról. Ebben úgy találja, hogy még az Erzsébet- és Jakab-kori angol költészet is tisztán dialogikus, a mûvek mind szólnak valakihez, legfeljebb nem tudjuk, hogy pontosan kihez. Szerinte az igazi monologikus írás Petrus Ramusszal (Pierre de la Ramée, 1515--1572) veszi kezdetét.(1) (Ong 1958, 286--287) Spengler alábbi kesergése átvezet bennünket a könyvnyomtatás feltalálása utáni idõkbe, amikor inkább az írott nyelv hatott a szóbeli nyelvhasználatra: “... az antik próza egész mûvészetét közvetlenül a fül számára hozták létre. Úgy olvasták fel, mintha beszéltek volna; ehhez képest mi mindannyian úgy beszélünk, » mintha könyvbõl olvasnánk« ...” (Idézi Nyíri 1998, 9)

Az írás jelentõs mértékben konzerválja is a nyelvet, fékezi a nyelvi változásokat, ám természetesen csupán az általa rögzített szegmentális elemek vonatkozásában. Ennek legszembetûnõbb példája a latin nyelv esete: az írás õrizte meg a holt latint; az élõ latin folytatásai valójában a román nyelvek. (Zolnai 1957, 53) Sajátos szerep jut itt a középkori latinnak; míg a román nyelvek a szóbeli latinságban gyökereznek, addig a középkori latin úgy vált hosszú évszázadokra egy bizonyos körben (egyház, egyetemek) ismét élõ, beszélt nyelvvé, hogy alapjául az írott latin szolgált. Ez azt eredményezte, hogy a középkori latin különbözõsége ellenére összehasonlíthatatlanul közelebb áll a klasszikus latinhoz, mint a “szóbeli ágon” kialakult román nyelvek.

Paradox módon a konzerváló hatásnak az ellenkezõje is elõfordul. A nyelvújítás új szavaival elõször írásban találkozott a nyelvhasználó, s a szem a fülnél könnyebben elfogadta az új szót (lévén hogy az írás amúgy sem volt a nyelv “természetes” létformája), s azután a fül lassanként hozzászokott a kiejtésükhöz. (Zolnai 1957, 54)

A könyvnyomtatás feltalálását követõ mintegy három évszázad során az írásbeliség széles körû elterjedése és az írás tényleges interiorizációja az írásbeliség nyelvét -- végül is az írott nyelv tulajdonképpeni tényleges természetének megfelelõen -- erõteljesen fogalmi irányba tolta el. Ennek a folyamatnak hatással kellett lennie a szóbeli nyelvhasználatra is, legalábbis a mûvelt, sokat olvasó emberek esetében. E fogalmi irányú eltolódással szegült szembe azután az irodalmi szentimentalizmus, majd pedig markánsabban a romantika oralitáskultusza. (Minderrõl bõvebben a 5. fejezetben lesz szó.) Ez természetesen nem volt elõzmény nélkül való, ugyanis már a reneszánsztól kezdve fel-felbukkannak az olyasféle intelmek, hogy “úgy írj, ahogy beszélsz!”.

Bárczi Géza írja a magyar írásbeliség korai szakaszának nyelvhasználatáról: “... írott nyelvünk kizárólag fordítási nyelv volt [...] az írás nyelve ily módon elszakadt az élõ magyar köznyelvtõl, azonban e hosszú fordítási gyakorlat nyelvünk fejlõdése szempontjából mégis igen fontos, sõt értékes. A nyelv csiszolódott, alkalmassá vált a hétköznapin messze felülemelkedõ gondolatok, és sokszor bonyolult gondolatok, elmélkedések kifejezésére, változatos érzelmek, bánat, keserûség, bûntudat, öröm, remény stb. színes festésére. Szókincse eközben gazdagodott, árnyalódott, frazeológiája rengeteg szókapcsolattal bõvült. Kialakult a sokszorosan összetett mondatok, a bonyolult körmondatok használatának mozgalmas lehetõsége és gyakorlata.” (Bárczi 1996, 190) Bárczi itt egyszerûen csak a magyarnál fejlettebb latin nyelv hatására gondol; figyelmét elkerülni látszik az a körülmény, hogy a latin nyelv mindenekelõtt hosszú és kiterjedt írásbeliségének köszönhetõen fejlettebb a korabeli magyarnál.

Tarnai úgy látja, hogy a magyar könyvnyelv nem egyszerûen a fordítás retortájában edzõdött nyelv volt. Szerinte a magyar írásbeliség nyelvének közvetlen forrása a literátus réteg szóbeli csoportnyelve, amely természetesen a latin szövegeken alapult. Itt a hivatali funkciókban elhangzó élõbeszédre gondol, amikor a literátusok magyar nyelven beszéltek “szakmai” kérdésekrõl, akár egymás között, akár nyilvánosan. A literátus rétegnek ezt a bizonyos alkalmakkor szükségképpen használt nyelvét tették át lassanként írásba, váltották át a “könyvek nyelvére” a 14--16. század magyar fordítói. (Tarnai 1984, 236--237)

Arra is lehet találni példát, amikor programszerûen szorgalmazzák a választékosabb, gazdagabb írott nyelvezetnek a beszélt nyelvre való hatását. Ruzsiczky Éva írja, hogy Kazinczynak, “... amikor az irodalom nyelvének kimûvelését sürgette, egyszersmind arra is volt gondja, hogy az írók mûveltebb nyelvhasználatának a mindennapos érintkezés nyelvévé válását elõmozdítsa.” (Ruzsiczky 1963, 57)

“... írni úgy kell ugyan, a’ hogy szóllunk: de szóllani is úgy a’ hogy írunk, ’s az írás a’ rosszra indúlt szokás ellen örök protestatio mind addig, míg a’ szokás egészen el-nem avúl” -- írja a magyar nyelvújítás vezére 1809. december 9-én Pápay Sándorhoz intézett levelében.

(Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Váczy János. VII. k. Budapest, 1896, 141. o. Idézi Ruzsiczky 1963, 57)

 Az írott és a szóbeli nyelvhasználat valójában mindig is kölcsönhatásban volt egymással, csupán a két hatás aránya változott korról korra, bár vannak, akik úgy gondolják, hogy az írás megjelenése óta az írott nyelv hatása az erõteljesebb. (Vö. Benkõ Loránd 1960, 37) Az írott és a beszélt nyelv bonyolult kölcsönhatásainak eredményeként mindenesetre mára az írásos és a szóbeli nyelvhasználat különbségei nem írhatók le egyszerû szembeállításokkal. Lengyel Zsolt mondja errõl, részben Hallidayre hivatkozva: “Az írott--hangzó forma [...] nem egyszerû oppozíció, hanem egy skála, amelyen egyes szövegek mint erõsen orális, orális, inkább orális, inkább írott, írott, erõsen írott stb. minõsítés szerint helyezkednek el.” (Lengyel 1999, 8)

Az a körülmény, hogy az írott nyelv a szóbeli nyelvhasználattól jelentõsen eltérõ szövegépítési elveket alkalmaz, ugyanakkor pedig ezek a szövegépítési elvek nem maradnak meg a saját berkükben, hanem kölcsönösen átsugároznak egymás területére, szükségessé tette a szóbeliség--írásbeliség dichotómián belül a mediális* és a koncipiális vagy kognitív dimenziók elkülönítését. (Vö. Raible 1994, 4; Koch--Osterreicher 1994, 587) A mediális dimenzióban a hangzó forma áll szemben a grafikus formával, a koncipiális-kognitív dimenzióban pedig a szóbeli tervezésû, kontextuális, szituatív nyelvhasználat az írásbeli tervezésû elvont nyelvhasználattal, a “beszéd algebrájával”. Koch és Osterreicher ezt az alábbi ábrával teszi szemléletessé (Koch--Osterreicher 1994, 588):


 
a = familiáris beszélgetés b = telefonbeszélgetés c = magánlevél
d = “prezentáció” szövege e = sajtóinterjú f = prédikáció
g = tudományos elõadás h = vezércikk i = jogszabályszöveg

Az ábrán jól látható, hogy mind a hangzó, mind a grafikus jelekkel végbemenõ nyelvhasználat rendelkezik az önnön természetével ellentétes szövegformákkal is. A szóbeliek közül ilyennek tekinthetõ a prédikáció és a tudományos elõadás, de talán a prezentáció is, az írásbeliek közül pedig a magánlevél és az oldott sajtóinterjú. Az írásbeli tervezésû szövegformákban -- a szöveg befogadójától való nagyobb (nem csupán fizikai) távolság miatt -- a formalizálásnak és linearizációnak sokkal nagyobb fokúnak kell lennie, mivel az ábrán jobb felé haladva a szövegalkotó egyre kevésbé számíthat a kommunikáció sikerét elõsegítõ nyelven kívüli momentumokra, pl. közös tapasztalatra stb. Az explicit elvontság csúcsán a jogszabályok szövege áll, amelyeknek jellegüknél fogva menteseknek kell lenniük bármiféle ambiguitástól, ugyanis a címzettek egy részének kifejezetten érdeke lehet, hogy a jogszabály szövegét a jogalkotó szándékától eltérõen értelmezze. (Mindenesetre az egyértelmû szöveg létrehozásának lehetõségével kapcsolatos kételyt fejezi ki az a tény, hogy az európai jogrendszerek a jogalkalmazók számára a jogszabály szövegén kívül a jogalkotó szándékának a figyelembevételét is elõírják.)

A hangzó szöveg koncipiális különbségeit példázza az a kísérlet, amelyet Dezséry Judit és Terestyéni Tamás végzett el az 1970-es évek elején a Magyar Rádióban. (Dezséry--Terestyéni 1973) 25 személyt beszéltettek ugyanannyi idõn át ugyanarról a témáról két különbözõ szituációban: elõször egy kötetlen, személyes beszélgetés keretében, utána pedig mikrofon elõtt, a felvételt sugárzásra szánva. (Koch--Osterreicher ábráján a két szituáció kb. az a-nak és a d-nek felel meg.) A kétfajta szöveget alaposan elemezték, s az eredmények igen markáns eltéréseket mutattak. Tanulságos itt néhány adatukat pontosan is idézni:
    Kötetlen

beszélgetésben

 Mikrofon elõtt
  Fõnévi alanyok aránya 23% 36,6%
  Névmási alanyok aránya 46,4% 43,1%
  Mellérendelések aránya 37,7% 26,7%
  Alárendelések aránya 59,2% 73%
Jól látható, hogy a mikrofon elõtt született szövegek sokkal inkább az írott szövegekre jellemzõ sajátosságokkal bírnak. Raible az írásbeliség egyik lehetséges hatásaként említi meg, hogy a koncipiális szóbeliség és a koncipiális írásbeliség pólusai eltávolodnak egymástól azáltal, hogy a koncipiális írásbeliség pólusa a fenti ábrán mindinkább jobbra tolódik, s ez azt eredményezheti, hogy az írás nyelve -- egyre jobban eltávolodva a szokásos beszédétõl -- nehezen érthetõvé vagy éppenséggel érthetetlenné válik. (Raible 1994, 14) Nem vitatva sem a “jobbra tolódást”, sem azt, hogy ennek vadhajtásai is vannak -- amelyek a beszélt és az írott nyelv diglossziális eltávolodásának a rémképét idézik fel --, úgy tûnik, hogy Raible aggodalma nem megalapozott. A koncipiális szóbeliség és írásbeliség közötti folyamatos interferencia nézetünk szerint biztosítja a folyamat kontroll alatt tartását, s a koncipiális írásbeliség pólusának a jobbra csúszása éppenséggel a nyelvfejlõdés fontos motorja, amely mintegy magával húzza a szokásos, átlagos nyelvhasználatot is, anélkül azonban, hogy a koncipiális szóbeliség pólusa is elmozdulna jobb felé. Ily módon kibõvül az a skála, amely mentén a nyelvhasználat mozoghat, s a fenti ábrán megnevezett lehetséges szövegformák száma nõni fog. Ezáltal csupán egyre szélesebben és mélyebben teljesül ki a nyelvfejlõdésnek az a folyamata, amelynek során nyelvünk két szemközti horizont felé terebélyesedik -- miként Flusser írja --: egyfelõl a denotáció irányába, másfelõl a konnotáció irányába. A denotatív jegyek a megkülönböztetés és a világosság képességével ruházzák fel a nyelvet, a konnotatív jegyek pedig jelentésgazdagsággal és sokrétû értelmezési lehetõséggel. A nyelv kettõssége lehetõvé teszi, hogy mindkét horizontot kitágítsuk. Beszélhetünk éppúgy pontosan és szabatosan (denotatívan), mint gazdagon és árnyaltan (konnotatívan) -- mi több, akár egy idõben is tehetjük mindkettõt. Ez mindenekelõtt annak köszönhetõ, hogy “nyelveink évezredeken át az ábécé szûrõ és maró raszterén mentek keresztül, s ezáltal nagyszerû és szép, finom és pontos eszközzé váltak”. (Flusser 1997, 56--58)


 


JEGYZETEK


* E szót itt -- és a továbbiakban -- “médiumkénti”, “médiumként való” értelemben használjuk

1 “Most of the best Elizabethan and Jacobean poetry is dialogue at root. [...] The overtone of »real« or colloquial speech, that is, of dialogue between persons, which sixteenth- and seventeenth-century specializes in, give it its characteristic excellence Ramist rhetoric, on the other hand, is not a dialogue rhetoric at all, and Ramist dialectic has lost all sense of Socratic dialogue and even most sense of scholastic dispute. The Ramist arts of discourse are monologue arts.”