4.3.3.2. Az inopia korrekciója

Az inopia korrekciójának több módja van, s ezek közül a leginkább kézenfekvõ az új szóalakok létrehozása. Humboldt szerint ez a nyelv fejlõdésének az elsõ, külsõ vagy alaki szakaszát jellemzi, amelyet az elsõtõl élesen el nem különülõ második szakasz, a belsõ vagy tartalmi fejlõdés szakasza követi.(1) (Vö. Trócsányi 1914, 3, 27--28)

Azon nyelvek esetében, amelyekben a nyelv szerves, fokozatos fejlõdése külsõ, társadalmi okok miatt nem volt lehetséges, ezt koncentráltan, mondhatni kampányszerûen, tudatos nyelvújítással kellett pótolni, amelynek során új szóalakok megalkotására is tömegesen került sor. A nyelvújító mozgalmakat általában a relatív inopia tudatosulása hívta életre: a fejlõdésben visszamaradt nyelv kimûveltebb nyelveket is ismerõ értelmisége rádöbbent anyanyelve szegénységére, s többnyire nemzeti érzéstõl vezérelve célul tûzte ki annak felemelését. Ilyen tudatos nyelvtervezõ mozgalmak korszerûsítették a 18--19. században a kelet-európai nyelvek jó részét. Az ógörög nyelv esetében viszonylag jól figyelemmel kísérhetõ a szóalakoknak az írásbeliség térhódításával párhuzamosan megszaporodó számuk. Nyíri Kristóf utal rá, hogy “a szókratészi-platóni fogalomtan kidolgozása válasz arra a gyakorlati zavarodottságra, amely újszerû, elvont -- az írott nyelv szintaxisa által lehetõvé tett -- szavak tömeges felbukkanása nyomán alakult ki”. (Nyíri-2*) Az ógörög példa azért különösen figyelemreméltó, mert a késõbbiekben -- mint a fentebb említett kelet-európai nyelvújítások esetében is -- az inopia szinte mindig egy fejlettebb és egy kevésbé fejlett nyelv szembesülése során merül fel, az ógörög viszont nem szembesülhetett egy nála fejlettebb nyelvvel. (Késõbb a latin már igen -- éppenséggel az ógöröggel.) Ily módon a görög számára nem áll rendelkezésre a szóalakok szaporításának az a forrása, amely minden késõbbi nyelv gazdagításában nagy súllyal bírt: a szóátvétel más nyelvekbõl. Ha vett is át az attikai nyelv szóalakokat más nyelvekbõl, mindenekelõtt egyes görög nyelvjárásokból, csak az alakokat vette át -- a szavak szemantikája már ezt megelõzõen megvolt.

Az inopia korrekciójának másik fontos eszköze a metafora. A metaforát alapvetõen nyelvi díszítõelemnek szokás tekinteni, pedig már Arisztotelész is utal a Poétikában (1457b) a metaforák használatának nyelvi hiány pótló esetére (az “istenalkotta lángot vetni” példájával).

Emanuele Tesauro írja az alábbiakat a 17. században:

“A metafora [...] gyakorta segítségére jõ a nyelv szegényességének, és midõn a megfelelõ szó hiányzik, szükségbõl az átvitt értelemmel segít, mint például ha ezt akarnád mondani saját szóval: A szõlõvesszõk gyöngyöznek, vagy A nap fényt áraszt, nem volnál képes. Jól figyelte meg Cicero, hogy a metafora öltözethez hasonlít, amelyet szükségbõl találtak ki, de gálára és ékességre is való.(2)” (Tesauro 1962, 167) Cicero több helyütt is visszatér a metaforának e kettõs funkciójára: “... [a metafora] helyénvalónak látszik, ha a szóban forgó dologra nincs külön kifejezés, így e szóképet a megvilágítás, nem üres szójáték céljára alkalmazzuk.” (Cicero, 1987, 228) “Névátvitelnek azt nevezem [...] amikor a hasonlóság alapján átvisszük valamely szó jelentését egy másikra, vagy díszítõ célzattal, vagy a nyelv fogyatékossága miatt.” (Cicero 1987, 231)

Quintilianus a katachrésis/abusio elnevezéssel illeti a metaforának azt a használatát, amikor “névvel nem rendelkezõ [...] dolgoknak olyan nevet adunk, amely közel esik hozzá”(3) (vö. Adamik 1998, 223), s csak akkor nevezi metaforának a szóképet, ha olyan dologra alkalmazzuk, amelynek van neve. (Cornificius 1987, 318--9; 159. lábjegyzet) Ez a megkülönböztetés azonban nem általános az antik retorikában. Például Cornificius a téves szóhasználatot nevezi katachrészisznek/abusiónak (a szó szótári jelentése egyébként ‘visszaélés’), a quintilianusi jelentés nem szerepel nála; a metaforának hat funkcióját sorolja fel (szemléletesség, tömörítés, az obszcenitás elkerülése, nagyítás, kicsinyítés, díszítés), s ezek között sem szerepel a nyelvi hiány kiküszöbölése. (Cornificius 1987, 252--3)

A metafora inopiát korrigáló alkalmazásának tudata azonban folyamatosan fennmaradt. Hobbes így ír errõl: “A szavak modorának választékossága a szavak olyatán díszítése, amely által egy szót elsõ, voltaképpeni jelentésébõl egy másik jelentés felé vonunk el... [...] A szavak ilyetén megváltoztatására elõször a szükség -- a szavak hiánya -- vitt rá, azonban az élvezet szokássá szilárdította, mivel az ilyen szavak hallásra kellemesek és bájosak.” (Hobbes 1998, 157)

Hermann Paul is a kettõsséget hangsúlyozza, elsõ helyen a nyelvi hiányt orvosló funkciót említve.(4) (Idézi Bühler 1965, 344 [§ 23. 1.]) Maga Bühler is fontosnak tartja a metaforának ezt a szerepét, amikor olyan példákat említ, mint ‘Fingerhut’ (gyûszû; szó szerint: ‘ujjkalap’, ‘Handschuh’ (kesztyû; szó szerint: ‘kézcipõ’), ‘Tischbein’ (asztalláb). (Bühler 1965, 342 [§ 23. 1.]) Bloomfield a jelentésváltozások kapcsán részletesen foglalkozik a köznyelvi metaforákkal, de nem tér ki arra, mi hívta létre õket. A költõi metafora természetét és lehetõségeit illetõen pedig maga is megelégszik egy tetszetõs metaforával.(5) (Bloomfield 1933, 443) Guiraud számára a metafora mindenekelõtt költõi eszköz, viszont még ebben az összefüggésben is kitér olyan vonatkozásra, amely kapcsolatba hozható a nyelvi hiány pótlásával. “A dolgok két osztályának az összehasonlítása lehetõvé teszi a szerzõ számára víziójának a megragadását”(6) -- írja, a ‘définir’ (meghatározni) igét használva. (Giraud 1969, 59) Kroeber-Riel a metafora kiváltó tényezõi közül elsõként említi a kifejezési szükségbõl létrejövõ metaforát (“Metapher aus Ausdrucksnot”). (Kroeber-Riel*)

A metafora nyelvi hiányt kiküszöbölõ alkalmazásának alapvetõ formáját kognitív metaforának nevezzük. (A metaforának a kognitív funkcióját emelte ki többek között Vico, Herder, Humboldt és Nietzsche is.) E tekintetben a metafora valójában a megismerés kezdeti fázisának talán a legfontosabb eszköze. “A fogalmak nincsenek eleve adva. Meg kell fogni, fel kell fogni mindazt, ami a fogalmat megelõzi. A dinamika a kreatív metafora lényege. A mozgást hiány indítja el. [...] Ezek [a metaforák] tudatelõttes elemzést, tudatelõttes ismereteket tételeznek fel.” (Fónagy 1998, 146)

A tudományos megismerés tényleg nem tud meglenni metaforák nélkül. Németh László így ír errõl: “Azt képzeljük, hogy a metafora a költészet virága, pedig a költészet elõbb elvan metaforák nélkül, mint a tudomány. Egy Homérosz, ha kiszedem a metaforáit, veszt, de még Homérosz marad. A modern vegytan (atomkarok, benzolgyûrû) és lélektan (képzettársítás, gátlás, a tudat tartalma) azonban metaforák nélkül összeomlik.” (Idézi Szikszainé 1994, 118) Büky Béla viszont a Huszita Biblia pszichikumra vonatkozó szókincsét vizsgálva érdekes jelenséggel találkozott: “... megfigyelhetõ, hogy a szervmegnevezéshez kapcsolódó átvitt jelenségek nyelvi továbbélése -- a fejlõdés bizonyos fokán túl -- megnehezedik, és az így keletkezett átvitt jelentések, az emberi fejlõdés bizonyos szintjének elérésével egyidejûleg, tömegesen pusztulni kezdenek. -- E pusztulás magyarázatát részben az adhatja, hogy az emberi gondolkodás átalakult [...] s [...] túlságosan szimbolikusnak, a tudományosság igényével szemben túlzottan költõinek [...] érezte azokat a lelkiállapot-megnevezéseket, amelyek anatómiai szervmegjelölések is voltak egyúttal.” (Büky 1986, 141)

A kognitív metafora a tudományos nyelvben többnyire nem csupán inopiát küszöböl ki, hanem mintegy magyarázza is az éppen csak körvonalaiban megragadott fogalmat. A benzolgyûrû vagy az atomkar -- “a metaforikus szó új jelentése egyben stílustény is” (Szabó 1998, 65) -- analóg vizuális elemével hozzásegít a fogalom bizonyos jellemzõinek a megértéséhez. (A metafora természetesen félre is vezethet: ez történik a sárgaréz esetében, amely nem a réznek egy fajtája, hanem réz és cink ötvözete; sokan nem tudják, hogy a bölömbika egy aprócska madár.) A tudós számára -- aki ismeri ezeknek a metaforikus elnevezéssel illetett kémiai fogalmaknak a pontos definícióját is -- a szóképes elnevezés teljesen “átlátszóvá”, észrevétlenné válik: a “definíció megöli a metaforát” (Fónagy 1963, 48).

Fónagy Iván külön kis könyvet írt a fonetikában használt tudományos metaforákról (Fónagy 1963). Ebben mintegy “önboncolást” végez, s ennek során igen szemléletes és gazdag példaanyaggal dokumentált keletkezésleírását adja a kognitív metaforának. A tudományos metafora esetében -- írja -- a megjelölendõ tárgy (a tapasztalattal való elsõ szembesülés idején például a zöngésség mint megkülönböztetõ tényezõ) ismeretlen. Efelé a láthatatlan pont felé veti ki a grammatikus a szavak hálóját. Az indiai fakírra emlékezteti ez az eljárás, aki feldobja a magasba a kötelet, a kötél megakad a semmiben, és a fakír felkúszik rajta. (Fónagy 1963, 141)

Az elsõdleges szóbeliség nyelvét -- az írásbeliség elõtti nyelvet -- gyakran nevezik metaforikusnak. Ez pontosítást igényel, ugyanis a szójelentéseknek az elsõdleges szóbeliségre nyelvére jellemzõ komplexitása, mondhatni parttalansága nem metaszemikus mûvelet eredménye, hanem éppenséggel a szavak eredeti állapota. A mai szemmel nézve parttalanul komplex jelentésû szó ott monolit jelentésûnek számít, mivel egyes jelentéssíkjai a nyelvhasználó tudatában még nem különültek el egymástól. Tehát ezek a szavak genezisük és akkori appercepciójuk vonatkozásában semmiképpen sem tekinthetõk metaforikusaknak, csupán egy megváltozott nyelvhasználói tudatállapot fényében váltak azzá. Mellesleg Eco figyelmeztet rá, hogy egy közleményt mindig a közlemény alkotójának a szándéka tesz metaforikussá, nem pedig a szavak eredeti jelentésszerkezete.(7) (Eco 1990, 151) Ugyanez egyébként már Hobbesnak is feltûnt: “Minden metafora továbbá hivatalból többértelmû; ez a megkülönböztetés azonban nem magukból a nevekbõl, inkább használóiktól származik...” (Hobbes 1998, 51) A metafora a fentiek alapján tehát a szószegénység legyõzésének egyik legfontosabb eszköze, miközben a folyamatnak mintegy “melléktermékeként” a nyelvhasználói tudatban a dolgok összefüggéseinek egy térbeli hálóként elképzelhetõ sajátos dinamikus sémáját is kialakítja.

JEGYZETEK

1 “Zwei Perioden der Sprachentwickelung: 1. die Periode der Formenbildung; 2. die de inneren Verfeinerung. Sie dürfen in der Wirklichkeit nicht so streng geschieden werden.”

2 “... modus transferendi verbi late patet, quem necessitas genuit inopia coacta et angustiis, post autem incunditas delectatioque celebravit; nam ut vestis frigoris depellendi causa reperta primo, post adhiberi coepta est ad ornatum etiam corporis et dignitatem, sic verbi translatio instituta est inopiae causa, frequentata delectationis...” (Cicero: De oratore, 3, 38, 155; idézi Lausberg 1990, 289)

3 “...res plurimae carent apellationibus, ut eas necesse sit transferre aut circumire...” (Quintilianus: Institutio oratoria, 12, 10, 34); “... catachresis, quam recte dicimus abusionem, [...] non habentibus nomen suum accomodat quod in proximo est, sic »equum divina Palladis arte aedificant« (Aen. 2, 15) Quintilianus: Institutio oratoria, 8, 6, 34” (Idézi Lausberg 1990, 289)

4 “Die Metapher ist eines der wichtigsten Mittel zur Schöpfung von Benennungen für Vorstellungskomplexe, für die noch keine adäquaten Bezeichnungen existieren. Ihre Anwendung beschränkt sich aber nicht auf die Fälle, in denen eine solche äußere Nötigung vorliegt. Auch da, wo eine schon bestehende Benennung zur Verfügung steht, treibt oft ein innerer Drang zur Bevorzugung eines metaphorischen Ausdrucks.”

5 “The picturesque saying that »language is a book of faded metaphors« is the reverse of the truth, for poetry is rather a blazoned book of language.”

6 “La comparaison des deux classements permettra de définir la vision de l’auteur...”

7 “Un enuciato è metaforico perché il suo autore intende che così sia, non per ragioni interne alla struttura dell’enciclopedia.”