4.3.3. Az inopia és korrekciója

4.3.3.1. Az inopia fajtái

Az inopia létére leggyakrabban két nyelv szembesülése során ébredünk rá, különösen akkor, ha a két nyelv fejlõdésének eltérõ stádiumában van. Ilyen eset állt fenn a latin és a görög nyelv tekintetében egészen a császárkorig(1), vagy éppen a magyar -- és a többi európai --, illetve a latin nyelv tekintetében hosszú évszázadokon át. Figyelemreméltó, hogy az egymással szembesülõ nyelvek közül mindig az bizonyul szókészletében gazdagabbnak és nyelvtanilag hajlékonyabbnak, amelyik hosszabb idejû és kiterjedtebb írásbeliséget mondhat a magáénak. Ilyenkor nem ritka az sem, hogy a szegényebb szókészletû nyelvben felmerülõ inopiát a gazdagabb nyelvbõl átvett szóval orvosolják. Az inopiának ezt a fajtáját relatív inopiának nevezhetjük.

Háportoni Forró Pál panaszolja a 17. század elején Curtius egyik mûvének a fordítása kapcsán, hogy az “... ollyan bõ nyelvû Romai nemzetbõl származott bölcz embernek írását az Magyar nyelvre, mely igen szük, vonni bajos volt”. Bornemissza Péter Elektra-fordításának az utószavában arról ír, hogy munkájával “némi mérsékelt bõséget” kíván szerezni a magyar nyelvnek. A bõség azonban veszélyeket is rejthet magában. Téglássy úgy látja, hogy “a copia verborum túlzott alkalmazása szétfolyóvá teheti a mondatszerkezetet és inconcinnitashoz [az összhang hiányához] vezethet”. (Téglássy 1988, 26--27) Számunkra azonban a jelen dolgozat összefüggésében a nyelv abszolút, más szóval eredendõ inopiájának van jelentõsége. Az ilyen inopia egy tényleges lyuk az ún. “lexikai hálón”. (Vö. Szende T. 1987, 78) Az inopia okát mindenekelõtt a tudattartalmi tagolás és/vagy a kommunikációs igény hiányában kell látnunk. Jó példa erre szavainknak az egyes érzékelési területek közötti rendkívül aránytalan megoszlása. Míg a látásingerek megnevezésére viszonylag gazdag szókinccsel rendelkezünk, a többi érzékelési területen folyamatosan az inopia falába ütközünk: miközben az átlagos ember mintegy 10--40 ezer szaginger megkülönböztetésére képes, közülük alig egy-két tucatnyit tudunk megnevezni. (Atkinson 1997, 125) Ez az aránytalanság mindenekelõtt azt tükrözi, hogy a szaglással (s mellesleg az ízleléssel, tapintással) kapcsolatos ingerekrõl, érzetekrõl és képzetekrõl csak ritkán szoktunk beszélni, ezért nincsenek az ilyen eredetû tudattartalmak jelölésére szavaink. Közismert, hogy jó megfigyelõk igen pontos személyleírást tudnak adni, amely alapján hû fantomképek készülnek, olyan “szagleírás” azonban, amely alapján egy meghatározott szag pontosan azonosítható lenne, valószínûleg elképzelhetetlen.

Ha a “lexikai hálón” a közvetlen érzékszervi alapú tudattartalmak tekintetében is ekkora lyukak tátognak, joggal gondolhatjuk, hogy az elvontabb, csupán az összetettebb gondolkodás által létrehozott-elkülönített tudattartalmak vonatkozásában még nagyobb hiányok tapasztalhatók. S ez tényleg így van, még a fejlettnek tekintett nyelvek esetében is. A lyukak leginkább akkor válnak szembetûnõvé, ha a szótári szavakból szemantikai mátrixokat képzünk: például az angolban a come és a go igék fölött nem áll hiperonima (fölérendelt szó), amilyen a magyarban a jön és megy igék fölött a mindkettõ jelentését szintetizáló halad. (Vö. Szende T. 1987, 78) Az indoeurópai nyelvek többségébõl viszont hiányoznak az alárendelt szavai (hiponimái) az olyan igébõl származó fõneveknek, mint a francia libération, angol liberation, spanyol liberación, amelyek egyaránt jelentik azt, hogy megszabadulás és megszabadítás. A magyarból viszont éppenséggel e két utóbbi szó hiperonimája hiányzik.  Esetenként teljes szóosztályok hiányozhatnak egyes nyelvekbõl: a magyarból például a jelen idejû (folyamatos) szenvedõ melléknévi igenév, továbbá az igék jelentõs hányadának a múlt idejû (befejezett) cselekvõ melléknévi igeneve; a románban pedig egyáltalán nincs is melléknévi igenév. A példákat vég nélkül sorolhatnánk.

A helyzet az, hogy ezeknek a hiányoknak a szószerkezetek segítségével való áthidalása rendszerint nem igényel különösebb leleményességet, ezért az ilyen típusú hiányokat nem is érezzük valóságos inopiának.

A tényleges inopia akkor lép fel, amikor egy a tudaton belül már többé-kevésbé világosan elkülönült s a nyelvhasználó által okvetlenül kommunikálni kívánt elemnek a nyelvi kódolására a rendszer nem rendelkezik jellel. Ekkor jelhiány lép fel, amelyet okvetlenül korrigálni kell.

JEGYZET

1 A latint sokan a késõbbiekben sem érezték egyenértékûnek a göröggel. A humanisták egymást követõ nemzedékei számára jelentett nyelvmûvelõ feladatot a göröggel szemben szegényesnek tartott latin nyelvnek és irodalomnak fordítások útján való gazdagítása. (Háportoni Forró Pál: Quintus Curtiusnak Az Nagy Sándornak... dolgairól irattatott históriája. Debrecen 1619. RMK I. 485. Elõszó. -- Idézi: Téglásy 1988, 26)