4.3.2. A nyelvfejlõdés anatómiája

Minden nyelvhasználó érezte már azt az ellentétet, amely az emberi tudattartalom gazdagsága és a nyelv korlátozott, a kifejezendõ tudattartalomhoz képest rendre szegényesnek bizonyuló eszköztára között feszül. Ha egy-egy nyelv tényleges szókészletét összevetjük az adott nyelv fonémáiból a permutáció szabályai szerint létrehozható szómennyiséggel, sok nagyságrendnyi eltérést tapasztalunk: a leggazdagabb szókészletû nyelv is csak töredékét tartalmazza az adott nyelven lehetséges szómennyiségnek. Ráadásul -- miként Szende Tamás rámutat -- egyáltalán nincs bizonyítva, hogy a nyelvek redundanciájának a ma szokásos szintje elengedhetetlenül szükséges a kommunikáció zavartalanságának a biztosításához. (Szende T. 1987, 79)

Egy nyelv szavainak a számát tehát nem a lehetséges fonémakombinációk mennyisége korlátozza, hanem sokkal inkább az, amit Polányi Mihály a szegénység törvényének nevez. (Polányi 1994, 140) Ez abból adódik, hogy a szavak jelentése csak elegendõ számú ismételt használat eredményeként körvonalazódhat. Amennyiben egy nyelv szavainak a száma a ma szokásosat sokszorosan meghaladná, ez az elegendõ számú ismételt használat nem lenne biztosítva, s a nagyobb szógazdagság ellenére a nyelv szemantikailag ellehetetlenülne, szétesne. “Egy kellõképpen szegény, rögzített szókészlettel kell tehát használni [ti. a nyelvet] olyan rögzített kombinációs módokon, amelyek mindig ugyanazt jelentik. Csak a grammatikailag rendezett szónyalábok képesek korlátozott szóanyaggal kifejezni a dolgoknak azt a hihetetlen változatosságát, amely megfelel az ismert tapasztalat terjedelmének.” (Polányi 1994, 140--141)

Sokak szerint ez egyáltalán nem is lehetséges. Bókay Antal foglalja össze Nietzsche ez irányú gondolatait; a német filozófus például úgy látja, hogy a külsõ világ az egyik irányból és belsõ érzéseink sokfélesége a másikból valójában ijesztõ káosszal szembesít bennünket, s ezt a káoszt nem merjük el- és felismerni. A grammatika és a szemantika-szemiotika egy formális, reduktív sémát, korlátozó rendet helyez a milliónyi külsõ és belsõ folyamatra, ezzel megtévesztõen artikulálja és hamisan stabilizálja õket; célja “sematizálni, a káoszra annyi szabályszerûséget és formát erõszakolni, amennyire gyakorlati szükségleteink igényt tartanak”. (Idézi Bókay*)

Nietzsche szerint tehát a társadalmi konvencióként mûködõ, formalizált nyelv amellett, hogy elrejti az igazságot, még erõszakot is tesz az emberen. Polányi -- nem fedve el az emberi tudattartalom egyedi és a nyelv társadalmi, konvencionális jellege között feszülõ ellentétet(1) -- másként látja a helyzetet. Érdemes itt szó szerint idézni ezzel kapcsolatos szavait:

“... amikor egy formális szabályrendszert a tapasztalatra alkalmazunk, mindig fennáll bizonyos meghatározatlanság, amelyet a megfigyelõnek fel kell oldania, közelebbrõl meg nem határozható kritériumok alapján. Hozzátehetjük [...] ehhez, hogy a nyelv alkalmazása a dolgokra szintén nem formalizált, vagyis nem artikulált folyamat. Következésképp a megnevezés mesterség, s a dolgokról való beszélés mindig feltételezi, hogy elismerjük saját jártasságunkat e mesterség gyakorlásában.” (Polányi 1994, 144--145) A fentiekbõl a legfontosabb számunkra az, hogy bár a nyelv formalizált, “a nyelv alkalmazása a dolgokra nem formalizált, vagyis nem artikulált folyamat”(2), s hogy “a megnevezés mesterség”. Tehát: hiába merev és szabályozott a nyelvi rendszer önmagában, ha e rendszernek az alkalmazása már nem az, akkor nem okvetlenül megalapozott az a nietzschei kétely, mely szerint “szavaink nem képesek áthidalni a szó és a dolog közti szakadékot”. (Vö. Bókay*) Az a körülmény, hogy a nyelvi rendszer alkalmazása nincs szabályozva, hanem az alkalmazás mikéntje az alkalmazótól függ, elvileg korlátlan mozgásteret nyújt a nyelvhasználó számára, s magában foglalja annak a lehetõségét, hogy az alkalmazás egy adott esetben lehet sikeresebb és kevésbé sikeres. Itt meg kell említenünk, hogy ez a korlátlan mozgástér adja az elméleti alapját annak, amit stílusnak nevezünk: Guiraud írja, hogy a nyelvtan (és a szótár) a rendszer korlátainak a leltára, a stilisztika pedig a megengedések és a választási lehetõségek sohasem lezárt, mindig nyitott számbavétele(3). (Guiraud 1969, 80) Ha tehát a szabályozott nyelvi rendszer alkalmazható a rendezetlen, “kaotikus” tudattartalomra egyes esetekben a szokásosnál sikeresebben, hatékonyabban is, akkor nem zárható ki az sem, hogy ez a sikeresebb alkalmazás többszöri ismétlõdés folytán szokásossá váljék, amelynél ismét csak sikeresebb alkalmazások jöhessenek létre.

Amit Nietzsche kárhoztat, az a közlésre kiválasztott tudattartalom artikulálása (diszkretizálása, tagolása) és formalizálása, ami pedig a sikeres kommunikáció elõfeltétele. Az artikulálás -- mint írja -- “egyszerûbbeknek”, “egymástól elkülönültebbeknek”, “önmagukban létezõknek és stabilaknak” mutatja a dolgokat, miközben azok valójában amorfak, egymásba folyók, és jól tudjuk, hogy tényleg így van. (Vö. Bókay*) A formalizálás pedig csakugyan “sematizál”, a belsõ káoszra annyi “szabályszerûséget és formát erõszakol rá, amennyire gyakorlati szükségleteink igényt tartanak”. Tagadhatatlan, hogy az ilyen eljárás végén a közölt tudattartalom ugyan érthetõ lesz a címzett(ek) számára, ám eredeti formájához képest végzetesen leegyszerûsödik, szinte minden egyéni sajátosságát elveszíti.

A tudattartalom formalizálásának elõfeltétele a tudattartalom tagolása, diszkretizációja: bár ez nem kizárólag nyelvi eszközökkel megy végbe, a folyamat hátterében ott áll a nyelv. Elmondható, hogy a tagolatlan -- tehát folytonos jellegû -- tudattartalom diszkretizációjának finomabb vagy durvább voltát az határozza meg, hogy a diszkretizáció (azaz: a lexikai és grammatikai gazdagság) milyen szintjén van a diszkretizációt végzõ ember által birtokolt nyelv. Egy konkrét, fókuszált tudattartalom diszkretizációja valamennyivel -- de általában nem túl sokkal -- mindig finomabb lesz annál, mint amilyen szintre a nyelv (a langue) már eljutott. (A nyelvhasználó számára ugyanis az adott kiindulópont a nyelv által már elért diszkretizációs szint -- ezt mintegy készen kapja: a konkrét közlésre kijelölt tudattartalom ilyen szintû diszkretizációjához csak minimális erõfeszítésre van szüksége.) Érzi azonban, hogy az ily módon elért diszkrét tudattartalom-elemek nyelvi kódolása csak elnagyoltan jelenítik meg a közlemény címzettje számára a kijelölt tudattartalmat. Szellemi energiájának viszonylag nagy lekötetlen hányadával a közlõ ember finomít hát a diszkretizáción, s megpróbálkozik a finomabban diszkretizált tudattartalom-elemek nyelvi kódolásával is. Ha ez sikerült neki -- tehát a címzett megérti és jól érti az üzenetet, s késõbb maga is használja az egyszer már bevált verbális kódolási módot --, akkor végbement egy eleme annak a folyamatnak, amelyet nyelvfejlõdésnek nevezünk. Amint pedig az új verbális kódolási mód társadalmi megerõsítést nyer és a langue részévé válik, az újabb nyelvalkalmazó számára már ez a magasabb diszkretizációs szint lesz az adott kiindulópont. Õ már ehhez a szinthez képest fogja a közlésre kiszemelt tudattartalmát finomabban diszkretizálni, s ily módon létrejön a nyelvfejlõdés felfelé ívelõ spirálja. Az írott szöveg genezisérõl korábban elmondottak nyilvánvalóvá teszik, hogy a nyelv által már elért diszkretizációs szint meghaladása egy adott közlemény megformálása során könnyebben mehet végbe, ha a megformálás írásban történik, mintha élõszóban.

Talán nem szükségtelen itt emlékeztetni arra, hogy a finomabbá váló diszkretizáció -- miközben mind apróbb szeletekre tagolja a folytonos jellegû tudattartalmat -- valójában egyre közelebb visz a tudattartalom eredeti formájának a megjelenítéséhez. Valahogy hasonlóan ahhoz, mint amikor egy digitalizált kép vagy hangfelvétel is annál élethûbb lesz, minél finomabb a digitalizációja, azaz minél nagyobb számú diszkrét jel jut egy idõ-, illetve területegységre. Ehhez hasonlóságot mutató módon az egyre magasabb diszkretizációs szintre eljutott nyelv is mind hívebben tudja megjeleníteni a tudattartalmakat, bár tökéletes leképezésükre soha nem válhat alkalmassá. Elmondható tehát, hogy a nyelvfejlõdés folyamata magasabb szinten is -- hasonlatosan a fejlõdés kezdeti stádiumához, amikor az artikulálatlan, folytonos hangjelek artikulálódása, diszkretizációja megkezdõdött -- legadekvátabb módon diszkretizációs folyamatként írható le. Hasonló gondolatot fogalmaz meg Egyed András, amikor “az emberi gondolkodás szinkretikus tartalmának egymás utáni szakaszokba való részletezésérõl” beszél. (Egyed 1984, 168) A fenti folyamattal magyarázható az a mindenki által ismert tény, hogy a nyelvhasználóban a nyelvi szabályrendszernek a tudattartalomra történõ alkalmazása során mintegy törvényszerûen olyan érzése támad, hogy a szabályrendszer által körvonalazott eszköztár elégtelen. Ezt az elégtelenséget legfõként a szépírók érzik, az írói szándék és a nyelvi teljesítmény, a nyelvi eszköz kínálta lehetõségek ellentéteként. A nyelvi korlát -- az író átka. (Vö. Wehrli 1960, 66--67) Ám nemcsak a szépírók érzik tökéletlennek a nyelvi eszköztárat a kifejezendõ tudattartalomhoz képest. Széchenyi István írja az alábbiakat: “Ki az a szerencsés szerencsétlen, aki egészen ki tudta volna fejezni, ami a lelkében volt? Szerencsés azért, mert a nyelvnek oly nagy tehetségével bírt. De szerencsétlen azért, mert csak oly parányi volt lelkében, amit még az emberi nyelv is el tudott rebegni!” (Idézi: Zolnai 1957, 125) A nyelv szegénysége egyaránt megnyilvánulhat a szavak elégtelen számában és a szavak összefûzését irányító nyelvtani szabályok pontatlanságában, kidolgozatlanságában, azonban többnyire a szavak hiánya szokott inkább feltûnni a nyelvhasználóknak. Ebbõl adódik, hogy ennek a jelenségnek már az antik retorika külön nevet adott, inopiának nevezve a szószegénységet, ennek ellentétét, a szóbõséget pedig copiának.


 


JEGYZETEK

1 Erre utal Szende Tamás is, amikor azt írja, hogy “a közlõ és belsõ világa ugyanúgy egyedien egyszeri, ahogy a közleménye is az; az utóbbi viszont egy általánosan adottból, a »közös« nyelvbõl építkezik”. (Szende T. 1987, 71)

2 Polányi itt az artikulált és formalizált terminusokat szinonimikusan használja. Úgy gondoljuk, hogy ez nem helyes, mivel az artikulálás -- más szóval tagolás vagy diszkretizáció -- önmagában nem jelent okvetlenül formalizálást (tehát a közösség gondolkodásmódjához való igazítást) is, csupán lehetõvé teszi a formalizálást.

3 “La grammaire (et dictionnaire) constitue un inventaire des contruintes du système. La stylistique, un inventaire -- jamais terminé et toujours ouvert -- des libertés et des choix.”