4.3. Nyelvfejlõdés

4.3.1. Van-e nyelvfejlõdés?

A fentiekbõl talán kirajzolódott az az álláspontunk, hogy a nyelv írásbeli használatát a nyelvfejlõdés egyik legfontosabb tényezõjének tartjuk. Ennek a bõvebb kifejtése elõtt szükségesnek látszik kitérnünk arra, hogy a huszadik századi nyelvtudományban széleskörûen elterjedt nézetre, amely kategorikusan tagadja a nyelvfejlõdést.

Ez a már elsõ hallásra is meghökkentõ álláspont a 19. századi nyelvi evolúciós elmélet elutasítására jött létre, amely utóbbi meglehetõsen spekulatív módon -- s alig burkolt nyugat-európai fensõbbségtudattal -- “fejlettségi rangsort” állított fel a nyelvtípusok között. (Az elmélet nem akárkitõl származik: lényegében Humboldt alkotta meg, s Schleicher terjesztette el szélesebb körben.) Úgy találták, hogy a fejlõdés legalacsonyabb szintjén az izoláló nyelvek állnak (ilyen például a kínai is!), a közepes fejlettségi szint az agglutináló nyelveknek (köztük a magyarnak) jut, míg a dobogó felsõ fokán a flektáló nyelvek állnak. (Nem véletlenül, mivel a nyugat-európai nyelvek mind flektáló típusúak.) Az elmélet létrehozói úgy gondolták, hogy az analitikus formáktól a szintetikus formák felé, a formátlan nyelvektõl a valódi formával rendelkezõ nyelvek felé vezet a haladás útja. (Greenberg 1974, 75)

A nyelvi evolúciós elmélettel szemben kialakult álláspontot Papp Mária foglalja össze igen markánsan:

“A nyelvi rendszer összefüggéseinek vizsgálatából, a nyelv funkcióinak tanulmányozásából származó ismeretek megvilágításában ugyanis a nyelvtörténeti adatok meghökkentõ és a XIX. századi [evolucionista] értelmezésekkel gyökeresen ellenkezõ dolgokról tanúskodnak, nevezetesen arról, hogy bár a nyelvek változnak és változásukban szabályszerûségek vannak, a folyamatot semmilyen kritérium szerint nem lehet fejlõdésnek minõsíteni. Ha teljes rendszerként tekintjük, egyetlen nyelv sem válik változása során bonyolultabbá, de egyszerûbb sem lesz, s egyetlen funkciója szempontjából sem hatékonyabb egy késõbbi idõpontban, mint egy korábbiban.” (Papp M. 1974, 6) Ez ilyen sommásan nyilvánvalóan nem igaz. Nehéz lenne ugyanis bárkit meggyõzni például arról, hogy a 18. század hetvenes éveinek (ekkor íródott az Ágis tragédiája) magyar nyelve ugyanolyan hatékonyan szolgálta az adott funkciót -- az irodalmi kifejezés funkcióját --, mint a 19. század harmincas éveiben (ekkor született a Csongor és Tünde). De mások is fogalmaznak ilyen kategorikusan. Jacques Monod írja: “Nem ismerünk primitív nyelveket: a szimbolikus eszköz egyedülálló modern nemünk minden fajánál a komplexitásnak ugyanarra a szintjére jutott el.” (Monod 1974, 131)

Akadnak óvatosabb megközelítések is. Greenberg ugyan leszögezi, hogy “minden nyelv inherensen egyenlõ”, állításának élét azonban terjedelmes lábjegyzetben tompítja(1). (Greenberg 1974, 83) Hozzá hasonlóan gondolkodik Kenesei is, amikor azt írja, hogy “egy adott történelmi periódusban nem minden nemzeti nyelv egyformán alkalmas bizonyos típusú kultúra mûvelésére, a modern tudományok eredményeinek gazdaságos, világos rögzítésére stb.”. (Kenesei 1995, 273)

A nyelvfejlõdés tényét tagadó nyelvészek nyilvánvalóan intellektuális csapdába estek, amikor a latensen rasszista elemeket is tartalmazó evolucionista elmélettel szembefordultak. A nyelvek inherens egyenlõségének gondolata ugyanis nem zárja ki eo ipso a nyelvfejlõdés lehetõségét; s ha alaposan végiggondoljuk a dolgot, akkor rájövünk, hogy éppenséggel a nyelvfejlõdés tényének tagadása vezethet el a nyelvek inherens egyenlõségének kétségbe vonásáig.

Nyelvfejlõdés tehát létezik, s ezt -- mint minden nyelvi változást -- a kommunikációs szükséglet generálja. Ily módon nincs elvi akadálya annak, hogy megvizsgáljuk, miként hatott az írásbeliség a nyelv fejlõdésére.

JEGYZET

1 “A nyelvek abban az értelemben egyenlõk, hogy mindegyik » egyenlõnek teremtetett« , azaz egyenlõ lehetõségekkel rendelkezik. Ténylegesen néhánynak, amelyet kimûveltek, nagyobbak a kifejezés-erõforrásai, de ez nem jelenti, hogy inherensen felsõbbrendû lenne bármely értelemben. Minden nyelv, melyet nem nyelvi tényezõk segítségével egyenlõ helyzetûvé teszünk, hasonló fejlõdésre képes.”