4.2.3. A hordozó matéria különbségébõl adódó eltérések

Az élõbeszéd hordozó anyaga az egydimenziós idõbe ágyazott hang, amelyet a fülünkkel érzékelünk: ám minden pillanatban az elhangzó szövegnek csak egy igen apró szeletét, amelyeket az érzékelés pillanatát követõen egy ideig az emlékezetünkben kell tárolnunk. S nemcsak akkor, amikor hozzánk beszélnek, hanem akkor is, amikor mi beszélünk, mivel mondandónk továbbfûzéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a már kimondott szavakra-mondatokra tekintettel legyünk. Hallgatóként pedig a hangzó szöveg eredményes megértésének az egyik legfontosabb feltétele a rövid távú memória kifogástalan mûködése.

Az írás térbe ágyazott: bármely hordozó anyaga kétdimenziós, s az írást a szemünkkel érzékeljük. A kétdimenziós papír lehetõséget nyújt rá, hogy a befogadni kívánt szövegnek -- az olvasásban való gyakorlottságunktól függõen -- egy viszonylag nagyobb részét érzékeljük egy adott pillanatban. Ily módon a szöveg szavainak -- esetleg hálószerûen bonyolult -- nyelvtani és jelentésbeli összefüggéseit anélkül tanulmányozhatjuk, hogy emlékezetbeli tárolásukkal mozgósítható szellemi energiánk nem elhanyagolható hányadát lekötnénk. A térbeli kétdimenziós jelleg természetesen az emlékezet ugyanilyen tehermentesítésével, továbbá energiamegtakarítással jár a szöveg alkotója számára is. Az emlékezetbeli tárolás kényszerének kiküszöbölése révén felszabadult szellemi energia bevetésével az olvasó ember természetszerûen összetettebb szöveg megértésére, az író ember pedig összetettebb szöveg alkotására válik képessé.

A kétdimenziós papír még egy további elõnyt is nyújt az író embernek: az írott szövegben képek, ábrák, táblázatok, grafikonok stb. helyezhetõk el, s ezek igen jelentõs mértékben megnövelhetik a szöveg kommunikatív hatékonyságát. Igen fontos itt leszögeznünk, hogy ezek -- talán a táblázatok kivételével -- a nyelv határain kívül esõ dolgok. A valóság elemeinek hû tükrözésére használatos ikonikus jeleknek minõsülõ képek (pl. a fényképek) “nyelv alattiak” -- egyedi valóságelemet mutatnak be, s általában nélkülözik az absztrakciót. (Persze nem mindig és nem teljesen: a fekete-fehér fényképen megjelenõ szürkeárnyalatok lényegében a színek absztrakciói.) A hol indexikus-, hol szimbolikusjel-sajátosságokat viselõ sematikus ábrák, diagrammok, grafikonok pedig “nyelv fölöttiek” -- egy erõteljes absztrakció olyan eredményei, amelyeket a nyelv már nem tud hatékonyan kezelni. A táblázatok “hibrid” jellegûek: nyelvi anyagokat (bárha néha számjegyek formájában) jelenítenek meg -- erõteljesen elvont tartalmakat szimbolikus jelként reprezentáló térbeli elrendezésben. Kérdésessé tehetõ még az is, hogy ezek a nyelvbõl két irányban “kinyúló” képek, ábrák, táblázatok stb. egyáltalán írásnak tekinthetõk-e? A válasz végül is szemléletfüggõ: ha az írás autonómiáját maradéktalannak tekintjük, akkor igen, ha a nyelv nélküli írást lehetetlennek tartjuk, akkor nem.