4.2.2. A kommunikációs helyzet változásából adódó eltérések

A tipikusan dialogikus jellegû élõbeszéddel szemben az írás jellemzõen monologikus tevékenység. A dialógusban az üzenet feladója és a címzett igen rövid idõnként szerepet vált, s ez a folyamatos szerepcsere állandó tapasztalatszerzéssel jár együtt, amely azután a szerepekben jól hasznosítható. A dialógus szereplõi közös szövegalkotási és -befogadási tempó elfogadására vannak kényszerítve: a beszélõnek nagyjából annyi ideje van üzenete megszerkesztésére, amennyi idõ alatt a szavakat kimondja, a hallgatónak pedig annyi a hallott szöveg befogadására-megértésére, amennyi idõ alatt az üzenet szavai elhangzanak. Ez az idõbeli kötöttség, amelynek keretét az ember hang-artikulációs képességének a határai adják, kétségtelenül korlátok közé szorítja a szóbeli szövegalkotást, mind a kiterjedés, mind a mélység tekintetében.

A kiterjedés vonatkozásában azzal, hogy hosszabb ideig mind beszélni, mind beszédet hallgatni igen fárasztó. Itt arra gondolunk, hogy 45--60 perc után nemcsak az iskolákban, hanem a színházakban is szünetet tartanak, továbbá arra is, hogy két-három órányi még a legszórakoztatóbb baráti csevegésbõl is elfárasztja a legtöbb embert.

A mélység tekintetében az jelenti a korlátot, hogy a szóbeli szöveget a kimondás pillanatában alkotjuk meg, mintegy improvizáljuk: idõnként ugyan megállhatunk keresni egy-egy szót, ám ha ezt túlságosan gyakran tesszük, közleményünk töredékessé és nehezen érthetõvé válik. A szövegalkotás szokásos fázisaira -- a tudás aktualizálása és fokuszálása ® kiválasztása és linearizálása ® nyelvi kódolása⁽¹⁾ (Molitor-Lübbert 1996, 1016) -- elemenként csak néhány századmásodpercünk jut. A beszélõ ember értelmi képességétõl és nyelvi kompetenciájától függõen természetesen szóban is igen eltérõ mélységû szövegek létrehozása lehetséges.

A szóbeli szöveg mélységét a megalkotás nehézségein kívül korlátozza a befogadás is, hiszen az elhangzó szöveget gyakorlatilag ugyanannyi idõ alatt kell megértenünk, amennyi idõ alatt elhangzik. A hallgatónak persze módja van arra, hogy az elsõ hallásra meg nem értett dolgokra rákérdezzen, ám ha ezt túl gyakran teszi, akkor a kommunikációs folyamat sokat veszíthet a lendületébõl vagy akár össze is omolhat. Érdemes itt megjegyezni, hogy a szövegbefogadás a szövegalkotásnál könnyebb tevékenység: ezért van az, hogy ugyanaz az ember lényegesen mélyebb tartalmú és bonyolultabb nyelvi megformáltságú szöveg befogadására képes annál, mint amilyet létrehozni tud.

Az írás-olvasás teljesen új kommunikációs helyzetet teremt, amelynek legfõbb jellemzõje az interaktivitás eltûnése. “Az írott beszéd [...] még más vonatkozásban is absztraktabb, mint az élõbeszéd. Ez társ nélküli beszéd... [...] Az írott beszéd olyan szituáció, amely [...] kettõs absztrakciót kíván: elvonatkoztatást a beszéd hangzó oldalától és a beszédtárstól.” (Vigotszkij 1967, 261) Az író ember nem látja a szövegének a befogadóját, s nem tudja annak reakcióit figyelembe venni a mondandója továbbfûzésében: a szövegalkotás során általános érvényû, konkrét befogadóktól független szabályszerûségeket kell megpróbálnia követni. Az író embernek számolnia kell azzal, hogy az írott szöveg -- miként Platón mondja -- “megfordul mindenütt”, nemcsak a “mûértõkhöz” jut el, hanem bárkihez, s önállóvá, autonómmá kell válnia, mert ha egyszer leírták, nem számíthat többé “atyja segítségére”, azaz az alkotója magyarázatára, önmagában kell megállnia a helyét. (Phaidrosz 275e) “Vers, eredj, légy osztályharcos!” -- írja József Attila 1931-ben, Szocialisták címû versében, az írott szöveg autonómiájának a beteljesülésérõl tanúskodva. Az interaktivitás hiánya természetesen az írott szöveg befogadóját, az olvasót is nehezebb helyzetbe hozza. Nincs módja kérdezni, mert a leírt szöveg “méltóságteljesen hallgat”, “ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak”. (Phaidrosz 275d) Az író ember folyamatos bizonytalanságánál talán csak az olvasó ember magárahagyatottsága nagyobb.

Az interaktivitás hiánya -- az extralingvális és szupraszegmentális nyelvi eszközök írásjegyekkel való rögzíthetetlenségéhez hasonlóan -- kikényszeríti, hogy az írott szövegben mind a szavak jelentése, mind egymáshoz való viszonyuk pontosan körvonalazódjék.

Az élõszóbeli kommunikációs helyzettõl való eltérés -- azaz az író és olvasó ember magánya -- azonban nemcsak kényszerekkel, hanem elõnyökkel is jár. A legszembetûnõbb ezek közül az, hogy az üzenet feladásának és vételének nem kell idõben egybeesnie, tehát a kommunikációs partnerek között nincs idõegyeztetési kényszer, s ez mindenképpen növeli a kommunikáció létrejöttének az esélyeit.

Az interaktivitás hiányának sokkal fontosabb és több következménnyel járó elõnye az, hogy a monologikus szövegalkotási mód kedvez egyfelõl az összetettebb, másfelõl a sajátosan egyéni gondolatmenetek felépítésének és következetes végigvitelének. Az írás nem áll olyan szorosan és közvetlenül a közösség cenzúrája alatt, mint az élõszó.

További igen fontos elõnye az interaktivitás hiányának, hogy mind a szöveg létrehozása, mind a befogadása megszabadult az idõ béklyójából. Az írás már eleve lassabb technológia, mint a hangzó beszéd, a szavak papírra rovása hosszabb ideig tart, mint az artikulációjuk. (Csupán a gépírás közelíti meg az élõbeszéd ritmusát.) Ez a lassúság már eleve megfontoltságra, a gondolatok pontosabb körvonalazására, a gondolatokat reprezentáló szavak gondosabb kiválasztására és a szavak optimális összefûzésére ösztönzi az író embert, már csak azért is, mert az egyes gondolatok megszületése és nyelvi kódolása megelõzi a szavak papírra kerülését, s így ebben az idõintervallumban az író ember még azelõtt szembesül a szövege egy részével, mielõtt az bármilyen formában materializálódna. Ez a szembesülés -- amelynek során mintegy befogadóként kerül kapcsolatba a saját szövegével -- pedig rádöbbentheti arra, hogy a szavak nem pontosan fedik a gondolatot, vagy akár arra is, hogy maga a gondolat hibás. A szavak a tollunkból kevésbé “szaladnak ki” akaratlanul, mint a szánkon.

Az író ember hamar ráébredt arra, hogy a szöveget létrehozó belsõ beszéd és az írástechnika sebességének különbsége által mintegy “rákényszerített” idõ javára válik a megalkotott szövegnek, továbbá rájött arra is, hogy ez az idõ tetszés szerinti mértékben meghosszabbítható, egy-egy mondattal akár napokig is elbíbelõdhet: pontosíthatja, csiszolgathatja. Eközben persze több változatban le is írhatja, egyes szavakat áthúzhat, másokat beilleszthet. Átolvashatja a már leírt mondatokat, akár azért, hogy javítson rajtuk, akár azért, hogy a következõ mondatokat szervesen, “varratmentesen” illessze a már leírtakhoz. Ez a lehetõség elvileg korlátlan mértékben koncentrálhatja az emberi értelmet, s megnövelheti a szellemi “outputot”. Hosszú percek, sõt órák szellemi teljesítménye testesülhet meg egy olyan rövid szövegben, amelynek elhangzásához mindössze néhány másodpercre van szükség. A gondolkodás ezáltal olyan mélységekbe hatolhat, amelyek az írás nélkül meghódíthatatlanok lennének a számára. A monologikus írás által az ember nemcsak abban az értelemben lett úrrá az idõn, hogy szövegei a halála után is befogadókra találhatnak, hanem abban az értelemben is, hogy az idõben lineárisan szétterülõ szellemi erõfeszítéseit mintegy “egymásra rakhatja”, felhalmozhatja. (Ez a “felhalmozás” persze csak bizonyos korlátok között lehetséges -- a szellemi erõfeszítések minden eleme nem adható össze mechanikusan, s pláne nem végtelenül, hiszen a szellemi teljesítmény nem kizárólag mennyiségi jellegû elemekbõl tevõdik össze, de vitathatatlanul van e teljesítményeknek kvantitatív természetû részük.) Az ily módon létrejött komplex tudattartalmak kifejezéséhez természetesen adekvát nyelvi formát kellett találni, illetve ezeknek a nyelvi formáknak részben már a tudattartalmak létrejöttekor ki kellett alakulniuk.

A szövegbefogadás hatékonyságát jelentõs mértékben megnövelte az olvasás elnémulása, amelyre csupán a könyvnyomtatás feltalálását követõ évszázadokban került sor. A néma olvasást nyilvánvalóan az olvasási sebesség növelésére való törekvés szülte meg -- a hangos artikuláció sebességének növelése egy ponton túl nem lehetséges, ráadásul a hangképzés jelentõs fizikai és szellemi terhet ró az olvasó emberre --, a sebességnövelésre pedig az olvasható szövegek mennyiségi megnövekedése sarkallta az embert. A néma olvasás többszörösen gyorsabb a hangos olvasásnál: míg hangosan a “leghadaróbb” módon is csak 100--130 szót tudunk percenként elolvasni, egy interneten közzétett spanyol felmérés⁽²⁾ szerint néma olvasással a percenkénti 500 szavas sebesség is elérhetõ.

Az olvasás elnémulása az írás elnémulásának a folyamatát is kiteljesítette. Az antikvitást még a “hangos” írás jellemezte, az író ember mintegy önmagának “diktált”; az ókori másolómûhelyekben is diktálták a szövegeket a másoló rabszolgáknak. A néma írás elõször a középkori másoló szerzetesek gyakorlatában jelent meg, ám ez a tevékenység mechanikus volt, nem járt együtt szövegalkotással. A szövegbefogadásnál intellektuálisan nehezebb szövegalkotási tevékenység hangtalanná válása nem volt lehetséges a belsõ beszédnek a néma olvasás által eredményezett megizmosodása nélkül; ám a szöveg belsõ akuszticizálása még gyakorlott írók-olvasók esetében is markánsabb írás, mint olvasás közben. Az írott szöveg viszonylagos autonómiájának a létrejötte nem lett volna lehetséges az írás elnémulása nélkül.

¹ “Wissenaktualisierung und -fokusierung ® Selektion und Linearisierung ® verbale Einkodierung”. A szöveg genezisének más sémái is elképzelhetõk. Például egy olyan, amely szerint a közlendõ tudattartalom fokuszálását tagolás (artikulálás, diszkretizálás) ® formalizálás (a közösség valóságismeretéhez való hozzáigazítás: adekváció) ® linearizálás (a már tagolt és formalizált tudattartalom-elemek egydimenziós sorba rendezése), végül pedig ® nyelvi kódolás követi.

² http://bavo.c5.cl/~malarcon/habit/Lec4.htm