4.2.1. Az írás tökéletlenségébõl adódó különbségek

Mint már szó volt róla, az írás egyáltalán nem tudja rögzíteni sem a szóbeli beszédprodukciót kísérõ extralingvális eszközöket -- a mimikát, gesztusokat --, sem a nyelv szupraszegmentális eszközeit: az intonációt, hangszínt, hangerõt stb., illetve a bekezdésekre tagolással, kurziválással és néhány más hasonló eszközzel erre legfeljebb csak igen korlátozott lehetõsége nyílik. Pedig az élõbeszédben ezek az elemek fontos “szemantikai jelhordozóként” mûködnek. (Lurija 1979, 211) Péter Mihály az intonációt egyenesen egyenrangúnak tekinti a nyelv szegmentális elemeivel, amikor azt írja, hogy “az intonáció legalább olyan mértékben jellemzi a beszélõ nyelvi és kommunikatív kompetenciáját, értelmi fokát és érzelmi kultúráját, mint egyéni szókincsének gazdagsága és grammatikaismerete”. (Péter 1991, 136)

Ha mindez így van -- és tényleg így van -- akkor az írás tényleg nagy feladat elé állítja a szöveg létrehozóját. Ugyanis mindazt a jelentéstartalmat, amelyet az élõszóbeli kommunikációban az extralingvális kommunikációs elemek és a nyelv szupraszegmentális eszköztára hordoz, az író embernek a nyelv szegmentális elemeibe kell belekódolnia, amelyeket az írás jó hatékonysággal tud kezelni. A szegmentális eszköztárba -- tehát a szavakba és a szavakat összefûzõ grammatikai eszközökbe.

Korábban szó volt róla, hogy az elsõdleges szóbeliségben a szavaknak nincs szótárilag rögzített, pontos jelentésük, hanem egyfajta szétáradó jellegû parttalanság és szintetizáló jelleg jellemzi õket. Elmosódó jelentéstartalmuknak egy-egy szegmensét mindig a szót kísérõ gesztusok, mimika, hanghordozás és nem utolsósorban a konkrét beszédszituáció emelte ki a többi jelentésszegmens közül s helyezte reflektorfénybe: ez volt az ún. “közvetlen szemantikai megerõsítés”. Mivel írott szövegben hiányoznak az ilyen “közvetlen szemantikai megerõsítés” elõfeltételei, az elsõdleges szóbeliségbeli szó írásban nem vagy csak korlátozottan “mûködõképes”. Az egyetlen szóalak által felölelt sok-sok jelentésszegmensnek világosan el kellett különülnie egymástól oly módon, hogy minden szegmenshez más-más szóalakot kellett rendelni. Ez óhatatlanul a szóalakok számának az ugrásszerû növekedésével járt.

Finomodnia kellett a grammatikának is: a szavaknak és mondatoknak az elsõdleges szóbeliség nyelvezetére jellemzõ egydimenziójú mellérendelése kiegészült a jelentéstartalmak egzaktabb, pontosabb megragadására és többdimenziós megjelenítésére alkalmas alárendelések hierarchikus rendszerbe tagolódó hálójával.

A fentieket összegezve azt mondhatjuk, hogy az írás tökéletlensége -- alkalmatlansága az extralingvális kommunikációs elemek és a szupraszegmentális nyelvi eszköztár rögzítésére -- mintegy kikényszerítette a nyelv szegmentális eszköztárának a fejlõdését.