4.1. Rögzített beszéd vagy autonóm kifejezési forma?

A hangzó és az írásban rögzült szöveg különbségei és azonosságai hosszú idõn át feloldhatatlannak látszó dilemma elé állították a nyelvet használó embert, aki a hangzó beszéddel való érzelmi összeforrottsága miatt többnyire nem akarta tudomásul venni a nyelvhasználat kettéágazását. Nyíri Kristóf írja ezt a jelenséget kommentálva, hogy “a szóbeliség-írásbeliség probléma elmélettörténete nem annyira a fölfedezéseknek, mint inkább az adott felfedezésekkel szembeni vakságnak-süketségnek a története”. (Nyíri-1*)

Ezt a vakságot-süketséget sok egyéb mellett az a körülmény is kiválthatta, hogy az írott szöveg jellege szapora változásokon ment át az írásbeliség története során, s ráadásul ezek a változások nem egyirányúak voltak. Az írásfejlõdés hajnalán, az epigráfiák -- a többnyire kõbe vésett feliratok -- korában az írott szöveg szükségképpen rövid, tömör s “szófukaran ünnepélyes”, tehát jócskán különbözik a szokásos szóbeli nyelvhasználattól. (Thienemann 1931, 74) A szekularizálódott, de korlátozott hatókörû írásbeliség csakugyan a beszéd rögzítésére törekedett, s még ezzel a feladattal sem tudott mindig maradéktalanul megbirkózni, nemhogy túllépett volna rajta. A rómaiak -- s általában az ókoriak -- számára ezért az írás presztízse soha nem érte el a hangzó beszédét: az írást puszta hangrögzítésnek tekintették.⁽¹⁾ (Corbier 1991, 110) A középkorra megváltozott a helyzet: az írás mindenekelõtt tekintéllyé, intézménnyé vált, nem a szó szoros értelmében vett kommunikációs eszközként funkcionált.⁽²⁾ (Zumthor 1984, 58) A változásnak számos oka lehetett, amelyek közül a legfontosabb az volt, hogy az írás nyelve -- szemben a ténylegesen beszélt nemzeti nyelvekkel -- a latin volt. Közrejátszhatott továbbá az a körülmény, hogy a középkorban az ókorhoz képest az íráshasználat visszaszorult, s ezáltal az írás kivételesebb jelenséggé vált. Szerepet játszhatott továbbá az is, hogy az uralkodó ideológia -- a keresztény vallás -- egy kanonikussá vált írásbeli hagyományon, a Biblián alapult. (Az antikvitás meghatározó vallásai távolról sem voltak annyira íráscentrikusak, mint a kereszténység.) Az írásnak ez a fentebb jelzett funkcióváltása mindenesetre azt eredményezte, hogy az írott nyelv stílusa, felépítése önálló fejlõdési utat kezdett járni.

A középkorra jellemzõ diglosszia hiányában azonban az írásbeli kifejezésmód csak viszonylag széles körben elterjedt és interiorizált írásbeliség megléte esetén kezd eltéréseket mutatni a szóbeli nyelvhasználattól. “Az írás intenzív és extenzív fejlõdésével egyenes arányban növekedik a különbözõség az élõszó stílusa és az írott mû stílusa között. Szinte azt mondhatnánk, hogy az írás fejlõdésének mértékéül az a távolság szolgál, amely a nyelv beszélt és írott formáját egymástól elválasztja” -- írja Thienemann Tivadar. (Thienemann 1931, 171) Az elsõ lépést ezen az úton egyébként akkor tette meg az írás, amikor a fonemikus elv kizárólagosságát feladva olyan nyelvi funkciókat kezdett ellátni, amelyekre a beszéd nem képes: pl. morfémák elkülönítése (az ún. “szóelemzõ írásmód” -- szabad+ság ‘szabaccság’ helyett), szófaji hovatartozás jelzése nagy kezdõbetûvel (a tulajdonnevek az európai nyelvek többségében; a fõnevek a németben), szemantikai distinkció (fáradság--fáradtság) stb.

Mindennek ellenére a romantika oralitáskultuszának idején megszületett modern nyelvtudomány kitartóan azonosítja a nyelvet a beszéddel, s úgy tekint a nyelvre és a nyelvhasználatra, “mintha a helyesírást fel sem találták volna”.⁽³⁾ (Scholes--Willis 1991, 215) Saussure kifejezetten kesereg az írás tekintélye miatt: “A nyelv és a írás két különbözõ jelrendszer; a második létezésének egyetlen értelme az, hogy az elsõt ábrázolja; a nyelvi objektumot nem a leírt szó és a kiejtett szó együttese határozza meg; az utóbbi önmagában alkotja az objektumot. A leírt szó azonban olyan szorosan kapcsolódik a kiejtett szóhoz, hogy végül magához ragadja a fõszerepet; ez oda vezet, hogy ugyanolyan vagy nagyobb fontosságot tulajdonítunk a hangjel ábrázolásának, mint magának a jelnek. Olyan ez, mintha azt hinnénk: ahhoz, hogy valakit megismerjünk, többet ér megnézni a fényképét, mint az arcát.” (Saussure 1967, 44--45) Max Blanc teljesen hasonlóképpen vélekedik. “Az elröppenõ szó állandó jellel való helyettesítésének, vagyis az írásnak a föltalálása kiemelkedõ kulturális eredmény; egyes kultúrák nem is termelték ki ezt magukból. De bármilyen fontos is társadalmunkban az írott szó, többnyire mégis csupán az élõbeszéd helyettesítõje marad; logikai és stilisztikai sajátosságai leginkább a hallgató távollétébõl eredõ nehézségek legyõzésére irányuló erõfeszítésként érthetõk.” (Blanc 1998, 12--13) Bloomfield elismeri, hogy “a beszéd grafikus jelekkel való ábrázolása jelentõs mértékben elõsegíti a nyelv hatékony használatát”, de az írást egészében alárendelt eszköznek tekinti. (Bloomfield 1933, 40--41) Másutt ki is mondja, hogy “az írás nem nyelv, hanem pusztán a nyelv rögzítése látható jelekkel”⁽⁴⁾. (Bloomfield 1933, 21)

Jacques Derrida dekonstrukciós elmélete viszont élesen kritizálja a hangzó beszédet mindenek fölé helyezõ, általa romantikusnak, érzelmi alapúnak tekintett álláspontot, s autonóm, a szóbeliségtõl független közlési formának tekinti az írást. Derrida nézete összecseng az elhíresült mcluhani szentenciával is, miszerint “a médium maga az üzenet”⁽⁵⁾. (Vö. Chandler*) Ong ezzel szemben úgy látja, hogy Derrida a fürdõvízzel együtt a gyereket is kiönti, amikor teljesen elutasítja a hangzó szót. Szerinte az írás nemcsak hogy a szóbeliségbõl jött létre, hanem folyamatosan azon is alapul, s ezért az írás mûködésének a logikája nem érthetõ meg a szóbeliség elmélyült tanulmányozása nélkül.⁽⁶⁾ (Ong 1982, 77)

Úgy gondoljuk, hogy Ongnak a lényeget tekintve igaza van, ugyanis az írásnak a hangzó beszédtõl való teljesen elszigetelt kezelése legalább akkora hiba, mintha az írást kizárólag a hangzó beszéd lejegyzésére szolgáló eszköznek tekintenénk. Az írás autonóm közlési formává válása nem jelenti azt, hogy teljesen elszakad a beszédtõl: a nyelvhasználat két formája -- a szóbeli és az írásbeli -- állandóan merít egymásból és kölcsönösen alakítja egymást. Ez a folyamatos interferencia -- mint a késõbbiekben majd bõvebben is szó lesz róla -- elmosta a kétfajta közlésmód közötti éles határokat, már ha egyáltalán ilyen határok valaha léteztek.

² “Globalment, l’écriture apparaît, dans la civilisation médiévale, comme l’une des ces institutions où une communauté peut, certes, se reconnaître, mais où elle ne peut pas, au sens plein du terme, communiquer.”

³ “The sciences of language has [...] treated language and language users as though orthography had never invented, limiting and even equating language to speech.”

⁴ “Writing is not language, but merely a way of recording language by means of visible marks.”

⁵ “The medium is the message”

⁶ “...to try to construct a logic of writing without investigation in depth of the orality out of which emerged and in which writing is permanently and ineluctably grounded is to limit one’s understanding”