4. Az írás

Az elõzõ fejezetekbõl láttuk, hogy az írás -- s ezen belül a betûírás -- hosszú fejlõdés eredményeként vált azzá az ökonomikus rendszerré, amilyennek ma ismerjük.

Ez a fejlõdés egyfelõl a hangzó nyelv folytonos jeleinek a fokozatos, egyre finomodó tagolását, diszkretizációját jelentette, másfelõl pedig az így nyert diszkrét jelek grafikus rögzítésének a racionalizálását. A racionalizálás útja mindenekelõtt a redukció volt: az esetlegességek, a nélkülözhetõ individuális sajátosságok lehántása a mindig egyedi hangzó beszédrõl. Ennek során a betûírás eljutott egy praktikus optimumhoz, amelynél az írás a grafikus jelek minimumának felhasználásával maximális mértékben nyújt támaszt a rögzített nyelvi anyag reprodukálásához, tehermentesítve s más mûveletek számára felszabadítva az emberi emlékezetet és intellektust.

A redukció mindenekelõtt a szóbeli nyelvhasználatban -- az elsõdleges szóbeliségben -- a nyelvvel szinte kibogozhatatlanul összefonódott extralingvális kommunikációs eszközöket érintette: ezeknek a rögzítésére a betûírás egyáltalán nem volt képes. Nagyjából ugyanez a sors jutott osztályrészül a nyelv folytonos típusú jeleinek, az ún. szupraszegmentális eszköztárnak is, lévén hogy ezeknek a rögzítésére az alapvetõen digitális jellegû betûírás alkalmatlan volt.

Az írás használata emellett a szóbeliségben ismeretlen kommunikációs helyzeteket teremtett. A beszélõ ember látja a kommunikációs partnereit, többnyire ismeri is õket, általában fogalma van a befogadói potenciáljukról is, s ez segítséget nyújt számára kommunikátuma megfogalmazásában. Ráadásul az élõbeszéd tipikusan interaktív: ha a címzett nem ért valamit, azonnal visszakérdezhet, s a kisiklott kommunikációs folyamat visszazökkenhet a legnagyobb hatékonyság vágányára. Az író ember viszont nemcsak nem látja közleményének a címzettjeit, hanem gyakorta még elképzelése sincs róluk, hiszen írásának címzettje elvileg minden olvasni tudó személy lehet, tér- és idõbeli korlátozás nélkül, akik ráadásul visszakérdezni sem tudnak, ha netán nem értenek valamit. Az író embernek minden pillanatban tekintettel kell lennie ezekre a kedvezõ körülményekre, s közleményét úgy kell megfogalmaznia, hogy az mindennek ellenére érthetõ legyen.