3.4.3. Szöveg a számítógépben

A számítógép multifunkcionális eszköz, felsorolni is nehéz lenne, mennyi mindenre használjuk. Bár nem erre a célra hozták létre, akkor vált szélesebb körben népszerûvé, amikor szövegeket kezdtek vele írni, olyannyira, hogy önkéntes-kényszerû használóinak jelentõs része mind a mai napig valamiféle korszerûsített írógépnek tekinti. “Ismeretes az a nézet, mely szerint a szövegszerkesztés nem más, mint kifinomult nyomtatás, egyfajta megdicsõült gépelés” -- idézi Robert Sokolowskitól Nyíri Kristóf. (Nyíri 1993a, 369)

Pedig a sok hasonlóság, mindenekelõtt a billentyûzet fentebb említett hasonlósága ellenére egy igen lényeges dologban különbözik az írógéptõl. Az írógépen leírt szöveg papírra kerül, s ott is marad. Ha nincs papír, nincs szöveg. Ha egyszer van szöveg, az lényegében csak a hordozó anyaggal együtt semmisíthetõ meg.

A számítógépes írásnál eltûnik az íráshordozó: a szöveg nélküle is létezik. Csak külön döntésre, egy külön mûvelet -- a kinyomtatás, printelés -- révén kerül hordozóra, papírra. Ám a kinyomtatott papíron levõ szöveg nem a protoforma, csak másolat. Az eredeti, a protoforma elektronikus digitális jelek formájában az emberi érzékszervek számára hozzáférhetetlenül egy mágneses adathordozón -- flopin vagy a számítógép háttértárolóján -- van. Nem látom, nem érzékelem: csupán tudom, hogy ott van. Ez az elvontság, az absztrakció diadala a konkrétság felett. S egyszersmind annak a diszkretizációs-digitalizációs folyamatnak a végsõ -- végsõ? -- állomása is, amely az artikulátlan emberi hang fokozatos artikulációjával kezdõdött valamikor az emberré válás hajnalán. Egy-egy beszédhang lényege hét bináris jelre, hét igen–nem oppozícióra zsugorítva, zanzásítva. Egy-egy betû lényege ennyi: a szövegszerkesztõ valamely puccos betûtípusa által esetleg hozzáadott kiegészítések csupán díszítmények, szükségtelen ráadások.

Ha egy szöveget a számítógép “csak szöveg” (.txt) formátumban tárol, akkor egy betû definíciója hét bitnyi információt jelent. Egy 650 megabájt tárolására képes kompaktlemezen tehát elvben legalább (650*1000*1000*8)/7, azaz mintegy 743 millió karakter (412 ezer hagyományos “flekk”: szabványos gépírt oldalnyi szöveg) fér el. Ugyanez a kompaktlemez mintegy 74 percnyi hanganyagot képes viszonylag jó minõségben tárolni. Ennyi idõ alatt a leggyorsabb beszédben is (másodpercenként 13 beszédhanggal számolva) legfeljebb 58 ezer beszédhangot ejtünk ki. Ebbõl az következik, hogy egy beszédhang rögzítése tehát (650*1000*1000*8)/58 000, azaz 89 655 bitnyi tárolókapacitást igényel, majdnem 13 ezerszer annyit, mint egy betûé. A számítás nem pontos, de a nagyságrendekkel való eltérést jól érzékelteti. Ha úgy tetszik, a nyelv- és az írásfejlõdés ebbõl a 89 655 bitnyi információhalmazból ki tudta választani azt a 7 bitnyit, amely a halmaz leglényegét, kvintesszenciáját adja.

Az ábécé digitalizálását egyébként már a 19. század harmincas éveiben elvégezte Morse. A morze-ábécé rövid és hosszú jelek -- pontok és vonalak -- kombinációjával reprezentálja az egyes betûket, így azok jelei nem egyforma méretûek, a többségük azonban 7 bitnél kevesebb. A morze-jelek különbsége a számítógép elektronikus rögzítéséhez képest abban áll, hogy amíg a számítógép rögzítette 7 bitnyi információ a betû felismerhetõ grafikus újraalkotására képes, addig a morze-ábécé a betûírás szimbolikus jelrendszere. Tehát a szimbolikus jelrendszer (a nyelv) szimbolikus jelrendszerének (az írásnak) a szimbolikus jelrendszere.

 A szöveg és számítógép találkozásának ez csak az egyik, bár nem elhanyagolható következménye. Az információknak a legpõrébb lényegre való redukálása a tudás tárolásának és visszakereshetõségének soha nem ismert lehetõségeit nyújtja az ember számára. Ennek ellenére már ma is érzékelhetjük, hogy igaza van Nyíri Kristófnak, amikor azt mondja, hogy “a számítógépes emlékezet tudásunkat nemcsak megõrzi, de el is temeti”. (Nyíri 1993a, 375) Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint Platón volt annak idején az írással, amikor arra figyelmeztetett, hogy az írás az emlékezés helyett éppenséggel a feledést oltja belénk, hiszen amit leírtunk -- azt akár el is felejthetjük. (Phaidrosz 275a) Ami “benne van a számítógépben”, azt úgyszintén, hiszen “bármikor könnyen elõkereshetjük”; már ha nem felejtjük el annyira, hogy a tárolt-temetett tudásanyag már a háttérbõl, közvetve sincs hatással döntéseinkre, gondolatainkra; ha nem felejtjük el annyira, hogy eszünkbe sem jut többé elõkeresni.

Nem kevésbé fontos az a hatás, amellyel a számítógépes technika -- a szövegszerkesztõ -- a szövegek létrehozására, alkotására van. A számítógépbe való írás gyökeresen különbözik nemcsak a ceruzával, tollal való írástól, hanem az írógépeléstõl is. A dolog az anyagtalansággal kezdõdik. Kézzel vagy írógéppel írva mindenképpen elhasználok egy papírt: ha ráadásul figyelmetlen vagyok, elrontom, és a papírt el kell dobni, amely -- hacsak apróra nem tépem, tûzbe nem vetem -- “bûnjele” lesz a figyelmetlenségemnek, ügyetlenségemnek vagy éppen (mondjuk súlyos helyesírási hiba esetén) a tudatlanságomnak. A számítógépes szövegalkotás során nem használunk papírt: ha valamit elrontottam, anyagherdálás és megmaradó bûnjelek nélkül törölhetem. Érdekes módon a legújabb írástechnika e tekintetben a legrégebbieket idézi: a viasz- és palatáblákról is nyomtalanul el lehetett tüntetni az írást. (A ceruzás írást a papírról is, bár nem mindig tökéletesen; ám ceruzával már elég régóta csak igen kevesen írnak.) Ez a körülmény felszabadítja, ám egyszersmind felelõtlenné is teheti a szövegalkotót. A számítógép oldja a fogalmazás görcsét, de néha talán túlságosan is.

A nyomtalan törlés lehetõségén kívül a szövegszerkesztõ másféle szabadságot is kínál a szövegalkotónak: mint Colette Daiute írja(1), felszabadítja õt a “papírra írás lineáris rendje által megszabott kényszerfeltételektõl”. (Idézi Nyíri 1993a, 372–373) Ugyan a számítógép monitorja is a fehér papírlapot imitálja, amelyen ugyanolyan rendben írhatunk, mint a tényleges papíron, azzal az óriási különbséggel, hogy itt úgy szúrhatunk be bármikor bármekkora szövegrészeket a már elkészült szöveg bármely pontjára, mintha már eleve is oda írtuk volna. Ez pedig felment az írásmû elõzetes gondos megtervezése, a gondolataink összeszedése és lineáris sorba rendezése alól. Megtehetjük, hogy szabad folyást engedünk szabálytalanul keringõ gondolatainknak, s majd csak virtuális “papírra vetésük” után rendezzük õket a kívánt sorrendbe. Mit eredményezhet ez? Természetesen válhat ettõl az írásmû “cseppfolyóssá”, “fragmentálttá”, “formulákban mozgóvá”, eltûnhet belõle a “látásmód egységessége”. (Nyíri 1993a, 374) Ugyanakkor oldottabbá, árnyaltabbá, gazdagabb tartalmúvá is lehet, hiszen a linearitás kényszere nem szorítja folyamatosan gátak közé a fantáziát -- sem a tartalom, sem a nyelvi megformálás tekintetében.

A számítógépes szöveglétrehozás és -feldolgozás végcélja ma még többnyire a kinyomtatás: a szöveg elektronikusan születik, ugyanígy “szerkesztõdik”, hogy végleges formáját elnyerve azután papírra kerüljön, s úgy jusson el ahhoz/azokhoz, aki(k) számára készült. Újszerû technika -- közkeletû nevén DTP -- egy hagyományos végtermék jobb minõségû és olcsóbb létrehozása érdekében.

A hálózatok -- mindenekelõtt az internet -- használatának a kiszélesedésével azonban egyre inkább az lesz a jellemzõ, hogy nem kell papír ahhoz, hogy író és olvasója kapcsolatba lépjen egymással. (Nyíri 1993a, 273) Szemben a DTP-vel -- amelyben az elektronikus szövegállapot csupán a termék-elõállítási folyamat egy közbülsõ fázisa -- itt az elektronikus szöveg maga végtermék. (Sebestyén* 1997) Végtermék, ám a klasszikus formájú szöveg-végtermékektõl megkülönbözteti az a tulajdonsága, hogy nem végleges. A szövegszerkesztõ képernyõjén megjelenõ szöveg már technikai sajátosságaiból adódóan is szinte arra vár, hogy átírják, javítsák, kiegészítsék. (Nyíri 1993b, 287) Miként Jay David Bolter írja, ez teljesen új jellegûvé teheti író és olvasó kapcsolatát is: az elektronikus térben az írás kollektív tevékenységgé válhat. Valaki megír egy szöveget, azt elküldi néhány személynek, akik elolvassák a szöveget, változtatnak rajta, hozzátesznek vagy elvesznek belõle, azután ezt elküldik további személyeknek, akik az õ olvasóik lesznek, s akik számára õk már írók. Az ilyesfajta kapcsolat alapmechanizmusában mellesleg nincsen semmi új: így mûködik az is, amit évezredek óta tradíciónak nevezünk. (Idézi Fowler*) Az elektronikus térben mûködve az írás a hálózat sebességének köszönhetõen megszûnik kizárólag monologikus tevékenység lenni, visszanyer valamit az élõbeszéd elvesztett interaktivitásából. Ennek a körülménynek -- s az ebbõl adódó gyorsaságnak -- igen nagy jelentõsége lehet például a tudományos információcserében. Hernád István közöl errõl tanulságos tapasztalatokat. Az “égreírásnak” -- így nevezi a hálózati kommunikációt -- alkalmazása még akkor is számottevõ tudományos eredménnyel járt, amikor a tematikus hálózati gondolatcsere résztvevõi nem tudósok, hanem amatõrök voltak. Ez indította õt arra, hogy elindítsa a Psycoloquy címû elektronikus tudományos folyóiratot, amelyet a jövõ elektronikus folyóiratai tesztelõ modelljének szánt. (Hernád*)

A szóbeli nyelvhasználatban az információ még nem vált el az alanyától; az írással megvalósul az információ elsõdleges tárgyiasulása, hogy a nyomtatás révén továbbhaladjon a másodlagos tárgyiasulás fokára. Az elektronikus információ pedig egyfelõl már harmadlagosan tárgyiasultnak is tekinthetõ (vö. Zalai 1991, 134), feltéve, hogy az írott® nyomtatott®elektronikus sorrendben gondolkodunk, bár jól tudjuk, hogy a szövegek formaváltozásainak nem ez a tipikus trendje. Manapság a szövegek elektronikusan születnek, s vagy lesz belõlük nyomtatott változat, vagy nem, kézzel írott azonban szinte biztosan nem lesz.

Az elektronikusan -- szövegszerkesztõvel -- készült szöveg “visszahoz valamit a szóbeli diskurzus közvetlen áradásából” (Daiute-tól idézi Nyíri 1993a, 372–373), s így ideiglenesen az a tanulság fogalmazható meg, hogy a szövegszerkesztõvel készült szöveg írásbeliség elõtti és tipografikus gondolati mintákat ötvöz. (Nyíri 1993a, 375) Túl az ideiglenességen, ez valószínûleg igaz marad mindaddig, amíg a számítógép írott szövegeket fog tárolni s a hálózaton keresztül a világba szerteröpíteni. Érvényét veszíti azonban akkor, amikor egy technikai fejlõdésbeli felívelés eredményeként mindezt majd hangzó szöveggel teszi.


 


JEGYZET


 


1 Daiute, Colette: Writing and Computer. New York, 1985. p. 97.