3.4.2. Az írógép

Az írógép az ember és az írás, tágabb értelemben az ember és a nyelv viszonyának alakulásában lényegesen nagyobb szerepet játszott annál, mint amekkorát általában tulajdonítani szoktak neki. Ám míg a könyvnyomtatásról és következményeirõl könyvtárnyi irodalom íródott, az írógépkorszak lényegében feldolgozatlanul maradt. (Szépe 1997, 78)

Az írógép ötlete a 18. században bukkant fel, de prototípusát csak 1867-ben alkotta meg Chistopher Latham Sholes amerikai feltaláló. (Crystal 1998, 243) Nehéz eldönteni, hogy a megvalósulás késlekedésében mi játszott nagyobb szerepet: a finommechanikai lehetõségek korlátozott volta, vagy az írással szembeni ellenérzéseknek az a 18. század végére bekövetkezett akkumulálódása, amelynek jelentõs szerepe lehetett a romantika oralitáskultuszának a kibontakozásában is.

A nyomtatás csak a sokszorozás fázisában szakította el a szöveget az alkotójától: a szöveg eredetije kézírással készült, s így a kézírás egyéni sajátosságaiból adódóan azonosítható módon kötõdött az alkotójához. A gépirat nem köthetõ személyhez (legfeljebb írógéphez), tehát a szöveg elválása az író embertõl már a szöveg genezise során bekövetkezik.

Az írógépelés a kézzel való íráshoz képest igencsak eltérõ attitûdöt követel meg a szöveg létrehozójától. Míg a gyakorlott kézíró számára a beszédhangok és a betûk, sõt a szavak és írásképük között is kialakul olyan mélyebb, mondhatni meghittebb kapcsolat, amely túlmutat a puszta technikai összetartozáson, ez az írógéphasználat esetében eltûnik. Írógéppel nem lehet szépen vagy csúnyán, zaklatott lelkiállapotot vagy kiegyensúlyozott harmóniát tükrözõen, lefelé konyuló vagy felfelé ívelõ sorokban stb. írni -- írógéppel csak egyforma módon lehet írni. Az írógép a személytelen nyomtatás egységességét és ridegségét viszi át az egyéni használatba.

Az írógép az egyéni íráshasználatban is szembeszökõvé teszi a betûírás diszkrét-digitális jellegét, az írástudást csupán a fonémák és a betûk megfeleltetésére, valamint a betûk egymástól való megkülönböztetésére redukálja. Az írógéppel író embernek nem kell betûformákat rajzolnia: csupán dönt arról, hogy most egy < b > betûnek kell a papírra kerülnie, majd egyetlen “gombnyomással” -- billentyû leütésével -- kiadja a parancsot, s a < b > betû a papíron terem. Az írástevékenység leegyszerûsítése hatással lehet az írásmû nyelvi sajátosságaira is. Amikor Nietzsche elõször írt írógéppel, egy barátja úgy találta, hogy verseinek a nyelvezete robusztusabb lett. (Nyíri 1993a, 361)

Az írástevékenység leegyszerûsítése és mechanizálása hatással volt az írás sebességére is, fõleg a villanyírógép megjelenését követõen, amely minimálisra csökkentette az író embertõl elvárt fizikai erõkifejtést. (A villanyírógép ezenkívül kiküszöbölte a mechanikus gépelés egyetlen egyéni elemét, a billentyûk leütésének az erõsségét is. A mechanikus írógéppel lehetett dühösen, “papírszaggató” erõvel ütni a billentyûket, s ennek nyoma volt a gépelt íráson. A villanyírógépen bármekkorát ütünk, a betûk a gép által szabályozott erõvel ütõdnek a papírra.) Az írás tempója közelebb került az élõbeszédéhez, egyes esetekben pedig el is érte azt. Az írás fölgyorsulása lendületesebbé tehette az így készült szöveg nyelvezetét, egyszersmind azonban csökkentette a ceruzával/tollal lassan papírra rótt mondatok elmélyültségét.

Az írógép néhány évtized alatt szédületes karriert futott be. Kedvenc tárgya, mondhatni jelképe, s egyszersmind duzzasztója is lett az egyre virulensebben terpeszkedõ állami bürokráciának. Az egyszerû emberek számára a gépírásos papír egyszersmind hivatalos papír is, amitõl esetleg félni kell: ily módon a gépírás a hatalom eszközévé és megtestesítõjévé is válik. De ellepték az írógépek az élet egyéb területeit is. A géppel írott szövegek személytelensége igencsak jól beleillett az ugyancsak személytelenségre (s ezáltal az egyéni felelõsség kiiktatására) törekvõ nagy hatalmi, gazdasági stb. szervezetek filozófiájába is. McLuhan írja ironikusan, hogy egy csatahajón a legegyszerûbb mûvelet végrehajtásához is írógépek tucatjaira van szükség, s hogy egy hadseregnek általában több írógépe van, mint ahány tüzérségi lövege. (McLuhan 1964, 228) Magyarországon a 20. század harmincas éveiben terjed el az írógép -- az állást keresõ József Attila a Curriculum vitaeben már szükségesnek tartja megemlíteni, hogy “perfekt gépíró” --, a fénykort pedig az ötvenes–hetvenes évek jelentették: az ötvenes években egyszersmind a diktatórikus hatalom legfõbb jelképe is volt.

Az élõbeszéd tempóját megközelítõ gépírás Amerikában már a 19. század végén a diktálás reneszánszát hozta meg: ez bizonyos tekintetben a késõbbiekben kibontakozó másodlagos szóbeliség elõfutárának is tekinthetõ. A diktálás szituációjában körvonalazódó fõnök–gépírónõ kettõs emellett a 20. századi társadalmi mitológia egyik igen markáns motívumává is vált. A fõnök–gépírónõ kettõsben egyébként hangsúlyosan újraéled az a szemlélet, amely az írástevékenységet mintegy alsóbbrendûnek, “szolgamunkának” tekintette: a gépírónõ elõdje az ókori Róma írástudó rabszolgája és a középkori nemes urak íródeákja.

A szépírók körében az írógép karrierje ellentmondásos. Sokan idegenkedtek tõle, féltve a szövegalkotás intimitását, mások használatba vették ugyan, de gépíróknak diktáltak, tehát tulajdonképpen nem írógéppel alkották a szövegeiket. Az, amit McLuhan ír Henry James stílusának a megváltozásáról a közvetlenül gépbe diktált szövegekben, igazából nem hozható összefüggésbe az írógépes szövegalkotással. (McLuhan 1964, 228–229) A ténylegesen írógéppel alkotó írók esetében azonban a szövegalkotás módja minden bizonnyal hatott a szövegre is.

Az a gondolat, hogy az írógépet felhasználják az írástanításban, sok helyen felmerült, megvalósítására azonban csupán kísérleti jelleggel került sor. Ebben a konzervativizmuson és a gazdasági megfontolásokon kívül valószínûleg közrejátszott az is, hogy a gépírás igen sok szituációban nem tudja kiváltani a kézírást. A kézírás a maga eszközigénytelenségével az egyszerûbb írásfeladatok terén még a számítógépes korban is verhetetlen marad. Hosszabb szövegeket azonban manapság mindenki -- már aki egyáltalán ír hosszabb szövegeket -- géppel ír: néhányan írógéppel, a többség számítógéppel.

Az írógép a nyomtatott betû egységét, praktikumát és tekintélyét hozta át az egyéni használatba, egyszersmind azonban el is személytelenítette az írást. Ezért magánlevelek írására akkor is ritkán használták, amikor az értelmiségi lakások többségében már volt írógép.

Az indigó révén az írógép nemcsak a szövegalkotás, hanem a szövegpublikálás eszközévé is válhatott -- ha szûk körben is. (A keményebb diktatúrákban -- pl. Ceausescu Romániájában -- a nyomdák mellett ezért az írógépeket is megpróbálták állami ellenõrzés alá vonni.)

Az írógép korszaka mára leáldozott: már alig árulják. Legfontosabb eleme, a nyelvi digitalizációt jelképezõ billentyûzet azonban jelenleg nélkülözhetetlen és szembeszökõ tartozéka az írás mellett funkciók sokaságát kínáló számítógépnek is.