3.2. Az írás intenzív fejlõdése
3.2.1. A betûformák változásai
A legkorábbi görög nyelvû írásos emlék a Kr. e. 8. századból, a legrégebbi latin nyelvû a Kr. e. 6. századból származik. Ezek kõbe vésett feliratok -- inscriptiók. Nemcsak jellegükben, hanem funkciójukban is különböznek a késõbbi korok írásmûveitõl, amelyek általában a jelenben szóltak a távollevõknek; az inscriptio a jelenlevõknek szól az idõk távolságán keresztül. (Vö. Thienemann 1931, 72)
A funkció egyszersmind meghatározta az írás hordozó anyagát is -- vagy talán inkább a hordozó anyag determinálta a funkciót? Akár így, akár úgy: az anyag és az írásfelvitel módszere -- a vésés -- mindenképpen döntõ hatással volt a betûformákra: a lekerekítettséggel szemben a szögletesség dominál, s a betûk nincsenek összekötve egymással. Az inscriptiók a szó szoros értelmében nem tekinthetõk kézírásnak. Egyébként a ránk maradt korai feliratokból levonható az a következtetés, hogy a latin írástechnika a Kr. e. 4-3. században jutott el arra a fejlõdési fokra, amely hosszabb szövegek leírását is lehetõvé tette. (Adamik 1993, 45) A legkorábbi latin betûs kézírásos emlék a Kr. e. 1. évszázad közepérõl származik: egy rabszolga levele -- ez az írás papiruszra készült. (Bischoff 1990, 55)
Az írás fejlõdését alapvetõen három körülmény befolyásolta, alakította. Mindenekelõtt az írás hordozója és eszköze: ez az író ember szándékától és mérlegelésétõl függetlenül alapvetõen meghatározta az írástechnikát. (A fejlõdés Európában a kõtõl a papiruszon át a rongyból, majd a fareszelékbõl elõállított papírig vezet.) Másodsorban az író ember kényelmi és hatékonysági szempontja -- nyilvánvalóan létezett egy folyamatos törekvés az írás könnyebbé és hatékonyabbá (gyorsabbá) tételére. Harmadsorban pedig az olvasó érdeke, amely az volt, hogy minél kisebb erõfeszítéssel és a lehetõ leggyorsabban tudja olvasni az írást. Az utóbbi két szempont között ellentmondás feszül. Míg a könnyû olvasáshoz pontosan kirajzolt betûk szükségeltetnek, a gyorsabb írás éppen hogy a kéz természetes mozgásához idomuló betûformák révén válik lehetségessé.
Az inscriptio capitalis betûi mellett Augustus korában -- amikor az írást már viszonylag szélesebb körben használják -- a mindennapos használatban megjelenik a kurzívnak nevezett írásmód. Ez nem valamilyen szabványos folyóírás, hanem igen sokfajta praktikus írásmódnak a gyûjtõneve. A közös vonás bennük az, hogy a betûk egymás nyomában gördülõ folytonossága mintegy felkínálta a betûk egymáshoz kötésének a lehetõségét.(1) (Bischoff 1990, 61)
A 11. századra lényegében egész Európában diadalmaskodik a keresztény államszervezet, s terjed az írás nem egyházi felhasználása is. Ez egyre több írástudót kíván, s többek között ennek az igénynek a kielégítésére jön létre a párizsi egyetem, amely tömegesen képzi a klerikusokat, a “világi értelmiségieket”. A Sorbonne az íráskultúra központjává is válik. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy 1338-ban, tehát pár évtizeddel a megalapítása után 1720 kötetbõl álló könyvtára volt, nagyobb, mint a leggazdagabb õsrégi német kolostorok bármelyikének a középkor végén. (Hajnal 1921, 97) Az itteni -- szóbeli elõadásokon és jegyzetelésen alapuló -- oktatás révén végbemegy a karolingi minuszkula átalakulása: egyre könnyedebbé és kurzívabbá válik. Ismét megjelenik a ligáció, amely “összekötõ, segítõ vonalkáival akkor lép fel, amikor a betûket már gyorsabban, fesztelenebbül írják, s arra szolgál, hogy [...] a szétesett tagokat ne kelljen külön vonással egymás mellé szórni, hanem a tollból felemelkedés nélkül, összefüggõen folyjék az írás.” (Hajnal 1921, 18) A folyamat végeredményeként a 13. század közepére készen volt egy igen gyors, jól kezelhetõ s -- az egyetem hallgatóinak a kontinensen való szétáramlása révén -- egész Európában egységes folyóírás, amely már a szó mai értelmében is folyóírás volt.(2) (Hajnal 1959, 55) Az írás a szekularizációval egyszersmind meg is kettõzõdik: a gyakorlati célú, gyors folyóírás mellett fennmarad a nagy mennyiségben is könnyen olvasható, kirajzolt betûformájú könyvírás.(3) (Zumthor 1984, 57)
A gót írás elsõ emlékei már a 11. században felbukkannak, de ez az -- Angliából kiinduló -- írásmód csak a 13–14. században terjed el szélesebb körben. A gótikus írás a karolingi írás kerekded betûformáival szemben keskeny, szögletes betûformákat alkalmazott, s nem idegenkedett a funkció nélküli kalligrafikus cikornyáktól sem. (Vö. Hajnal 1959, 57(4)) Visszaszorulása mindenekelõtt a firenzei humanista tudósok hatására következett be, akik az antik szerzõk felkutatott munkáit másolva barbárságnak érezték volna, ha a római klasszikusok szövegeit gót betûkkel írják. Ezért felújították a littera antiqua, azaz a régi betû használatát -- ezt nevezzük humanista írásnak. (Kéky 1975, 102–103) A humanista folyóírás megteremtése Niccolo Niccoli nevéhez fûzõdik a 15. század elején. (Bischoff 1990, 147)
JEGYZETEK
1 “If this unstable script is described as ‘cursive’, because of its fluidity and it ‘running’ character that encourages the connection of letters, it is not less a generic term for a great diversity in appearances.”
2 “ Au millieu du XIIIe siècle, l’aspect de l’écriture des chartres produit l’effet de l’écriture courante au sens actuel de mot.”
3 “Mais simultanément il [l’écrit] se dedouble: désormais s’opposent deux modèles graphiques, la coursive, usuelle, prectique, adaptée à la circulation intensifiée des messages, et l’écriture des livres.”
4 “...la calligraphie gothique exagère avec affécterie les particularités saillantes de l’écriture courante, créant ainsi des espèces spéciales d’écritures, également difficiles à lire.”