3.1.3. Az újkorban

Az írásbeliség igazi diadalmenete a 16. században kezdõdik. A fellendülés három támponton nyugszik. Mindenekelõtt az anyagi kultúra fejlõdésén, amely egyre több ember számára ad lehetõséget, idõt az írás-olvasás elsajátítására; másodsorban a reformáción, amely az emberek széles tömegeit kívánja meggyõzni a maga igazáról, de kellõ létszámú hittérítésre alkalmas személy híján ezt szóban nem teheti; végül pedig a könyvnyomtatáson, amely lehetõvé teszi, hogy viszonylag olcsón egyszerre sok emberhez szóljanak.

Hirtelen megváltozik az írásbeliség geográfiája is. Míg a középkorban (és az ókorban is) Európa déli területein terjedt inkább az írni-olvasni tudás, a reformáció következtében a helyzet megfordult, s a 17. század végére az északi -- a reformáció által meghódított -- területek kerültek az élre, 1700 körül már Hollandia és Anglia a két leginkább literátus ország. A protestáns országokban ez idõ tájt 35–45%, a katolikus országokban 20–30% az írni tudók aránya (Kelet-Európát nem számítva).⁽¹⁾ (Cípolla 1969, 61)

Dél-Európa pozíciói azonban nemcsak viszonylagosan, hanem abszolút értelemben is romlottak. Itáliában a reformációnak sikeresen ellenálló, de azért megrettent katolikus egyház agresszívabban ragaszkodik mûveltségi monopóliumához, s az írásbeliség terjedésének a 12. századtól kibontakozó eredményei elenyésznek.⁽²⁾ (Graff 1987, 189) (Az itáliai literáció további alakulásáról bõvebben volt szó a 1.4.3.1.D alatt.)

Az Ibériai-félszigeten is abszolút mértékû visszaesés következik be. A mór uralom megszûnését (1492) követõen a gyõztes keresztények három hullámban (1492, 1499, 1502) kiûzik Hispániából a mórokat és a zsidókat. Ezzel nem csupán az iparukat és a kereskedelmüket tették tönkre, hanem helyrehozhatatlan károkat okoztak a félsziget szellemi életének is, amely addig az európai élvonalhoz tartozott.

A katolikus és protestáns országok közötti különbséget jól érzékelteti, hogy míg 1630-ban a protestáns Amszterdamban a házasságot kötõk 45%-a tudta aláírni a nevét, 1672-ben a katolikus Párizsban csupán 25%-uk. (Cípolla 1969, 47, 53) Anders Burke írja a Regni Sueciae geographica et politica descriptio címû 1631-ben megjelent könyve 36–37. oldalán, hogy -- a lutheránus -- Svédországban nagyon sok az iskola, az egyszerû nép is buzgalommal tanul, s még a földmûvesek is tudnak olvasni. (Idézi Cípolla 1969, 54)

Svédországban 1686-ban törvényt is hoznak rá, hogy minden egyházközösségben meg kell tanítani olvasni a gyermekeket. (Uo.) Ez nagyjából meg is történik, ám írni nem tanítják meg õket. Ennek következtében a csak olvasni és az írni-olvasni tudók száma között hatalmas szakadék tátong. Míg az olvasni tudás a lakosság nagy részére kiterjedt, az írni tudás az átlagos európai szinten maradt. (Errõl bõvebben esett szó az 1.43.1.D alatt.)

A svéd eredmények különösen imponálók, mivel mindezt Európa egyik legszegényebb országában érték el, nem erõteljes gazdasági fejlõdés gyümölcseként, hanem egyházi és politikai olvasás-kampányokkal. Egil Johansson írja, hogy az egyes emberekre óriási társadalmi nyomás nehezedett: évente egyszer és az esküvõje elõtt mindenkinek vizsgán kellett számot adnia olvasástudásáról és bibliaismeretérõl. Aki pedig nem felelt meg ezen a vizsgán, azt kizárták az úrvacsorából, és nem köthetett házasságot.⁽³⁾ (Idézi Johansson 1981, 159)

A töretlen fejlõdés eredményeként az írni-olvasni tudók aránya a 19. század derekára Európa egészére vetítve 50% körüli volt, jókora különbségekkel. 30% alatt volt az írástudatlanok aránya többek között Dániában, Németországban, Hollandiában Svájcban, Svédországban, Finnországban és Norvégiában; 30–50% közötti Angliában, Belgiumban, Franciaországban és Ausztriában; 50% fölötti volt az írástudatlanság aránya Görögországban, Itáliában, Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban, Magyarországon, Romániában, Bulgáriában stb. (Oroszországban ez idõ tájt a lakosság 5–10%-a tudott írni és olvasni.) (Cípolla 1969, 113–115)

Az azóta eltelt közel hét évtized alatt a literációs adatok látványosan javultak. A második világháborút követõen az újabb technológiai forradalom az ipari országokban mintegy kikényszerítette az írni-olvasni tudás teljessé válását. A kommunista uralom alatt álló országok a hajdani protestáns olvasástanulási mozgalmakhoz hasonló ideologikus indíttatású alfabetizációs kampányokkal igyekeztek -- nem is sikertelenül -- felszámolni az írástudatlanságot.

¹ “In the Dark Ages the Northern area in which Germanic influence prevailed was much more illiterate then the Southern area in which Latin-Mediterranean influences predominated. At the end of the seventeenth century, the situation had be reversed and the Southern area was definitely the more illiterate.”

² “The Counter Reformation in Italy represented the triumph of ecclesiastical monopoly over education. With the sixteenth-century decline of the communes and their humanistic tradition of civic schooling came a decline in the substantial levels of popular schooling and literacy that had been achieved in some of the city-states. [...] Literacy, by all counts, declined over the sixteenth and seventeenth centuries.”

³ “The social pressure was enormous. Everybody in the household and in the village gathered once a year to take part in examinations in reading and knowledge of the Bible. The adult who failed these examinations was excluded from both communion and marriage.”

⁴ Haarmann, Harald: Multilingualismus (2). Elemente einer Sprachökologie. Tübingen: Gunter Narr Verlag, 1980.

⁵ Kulturális világjelentés. Kultúra, kreativitás, piac 1998. Magyar UNESCO Bizottság – Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 24. tábla