3

3.1.2. A középkorban

A Római Birodalom 4. századbeli kettészakadása Nyugat-római és Kelet-római Birodalomra csak szerény elõzménye volt annak a szakadásnak, amely a Nyugat-római Birodalom 5. századbeli “elestével” bekövetkezett. Ettõl kezdve Európa két nagy régiójának fejlõdése teljesen külön úton halad: keleten egy magára maradt, a nomádoktól fenyegetett, mindinkább befelé forduló, létezõ struktúráit megmerevítõ -- s ezáltal önnön fejlõdését nagymértékben lelassító -- állam jön létre: Bizánc. Nyugaton a már korábban is bomladozó birodalom darabjaira hull, hogy több évszázadnyi vajúdás után a romokon létrejöjjenek a késõbbiekben a világfejlõdés motorjává váló nyugat-európai államok.

A drasztikus politikai változás következtében elõállt új helyzet az írásbeliség szempontjából eltérõ hatásokat eredményezett, közülük azonban inkább a negatívak domináltak. Ez utóbbiak közül a legfontosabb talán az, amelynek következtében a beszélt és az írott nyelv elvált egymástól, s mind nyugaton, mind keleten létrejött egy sajátos diglosszia.

Bizáncban egészen sajátosan alakult ki a beszélt és az írott nyelv diglossziája. A görögség beszélt nyelve az ógörög attikai nyelvbõl lényegében egyszerûsödési folyamat révén létrejött koiné. (Vö. 1.4.3.1.B) A 4. századtól kezdve azonban -- amióta a kereszténység a kelet-római birodalom államvallása lett -- az egyház elhagyja az élõ nyelvet (az evangéliumok nyelvét!), s az ógörög attikai nyelv imitálására törekvõ atticizáló nyelvet választja, amely a görög ajkú keresztények számára érthetetlen. Az atticizálás nem jelentette az attikai nyelv tényleges használatát: a bizánci írók munkáiban érezhetõ az élõ koiné, valamint az attikai mellett más ógörög nyelvjárások hatása is. (Ezen a nyelven írták az ortodox egyház zsoltárait is, mindazonáltal a ritmus alapja nem az ógörög idõmértékesség, hanem a koiné hangsúlyos verselése volt, hiszen olyan emberek énekelték, akiknek a nyelvében nem volt meg a hosszú és rövid magánhangzók oppozíciója.) Az atticizmus gyõzelmével a görög nyelv története kettéoszlott: az élõ, beszélt nyelv -- a koiné -- mellett az írásbeliség nyelve egy holt nyelv lett. (Hadzisz 1971, 17–20) Így itt is létrejött az írott és a beszélt nyelv diglossziája; csak míg nyugaton ez a diglosszia természetes fejlõdés eredménye volt, itt mesterségesen hozták létre. Az a különös, hogy Bizánc elfogadja, örökli és magáénak tekinti csaknem az egész koinéban íródott irodalmat, amely jóformán teljesen keresztény tartalmú. Éppen csak írásbeli nyelvként nem fogadja el a koinét, hanem helyette megpróbál feltámasztani egy fél évezrede holt nyelvet. (Hadzisz 1974, 11) Ez a döntés természetesen igen szûk körre korlátozza az írásbeliséget, ami viszont általában a mûvelõdésre van igen negatív hatással. Jól fémjelzi ezt a folyamatot, hogy Justinianus császár 529-ben bezáratja a platóni Akadémiát.

A görögség szóbeli nyelve közben természetesen folyamatosan változik. A 4-5. századtól a koiné fokozatosan átmegy középkori görög nyelvbe, a 11. századtól pedig megkezdõdik az újgörög nyelvre jellemzõ változások felbukkanása; az újgörög nyelv létét egyébként 1453-tól, Bizánc elestétõl számítják. Természetes, hogy a bizánci évszázadok során az írott és a beszélt nyelv közötti szakadék tovább mélyült. Idõvel a beszélt nyelven is létrejön írásbeliség: ilyen emlékek a 13. századtól kezdve maradtak fenn. (Hadzisz 1971, 26; 1974 10)

A fentiek ismeretében egyáltalán nem meglepõ, hogy a görög poliszok viszonylag magas literációs szintje a bizánci korszakban zuhanva csökkent, s -- mint már szó volt róla -- a görögség egészen a 19. század elejéig lényegében teljesen írástudatlan volt.

Érdekes megemlíteni, hogy a kereszténységet Bizáncból felvevõ szláv területeken lényegében nincs diglosszia, mivel az ószláv egyházi nyelv a középkor folyamán szoros kapcsolatban maradt a különbözõ szláv országok beszélt anyanyelvével, s ez bizonyos fokig lehetõvé tette, hogy kölcsönösen áthassa egymást az írott és a beszélt nyelv. Erre nem találunk példát a Nyugat középkori latinjának történetében. (Vö. Obolensky 1999, 393) Nyugaton ez a változás a politikai felbomlás természetes következményeként ment végbe. A központi hatalom megszûntével a helyi nyelvek pozíciói megerõsödtek: a központból kiinduló latin nyelvû “sugárzás” mind szóban, mind írásban jelentõsen csökkent. A beszélt nyelvben még a hajdani központhoz közeli területeken (például Galliában) is nõtt a helyi nyelvek szubsztrátumának a súlya: s a hajdani provinciákban a helyi nyelveknek és a latinnak különbözõ elegyei jöttek létre. De magában Itáliában is egyre távolodott egymástól a beszélt és az írott nyelv. A barbárnak tartott változásokat az írott latin Itáliában sem követte, s így a latin egyre inkább kizárólag írott nyelvvé vált, amely egészen a 19. századig rendelkezett ugyan korlátozott szóbeliséggel (az egyházban, az oktatásban, a tudományokban), ez a szóbeliség azonban teljes egészében az írott normán nyugodott. Ugyanakkor a szóbeli kommunikációban ténylegesen használt -- dialektusok tömegére tagolódott -- nyelveknek nem volt írásbeliségük. Ettõl fogva az írástudó–írástudatlan oppozíció magába foglalja az ismeri az írott latint – nem ismeri kategóriákat is.⁽¹⁾ (Zumthor 1984, 61)

A birodalmi államszervezet széthullása következtében a nyugati területeken a latin írásbeliség szinte kizárólagos letéteményese a keresztény egyház lett. Az egyháznak feltétlen szüksége is volt az írásbeliségre, hiszen mint európai egyetemességgel bíró intézménynek a birodalom romjain létrejött különbözõ államalakulatok keretein belül mûködõ vallási közösségeket kellett összefognia, ez pedig csak az írás révén volt lehetséges. (Hajnal 1998, 210) Ebbõl a szempontból

a kontinens írott nyelvi egységessége is felettébb jól jött az egyháznak: ebben a körülményben is kereshetjük annak okát, hogy az egyház hosszú idõn át fékezni igyekezett a nemzeti nyelvû írásbeliség kialakulását.

A fenti körülmények következtében az egyház a 6. század folyamán gyakorlatilag monopóliumot szerzett az írásbeliségben és az oktatásban, s ez a helyzet egészen a 11. századig fennállt. (Cípolla 1969, 43) Bár az írástudók kizárólag papok voltak, a 7. századtól bizonyítékok vannak az írás világi célú használatára is, jogi iratok, oklevelek formájában. Angliában -- a kontinenstõl eltérõen -- a népnyelv is benyomul az oklevelekbe, jogforrásokba, s Nagy Alfréd iskolarendelete a 9. század végén a népnyelven való olvasást is hangsúlyozza. (Hajnal 1993b, 55)

Számottevõnek tekinthetõ írásbeliség mindazonáltal ezekben a századokban kizárólag Itáliában marad fenn, mégpedig két okból: egyfelõl azért, mert az antikvitásban itt jött létre az írás leginkább széles körû használata, másfelõl pedig azért, mert az itáliaiak számára okozott legkevesebb gondot a latin nyelv elsajátítása.

A korszak krónikáiban gyakran említik példaként az itáliai iskolarendszert. German Wipo a 11. században megállapítja, hogy Itáliában az egész ifjúságot iskolába küldik⁽²⁾, miközben Németföldön haszontalannak tartják a tanulást, hacsak nem írnok akar lenni valaki.⁽³⁾ (Cípolla 1969, 41) Egyébként ebben az idõben -- 1000 körül -- Európa lakosságának 1-2%-a lehetett írástudó. (Cípolla 1969, 55) Ezt a korszakot -- a 9–10. századot -- nevezi egyébként Hajnal István az “írásreakció” korának. (Hajnal 1921, 9)

Nyugat-Európa vulgáris nyelvei az 1150 és 1250 közötti évszázadban jutnak el a saját írásbeliséghez. Ezzel gyökeresen megváltozik az írásbeliség pozíciója is: a korábbinál lényegesen szélesebb körûvé válhat a világi célú használat. Ez a használat mindenekelõtt közigazgatási, kereskedelmi és jogi jellegû. (Zumthor 1984, 57) Eddig az írásbeliség a tudás megnyilvánulási formája volt, a hatalom pedig az élõszó közegében létezett, ettõl kezdve a hatalom az írás révén manifesztálódott, a szóbeliség pedig a tudás átadásának élõ eszközeként kapott szerepet.⁽⁴⁾ (Zumthor 1984, 60–61)

A 12–13 századi fellendülésben minden bizonnyal igen jelentõs befolyásuk volt a keresztes háborúk révén Európába beáramló új eszméknek is. Érdekes itt megjegyezni, hogy van olyan vélemény, amely a keresztes háborúk gondolatát az ibériai iszlám kultúrának a keresztény Európára gyakorolt hatásából vezeti le, mondván, hogy a keresztes háború lényegében az iszlám “szent háború” -- dzsihád --keresztény megfelelõje⁽⁵⁾. (Watt 1970, 190) Ezzel párhuzamosan Észak-Itália egyes területein is új lendületet vesz az írásbeliség terjedése. Elõször a tengeri kereskedelemhez kötött Velencében, Genovában és Pisában, majd pedig a toszkánai Firenzében.

Ami a tengerparti városok esetében akár természetesnek is tekinthetõ, magyarázatot igényel Firenze esetében. Itt azon esetek egyik elsõ példájával állunk szemben, amikor nem a kedvezõ természeti, földrajzi vagy netán történelmi körülmények -- az etruszkok alapította város a római korban csupán katonai kolónia --, hanem éppen azok hiánya válik a fejlõdés motorjává. Firenze közelében van Bologna, az egyetemi város. Itt élénk, ám akadémikus jellegû intellektuális élet volt, amely nem tartotta feladatának a gyakorlati élet aprólékos szolgálatát. A tudás innen szivárgott át a firenzei polgárokhoz, akik ezt a mindennapi tevékenység aprópénzére váltották. (Hajnal 1993b, 48) Ily módon jött létre a toszkán reneszánsz, amelynek eredményeként a város lakossága körében az írástudás 25–35% közötti volt. (Graff 1987, 77) (L. bõvebben 1.4.3.1.D)!)

A középkor mérlege az írásbeliség szempontjából kettõsnek tekinthetõ. A Nyugat-római Birodalom bukását követõen az írásbeliség gyakorlatilag a kolostorok falai közé szorult vissza, egyházi monopólium lett; másfelõl viszont az egyház a maga nagy szervezetével mintegy a késõbbi korok számára átmentette a betûírást, amely Itália kivételével mindenütt másutt elfelejtõdött volna. Csak ezen a bázison indulhatott be az írásbeliség újabb, 12. századi expanziója, amely a középkor lezárásához vezetett.

Az újkor kezdetét a történettudomány Amerika felfedezésétõl (1492) számítja. Azonban legalább ilyen joggal írhatunk ide két másik dátumot is, amelyek meghatározó erõvel befolyásolták a késõbbi évszázadok fejlõdését: 1447-et, amikor Gutenberg találmánya megszületett, s 1517-et, amikor Luther kifüggesztette téziseit a wittenbergi székesegyház kapujára, megtörve ezzel egy ezeréves szellemi monopóliumot.

JEGYZETEK

¹“...l’opposition lettré/illetré recouvrit alors les catégories connaissant le latin des scribes / ne le connaissant pas”

²“studare scholis mandatur tota iuventus”

³“Teuntonicis vacuum vel turpe videtur ut doceant aliquem nisi clericus accipiatur”

⁴“Jusque vers le XII^e siècle, la vocalité s’oppose ainsi à l’écriture comme le discours du pouvoir à celui du savoir. A partir des XII^e–XII^e, le rapport s’inverse: à l’écrit le pouvoir; à la voix, la transmission vive de savoir.”

⁵“... la cristiandad occidental [...] la propia concepción de la »cruzada« debe mucho probablemente a la jihad o »guerra santa« de los musulmanes”