A legtöbb bizonytalansággal természetesen az ókor tekintetében kell számolnunk.(1) Nemcsak azért, mert idõben igen távol van tõlünk, hanem azért is, mert nagyon hosszú idõszakról van szó, továbbá még azért, mert az ókori világ egyes területei (miként a mai világé is!) ugyanazon idõben igen jelentõs eltéréseket mutattak.
Egyiptomban a fáraók korában, a Kr. e. III. évezredben legfeljebb a lakosság 0,5–1%-a tudott írni hieroglifikus vagy hieratikus írással, s ez az arány a Kr. e. I. évezred elejéig lényegében változatlan maradt, a Kr. u. elsõ századok írástudását viszont Hopkins 10–20% közöttinek gondolja. (Hopkins 1991, 135) Ha ez a szám helytálló, akkor a látványos növekedésben minden bizonnyal nagy szerepet játszott a görög nyelvnek és a könnyebben megtanulható ábécének a ptolemaioszi uralom révén bekövetkezett egyiptomi elterjedése is.(2) Hopkinsszal szemben Bar-Ilan a Kr. u. elsõ századok egyiptomi írásbeliségét is csak fél százaléknyira teszi, miközben ugyanekkor a földrajzilag közeli Palesztina zsidó lakosságának a körében 3%-osra becsüli a literációt -- a különbség szerinte a héber írás korszerûbb voltából adódik: abból, hogy a héber mássalhangzóírást lényegesen könnyebb volt elsajátítani, mint az egyiptomi demotikus írást. (Bar-Ilan*) Összecsengnek ezzel Ray adatai, aki szerint a Kr. e. 4. században a 3,5 milliós egyiptomi lakosságból mintegy 250 ezer fõ (kb. 7%) tudta valamelyest olvasni a demotikus írást, közülük 100 ezren (közel 3%) tudtak valamennyire írni is, s csupán 10 ezren (0,3%) voltak tekinthetõk teljesen írástudónak. (Ray 1994, 65) Egyiptomban -- miként Indiában és Kínában is -- egyes kiváltságos rétegekhez kötõdött az írás: néha kifejezetten az írni tudás hozta létre e rétegeket. Emiatt egy fokon meg is állt az írás fejlõdése, a kiváltságos rétegnek ugyanis nem állt érdekében, hogy széles körben elsajátítható írás jöjjön létre. (Hajnal 1998, 210)
Hellaszban Kr. e. 1000–700 közötti századokban teljes írástudatlanság uralkodott.(3) (Havelock 1982, 42) A teljes ábécé létrehozását követõen az írni-olvasni tudók köre bõvül, s a 6. században már egyes kézmûvesek is -- akik az adott korban az elit tagjainak számítanak -- tudnak írni. A nagy fellendülés a Kr. e. 5. századtól következik be, több szakaszban: elõször 520–480 között, majd 430–400 között, ezt követõen pedig a 370-es és 360-as években. (Harris W. 1989, 114–115)
William Harris 41 pontban sorolja fel azokat a funkciókat, amelyekre a görög (és római) világban az írásbeliséget alkalmazták. A funkciók a legõsibbektõl -- mint például a tulajdonjelzés vagy annak a rögzítése, hogy valaki meghalt (s ezáltal a halál utáni számontartása annak a különben feledésbe merülõ ténynek, hogy az illetõ élt!) -- olyan ma is szokásos használati formákig terjednek, mint például a levél- vagy kérvényírás. (Harris W. 1989, 26–27) A kezdeti használatban valószínûleg nagy súllyal jelentkezett a kultikus funkció, s csupán az írni-olvasni tudók körének a bõvülése következtében került elõtérbe az írás praktikus célú alkalmazása.
Az archaikus korszakot követõen a teljes görög elit szorosan kötõdött az íráshoz, a népesség egésze pedig érintve volt általa. Emellett azonban a szóbeli kultúra minden fontos jegye folyamatosan fennmaradt: közülük a legfontosabb az élõszó iránti széles körû bizalom és az emlékezõképesség nem szûnõ gyakorlása. A klasszikus korszakban -- a Kr. e. 5. században -- az írástudás attikai mértéke 5–10% lehetett. Bár ebben a számban benne vannak azok is, akik csak olvasni tudtak -- s azt is csak igen szerény szinten --, tekintetbe véve az oktatási rendszer hiányát ez nem is rossz eredmény. (A számítás az osztrakiszmoszok -- a számûzetésrõl döntõ cserépszavazások -- fennmaradt, illetve kikövetkeztetett adatain alapul.) (Harris W. 1989, 114)
A görög nyelvterületen feltételezhetõen Athénban volt a legmagasabb az írni-olvasni tudók aránya: a szigeteken ez a szám jóval alacsonyabb lehetett. Külön esetet képvisel Spárta, mivel a spártai tradíció lényegében ellenséges volt az írással szemben: a spártai törvényeket például nem volt szabad leírni. Spárta írásellenességének a mértékérõl megoszlanak a vélemények, tény azonban, hogy a spártai szentélyekben igen kevés feliratot találtak. (Vö. Harris W. 1989, 112–114) A spártai gondolkodásmód -- szemben az athéni ékesszóláskultusszal -- még a szóbeli nyelvhasználatban is az egyszerûséget, a rövidséget tekintette erénynek (a lakonikus szó Lakónia nevébõl ered!).
A görög literáció fejlõdése a hellenisztikus korban újabb lendületet kapott. Olyan társadalmi körülmények jöttek létre, amelyek között megteremtõdhetett egy oktatási rendszer. A legfejlettebb városokban eljutottak az iskolák támogatásának a gondolatáig: ebben mind a közösség gazdag tagjai, mind maga a közösség részt vett. A közgondolkodásban otthonos lett egyfajta kvázi-egalitáriánus nevelési filantrópia (‘quasi-egalitarian educational philantropy’). Célként megjelent -- s többé-kevésbé teljesült is -- a város valamennyi gyermekének az iskoláztatása. Ennek eredményeként a Kr. e. 1. századra elérték a literáció egy szinte “korai modern” szintjét: a legfejlettebb városokban a szabad férfiak 30–40%-a írástudó volt. (Harris W. 1989, 329) Minden bizonnyal a Kr. e. 4–1. századi hellenisztikus görög városok mondhatják a magukénak az ókor legmagasabb literációs rátáját.
Az 5. századtól az írásbeliség terjedése olyan erõteljes volt, hogy a hagyományt féltõk ellenkezését is kivívja. Platón -- aki pedig a szellem elsõ olyan embere, aki mindkét lábával az írásbeliség talaján áll -- leplezetlen ellenérzéssel ír az írásról:
“... aki eszénél van, sohasem fog bátorságot venni magának arra, hogy a gyarló nyelv formájába öltöztesse, amit szellemével megfogott, s még kevésbé abba a merev formájába, amely az írásba rögzített nyelv tulajdonsága.” (Hetedik levél, 343a)
“... minden komoly ember a végsõkig irtózik attól, hogy komoly dolgokról valaha is írásban nyilatkozzék, és azokat az emberi rosszindulatnak és meg nem értésnek tegye ki. Egyszóval: ha az ember látja valakinek írásban megfogalmazott gondolatait, mint például a törvényhozóét törvényeiben, vagy bármi más gondolatokat bármi más formában, a mondottak alapján nyilvánvalónak fogja tartani, hogy nem fejezhetik ki az illetõnek legkomolyabb mondanivalóit, hogyha az valóban komoly ember: gondolatainak magva lelkivilágának legszebb helyén nyugszik valahol elrejtve. Ha azonban bölcsességének legmélyét valóban megkísérelte írásban rögzíteni, akkor ez esetben ha nem is az istenek -- miként Homérosz mondja --, de az emberek minden bizonnyal elvették az eszét.” (Hetedik levél, 343c,d)
Rómában nehéz megítélni, hogy az írásbeliség mikor lépett túl azon a szûk körön, amelynek különleges okból volt szüksége az írásra, de bizonyosnak látszik, hogy az írás funkciói a korai Itáliában még szûkebbre voltak szabva, mint az archaikus Görögországban. Eleinte valószínûleg fõleg kultikus célokra használták az írást, de a Kr. e. 4. századtól szerepet kap az államvezetésben és a katonaságnál is. (Harris W. 1989, 325) Az elsõ utalás a római polgárok literációjára Kr. e. 130 körülrõl származik, a leges tabellariae kapcsán, amely a szavazóktól egy igen egyszerû írott szöveg elkészítését követelte meg. Ebbõl legalább annyit megtudhatunk, hogy létezett a polgárok egy kis csoportja, amely tudott írni.
Az írástudók aránya még a principátus idején sem haladta meg a 10%-ot. A késõbbiekben a rabszolgák tömeges bevándorlása megzavarja a képet, ugyanis a rabszolgák egy része tudott írni és olvasni.
A Pompejiben talált feliratok azt sugallják, hogy Kr. u. 79-ben itt a kézmûves írásbeliség szinte teljes volt, ám még itt is lehetett valaki egyszerre tehetõs ember és csak félig írástudó vagy írástudatlan. Valószínû továbbá, hogy Pompeji még az itáliai városok között is a leginkább literátusok közé tartozott.
Az Itálián kívüli helyzetet kettõsség jellemezte. A keleti provinciákban beszélt nyelveknek volt saját írásuk, így itt az írni-olvasni tudás szintje viszonylag magasabb volt; Hellaszban pedig -- a megkezdõdött hanyatlás ellenére -- a birodalom bármely részéhez mérten is kiemelkedõen magas. A nyugati provinciákban beszélt nyelvek viszont nem rendelkeztek írással, így az írástudás egyszersmind a latin nyelv ismeretét is feltételezte. (Kivéve azokat a területeket, amelyeken a föníciai ábécével írt újpun volt a fõ beszélt nyelv.) Ez a sajátos diglosszia -- amely ezeken a területeken lényegében a Kr. u. 12. századig fennmaradt -- azt eredményezte, hogy a nyugati provinciákban az írásbeliség a legszûkebb értelemben vett helyi elitre korlátozódott: ennek tagjai a római hódítókkal való zavartalan együttmûködés érdekében valamilyen szinten a latin nyelvet is elsajátították. Az írástudás aránya a nyugati provinciákban valószínûleg 5–10% közötti lehetett, a nõké pedig minden bizonnyal 5% alatti. (Bowman 1991, 119; Harris W. 1989, 330). A latin írásbeliség egyébként a göröghöz képest kedvezõtlenebb helyzetben volt: egységesülését és megizmosodását minden bizonnyal gátolta a birodalom óriási kiterjedése és soknyelvûsége. Ám még magában Itáliában is vidékenként eltérõ módon fejlõdött az írás, amit kölcsönösen alig tudtak olvasni. (Hajnal 1993b, 44)
A kereszténység megjelenése, majd államvallássá válása a 4. században az írásbeliség terjedése szempontjából két egymással ellentétes hatás forrása lett. Bár a kereszténység nem követelte meg az egyszerû hívõktõl a szent könyvek olvasását, a vallási célú olvasás mértéke nõtt; másfelõl a keresztény egyház törekedett -- nem is sikertelenül -- a világi célú írásbeliség visszaszorítására. (Harris W. 1989, 326; 331)
A fentiekbõl kiviláglik, hogy az antikvitásban az írástudásnak a felnõtt lakosság egészére vetített aránya alacsony maradt: még a legfejlettebb területek legjobb korszakaiban is csak megközelítette a 20%-ot. Ez igen alacsony szint ahhoz képest, amit az elmúlt kétszáz évben megszoktunk. De tudomásul kell vennünk, hogy minden társadalom olyan szintjét éri el az írásbeliségnek, amilyet az adott társadalom szerkezete és a benne uralkodó légkör megkíván, s persze amilyet az adott kor technológiája lehetõvé tesz. (Vö. Harris W. 1989, 331) Azt is láthattuk -- s ezután is látni fogjuk -- hogy az írásbeliség adott szintjét nemcsak elérni nehéz, hanem megtartani is: az írástudás terjedésének a történetében mély hullámvölgyek is vannak.
Felmerül a kérdés, hogy az írásbeliségrõl alkotott mai fogalmaink fényében mennyit ér ez a szint, mire volt ez elég, mi rejtõzik (az önmagukban is felettébb bizonytalan) statisztikai adatok mögött. Nicholas Horsfall egész tanulmányt szentel ennek a kérdésnek, s arra a következtetésre jut, hogy az írástudók tényleges arányánál fontosabb az a körülmény, hogy az írásbeliség mennyire hatja át az adott társadalmat. (Horsfall 1991)(4)
Fontos itt figyelmeztetnünk arra, hogy az antikvitásbeli olvasni tudás nem volt azonos a maival. Az antik ember számára az olvasás bizony nehéz mûvelet volt: egy ismeretlen szöveg “kapásból” való elolvasása nem ment egykönnyen.(5) (Corbier 1991, 116)
Ennek ellenére van olyan vélemény is -- Allan K. Bowmané --, amely szerint a 20%-ot megközelítõ literációs arány elegendõ volt ahhoz, hogy az írásbeliség mintegy átjárja a társadalom egészét.(6) Bowman szerint a lakosság 80%-át meghaladó írástudatlan népesség nagy része igen közeli viszonyban volt az írásbeliséggel (‘was thoroughly familiar with literate modes’). (Bowman 1991, 122)
Az írástudatlan népesség természetesen tudott az írás létérõl, azt elfogadta, s valószínûleg félt is tõle, de nehezen hihetõ, hogy az írásbeliség mélyebb hatást gyakorolt volna rá, hiszen ez még az írni-olvasni tudó kisebbséggel sem következett be. Az írásbeliség jelenléte ellenére az antik világ, az antik kultúra minden területét a szóbeliség határozta meg. (Adamik 2000, 12) Még az olyasféle csábító kettõsség felvázolása sem fedné a valóságot, amely a népi kultúra közegeként a szóbeliséget, az elit kultúra eszközeként pedig az írásbeliséget jelölné meg, mivel az elit élete is teljességgel a szóbeliség keretei között folyt; Corbier ezt Róma tekintetben állapítja meg, de érvényesnek kell tekintenünk a görög világra is.(7) (Corbier 1991, 110–111)
Legfõképpen attól az illúziótól kell tartózkodnunk, amely az írásbeliségben mai mintára új ismeretek, új világok, új eszmék megismerésének az eszközét látná; és még inkább attól, amely azt sugallná, hogy az írni-olvasni tudás a gondolkodás kritikus módját oltotta volna bele az egyszerû görög vagy római polgárba. (Harris W. 1989, 335) Az antik írásbeliség ehhez nem volt kellõképpen interiorizált. A mélyebb interiorizációt mindenekelõtt az írás nehézkes volta gátolta meg (az adott technológiai szint mellett nehezen kezelhetõ eszközökkel volt mûvelhetõ), valamint az az ebbõl egyenesen következõ körülmény, hogy kevés volt az olvasható szöveg. A legtöbb írástudó görög és római írni-olvasni tudását feltételezhetõen nem használta egyébre, mint a mindennapi élet gyakorlati céljaira.
Ez a mélységben és kiterjedésben korlátozott írásbeliség mellesleg általában a politikai status quo fenntartását szolgálja: elegendõ ahhoz, hogy a hatalom akaratát hatékonyan közvetítse az alattvalókhoz, ahhoz viszont túl kevés, hogy az írás hatalomellenes eszmék hatékony hordozója legyen.
Hajnal István az alábbiakban plasztikusan foglalja össze az antik írásbeliség lényeges jellemzõit:
2 Az általunk ismert legkésõbbi hieroglif felirat Kr. u. 394-bõl, a legkésõbbi démotikus pedig 451-bõl való, de már a Kr. u. 2. századtól elõttünk áll a görög betûkkel és hét kiegészítõ jellel írt kopt írás, amely majd az új korszak vallásának és irodalmának a hordozója lesz. (Hubai 1994, 1352)
3 “The Greeks between say 1000 and 700 BC were totally non-literate...”
4 “Statistics or states of mind?”
5 “Pour les Anciens en tout cas, la lecture était un art difficil, et le déchifrement spontané d’un texte inconnu n’allait pas de soi...”
6 “Therefore the interesting thing is not that there was mass literacy in the ancient world but that ancient society could be profoundly literate with a reading-writing population of, let us say, less (perhaps much less) than 20%, the precise figure is being insignificant.”
7 “Evitons donc pour Rome la
confusion tentante de l’oral avec la culture populaire et de l’écrit
avec celle de l’élite. La forme oratoire correspondre à un
goût, à une éducation, à une culture, et la
composition littéraire vise toujours à l’oralité.”