3.1. Az írás extenzív fejlõdése: az írásbeliség dimenziója

Az írásbeliség létrejötte önmagában is óriási jelentõségû eseménye az emberi társadalom történetének, azonban mégis csupán lehetõség a fejlõdésre, amely az írás tényleges használata révén teljesedhet ki. Ennélfogva nem lehet túlbecsülni az alfabetizációs adatok jelentõségét.

Bár a betûíró írásbeliség is mintegy 3000 éves múltra tekinthet vissza, használata szinte csak a legutóbbi idõkben terjedt ki a lakosság nagyobbik részére. A tömeges írni-olvasni tudás csak 1750 és 1850 között jelenik meg, s akkor is csupán Nyugat-Európa egyes részein.⁽¹⁾ (Grabe 1992, 251) Mindez nem jelenti természetesen azt, hogy a korábbi idõszakok az írástudatlanságnak valamiféle egységesen sötét képét adnák: a gazdasági és történelmi változásokkal többé-kevésbé összhangban rövidebb-hosszabb fellendülések és visszaesések váltogatják egymást. Hosszabb idõszakaszokat vizsgálva természetesen mindig az írásbeliség expanzióját tapasztaljuk.

Az írásbeliség elterjedtségének tekintetében teljesen megbízható adatokkal még korunkban sem rendelkezünk. Ahogy pedig visszafelé haladunk az idõben, a viszonylagos bizonyosság is egyre csökken, hiszen a mai értelemben vett statisztikai adatokat csak az elmúlt egy-kétszáz évrõl találunk. A régebbi korok esetében csak becslésekre támaszkodhatunk.

Ezek a becslések azonban nem alap nélküliek: a ránk maradt régészeti és írásos adatokból viszonylag pontosan lehet következtetni arra, milyen széles körben használták az írásbeliséget. Az írásbeliség nem elvontan létezik, hanem szoros összefüggésben áll a társadalmi és kulturális helyzet egyéb tényezõivel. Ezekrõl viszont éppen az írásnak köszönhetõen még a legtávolabbi múltból is rendelkezésünkre áll többé-kevésbé megbízhatónak tekinthetõ feljegyzések és adatok egész sora.⁽²⁾ (Vö. Harris W. 1989, 22) A tanítók számáról fennmaradt adatok viszonylag jó támpontot adnak az iskoláztatás arányairól, s bizonyos következtetések levonását teszi lehetõvé az a római kori felirat is, amely figyelmezteti a járókelõt, hogy “ez nem nyilvános vizelde”.⁽³⁾

Bizonytalansági tényezõk ugyanakkor az elmúlt néhány száz évbõl adatszerûen fennmaradt forrásokban is vannak: gyakran összemosódnak a csak olvasni és az írni-olvasni tudás adatai, néha nem világos, hogy egy-egy százalékos adat a teljes népességre, a felnõtt népességre vagy csupán a felnõtt férfiakra értendõ-e. (A nõk literációja minden korban jelentõsen elmarad a férfiakétól.) A literáció szintjét egyes munkák a házasságkötéskor és a sorozáskor aláírni tudók és nem tudók arányán mérik, arról viszont nincs megbízható adat, hogy közülük hányan voltak olyanok, akik csupán a nevük “alárajzolására” voltak képesek, lényegében azonban írástudatlanok voltak; másfelõl pedig arra sincs semmilyen támpontunk, hogy a nevüket aláírni nem tudók közül mennyien tudtak ennek ellenére olvasni.⁽⁴⁾ (Chartier 1987, 112)

Az alábbi adatokat tehát célszerû fenntartással kezelni. Felsorakoztatásuk -- úgy gondoljuk -- mégsem haszontalan, mert segítségükkel legalább hozzávetõleges képet nyerhetünk az írásbeliség útjáról az emberi társadalomban.

² “Literacy does not exist in the abstract, but is closely linked to other features of the social and cultural landscape.”

³ “This is NOT a public urinal” (Horsfall 1991, 70)

⁴ “Paradoxically, the signature is the mark of a population that know how to read but not necessarily how to write. It is impossible to estimate what fraction of the signers could actually write, and some people who could read never learned to sign their names.”