2.4.3. A fonetikai információ megjelenítésének foka az egyes nyelvek írásában

Az alfabetikus írások alapképlete -- ha már nem tudnak ideálisan igazi fonetikus írásként mûködni -- az egy fonéma = egy graféma képlet lenne. Tudjuk jól, hogy ilyen írás jószerivel nincs is. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül áttekintjük az európai alfabetikus írásokat, azt vizsgálva, hogy az olvasó ember mennyi fonetikus információt lel az írásban, s milyen mértékben kell az akusztikus emlékezetére hagyatkoznia.

A szempont megvilágításához álljon itt példaként, hogy a jelentésrögzítõ típusú írásjegy semmilyen fonetikai információt nem közöl az olvasóval, tehát az teljes egészében az akusztikus emlékezetét kénytelen igénybe venni. A szótagíró rendszerek elvileg minden diszkrét fonetikai információt közölnek, a gyakorlatban ezek a rendszerek azonban hiányosak -- nem képesek az adott nyelv minden szótagját rögzíteni --, ezért az olvasó a kontextus alapján kénytelen kikövetkeztetni, van-e olyan szótag, amelyet az írás nem rögzít, s ha úgy találja, hogy igen, akkor ennek az “olvasásakor” teljes egészében az akusztikus emlékezetére kell hagyatkoznia.

A mássalhangzóíró rendszerek esetében ugyancsak a kontextus és a nyelvi rendszer igen alapos ismerete igazítja el az olvasót. A kontextus alapján eldönti, hogy az írásban csupán mássalhangzógyökként megjelenõ szó milyen grammatikális konkretizációt jelöl, majd akusztikus emlékei alapján hangosítja a szót.

 A teljes ábécét használó nyelvek esetében -- ha az olvasó ismeri a fonéma–graféma megfeleléseket, azaz tudja, hogy melyik betû melyik fonémát jelöli -- az írásnak elvileg közvetítenie kell a fonetikai információknak olyan minimumát, amely elegendõ az adott szónak a nyelv ismerõi számára biztonságosan felismerhetõ akusztikus megjelenítéséhez. Ez azt jelenti, hogy csupán egy nyelv fonémáinak, valamint a fonéma–graféma megfeleléseknek az ismeretével, de bármely más nyelvi ismeret híján tudnunk kell úgy olvasni hangosan, hogy azt a nyelv beszélõi megértsék, miközben mi magunk egyetlen szót sem értünk abból, amit olvasunk. Ez azonban persze nem jelenti az írott szöveg alapjául szolgáló (külsõ vagy belsõ) beszéd maradéktalan és egyedül lehetséges reprodukálását, “hangosítását”. Jól tudjuk, hogy ez önálló szakmává vált -- ez a színészet-elõadómûvészet --, amelyet már eleve is kivételes tehetséget mutató személyek éveken át tanulnak. Jól tudjuk, hogy ilyen nyelv kevés van: az ideált leginkább a latin betûs írásbeliségre viszonylag késõn áttért nemzeti írások, például az albán, a török vagy a román közelítik meg. Viszonylag fonetikus nyelvként szokták még említeni -- kevesebb joggal -- a finn és a spanyol nyelvet is. A fonetikus ideált természetesen legjobban a mesterségesen létrehozott eszperantó nyelv valósítja meg, ami egyáltalán nem meglepõ, hiszen ennek a nyelvnek elõször az írása jött létre, s az egységes hangzó nyelvhasználat erre alapulva alakult ki három-négy évtized alatt.

Az egyes nyelveken -- többnyire az írásbeliség viszonylag szélesebb körben való elterjedését követõen -- kialakuló konvencionális írásmódot helyesírásnak nevezik. Ekkorra az írás általában már bizonyos fokig autonómmá válik a beszédtõl, s a konvencionális írásmódok nem okvetlenül az alfabetikus írás alapelve szerint stabilizálódnak. Az alkalmazott konvenciók alapján a helyesírásokat három kategóriába szokás sorolni.

Az elsõ kategóriába azok a helyesírások tartoznak, amelyek kizárólag a nyelv fonemikus felszínét tükrözik: ezeket felszíni vagy sekély (‘shallow’) helyesírásoknak nevezik. (Katz-Feldman az áttetszõ -- ‘transparent’ -- szót használja. Katz–Feldman 1996, 1095) A fentebb említett török, finn stb. nyelv mellett még a szerbet és a horvátot szokás idetartozónak tekinteni. (Bár a kitûnõ fonéma–graféma megfelelési mutató ellenére ez az utóbbi kettõ -- nem jelölvén a szavak megõrzõdött zenei hangsúlyát -- nem nyújt a szavak helyes kiejtéséhez elegendõ fonetikai információt.)

A második kategóriába -- amelyet köztesnek (‘intermediate’) neveznek -- azokat a helyesírásokat sorolják, amelyek alapvetõen szintén a nyelv fonemikus felszínét tükrözik, de tartalmaznak morfofonemikus információkat is. Ilyen például a holland vagy éppen a magyar helyesírás.

A harmadik kategóriába -- ezt mély (‘deep’) helyesírásnak nevezik -- azok a helyesírások tartoznak, amelyek mélyre ásva feltárják a nyelv morfofonemikus sajátosságait, s emellett jelentõs mennyiségû morfemikus, sõt lexikai információt közölnek. A kategória legjellegzetesebb képviselõje az angol helyesírás. (Coulmas 1989, 169–170)

Az írás autonómmá válása következtében egyébként még az ún. “sekély” helyesírások is önálló -- a beszélt nyelven túlmutató -- nyelvi funkciókat ragadtak magukhoz, pl. a tulajdonnevek megkülönböztetését vagy a mondatkezdet jelölését a nagy kezdõbetû eszközével.

A “köztes” helyesírások -- mint a magyar -- a beszédét meghaladó mértékû jeldiszkretizációval igen nagy mennyiségû alaktani információt közölnek. A magyar helyesírás esetében ez a fonemikus elvtõl való eltérés az olvasást alig gátolja, mivel a beszédhangokat szerves összetevõire bontja szét (pl. a < cs >-t < t > + < s >-re), így az olvasó mintegy automatikusan szintetizálja õket. Az írást -- a betûkre bontást -- természetesen megnehezíti a diszkretizáció.

A “mély” helyesírású angol azonban már nemcsak gyakorlati, hanem elvi problémákat is felvet. Kialakulásában nyilvánvalóan közrejátszott az a körülmény, hogy az angol írásbeliség meglehetõsen korán vált viszonylag széles körûvé, tehát amikorra a beszélt nyelv megváltozott, már nagy mennyiségû írásos anyag halmozódott fel. Ez meggátolta az írás hozzáigazítását a beszélt nyelv változásaihoz.

Másik fontos tényezõ lehet a germán és a latin eredetû szókincs sajátos elegyedése, lévén hogy a latin az angol helyesírás kialakulásának a korszakában még nagy tekintélyû, mûvelt körökben szinte naponta használt írott nyelv volt. Ez nyilvánvalóan elképzelhetetlenné tette a latin eredetû szavak angol kiejtés szerinti írását. Az írás és a kiejtés nagymérvû eltávolodása odavezetett, hogy az angol írás bizonyos esetekben -- mellesleg fõként a latin-görög eredetû mûveltségi szavak vonatkozásában -- szinte jelentésrögzítõ jelleget vett fel, ami egyedülálló az alfabetikus írást alkalmazó nyelvek körében. (Coulmas 1989, 170) Ebbõl adódóan az angol szöveg olvasója igen kevés fonetikai információt kap az írásképbõl.

Sok elgondolás született az angol helyesírás megreformálására, de ezek közül egyik sem valósult meg, s egy átfogó helyesírási reform a jövõben sem valószínû. Érdekes módon a reform szorgalmazói azt is felsorakoztatják az érveik között, hogy egy fonetikus helyesírás “elõsegítené az angol nyelv terjedését az egész világon”. (Crystal 1998, 270) Valószínûleg nem így lenne, mivel paradox módon -- a nyelv mögött álló gazdasági-politikai-kulturális-katonai potenciál mellett -- éppen a fentebb említett jelentésrögzítõ jelleg az, ami egy legalábbis presztízsszempontból fontos területen, a tudományos életben jelentõs nemzetközi pozíciókhoz juttatta az angol nyelvet. Hiszen éppen ennek köszönhetõen tudnak angolul szakirodalmat olvasni olyanok, akiknek az akusztikus angolról fogalmuk sincs, ámde birtokában vannak a nemzetközivé vált latin-görög alapú tudományos terminológiának. A francia helyesírás is etimologikus elveket követ, tehát lényegében “mély” helyesírásnak tekinthetõ. A hangzó és az írott nyelv itt sem áll közelebb egymáshoz, mint az angolban, a francia írást mégsem érzik annyira nehéznek. Ez onnan adódik, hogy a szókincse származás tekintetében nem olyan heterogén, mint az angolé: a francia szókészlet nagy része latin eredetû. Az írás nagyobb részt megõrizte a latin írásmódot, a beszéd járta a maga útját, s az íráskép és a hangzó beszéd eltérései ugyan számosak lettek az évszázadok során, de ezek az eltérések egyetlen nyelvi dimenzióban mozogván viszonylag kevés szabállyal jól leírhatók. A francia szöveg olvasójának ezért sokkal kevésbé kell az akusztikus emlékezetére hagyatkoznia, mint az angolénak.

Az orosz nyelv olvasója nincs könnyû helyzetben, hiszen az írás nem jelöli az orosz hangzó beszéd legmarkánsabb elemét, a szeszélyesen változó szóhangsúlyt. Ennek pedig az orosz hangzó nyelvben igen nagy szerepe van, lévén hogy a nem hangsúlyos szótagok magánhangzója jelentõsen -- s ráadásul a hangsúlyos szótaghoz viszonyított helyzetétõl függõen különbözõen (ún. elsõ és második “gyenge helyzet”) -- redukálódik. Emellett szinte eltörpül, hogy a fonéma–graféma megfelelés sem igazán jó. Orosz szöveget olvasva nem kisebb mértékben kell az akusztikai emlékezetünkre támaszkodnunk, mint angol szöveg esetében.

Az írásmódok egy-egy nyelv írásbeliségének a kezdeti szakaszaiban többnyire spontán módon formálódtak, s amikorra a tudatos tervezés, alakítás igénye felmerült, bizonyos -- nem feltétlenül célszerû és ésszerû -- gyakorlat már kialakult. Az írásmód szabályozása elvileg az a terület lehetne, amelyen a nyelvi tervezés leginkább érvényesülhet -- lévén hogy a helyesírás nem része magának a nyelvnek, amely részben az ember intim szférájába tartozik --, valójában nincs így. A helyesírási reformok, -- a legésszerûbbek is -- óriási társadalmi ellenállást váltanak ki. Jellemzõ, hogy az írásbeliség történetének leginkább átfogó helyesírási reformját (amelynek következtében minden harmadik szó írásképe megváltozott) Oroszországban hajtották végre 1918-ban -- akkor, amikor a társadalom tagjainak túlnyomó része nap mint nap a szó szoros értelmében a túlélésért küzdött. Az 1964-es -- szakmailag teljes mértékben megalapozott -- reform viszont elvetélt; az egyébként korlátokat semmilyen tekintetben nem ismerõ diktatórikus szovjet állam sem tudta keresztülvinni. Pedig az írásmód -- ezen belül a helyesírás -- nem elhanyagolható hatással van arra, milyen mértékben sikerül egy nyelv beszélõinek a körében az írás-olvasás tudományát. S a társadalomra gyakorolt hatás tekintetében nem az írásbeliség jelenléte a döntõ, hanem a jelenlét mértéke. (Vö. Kiss 1995, 167)