2.4. A teljes ábécék

“A fonetikus írás tartalma a beszéd” -- idéztük már McLuhantõl, a megállapítás azonban pontosítást igényel. A teljes ábécé sem képes ugyanis a hangzó beszéd minden elemét megragadni és rögzíteni. Ezért valójában a teljes ábécé is tökéletlen eszköze a hangzó nyelv grafikus rögzítésének.

2.4.1. Az írás tökéletlensége

Kérdés azonban, mit tekintünk a “tökély” kritériumának. A hangzás teljes spektrumát, avagy ennek egy olyan minimumát, amely elegendõ ahhoz, hogy az olvasóban felidézze a rögzített nyelvi anyag protoformájának -- a beszédnek -- minden tartalmilag releváns elemét.

Mielõtt megpróbálnánk válaszolni a fenti kérdésre, vegyük számba, mit tud az alfabetikus írás, és mit nem tud.

Mindenekelõtt még töredékesen sem képes rögzíteni a hangzó beszédet kísérõ, s annak a jelentésére esetenként igen jelentõs hatással lévõ extralingvális kommunikációs eszközöket: a gesztusokat, mimikát, testbeszédet. Ez a hiányossága részben kiküszöbölhetõ oly módon, ha ezeket a tipikusan folytonos jel természetû elemeket a közlõ ember megpróbálja megragadni a nyelv szegmentális eszköztárával, azaz szavakkal, amelyek már leírhatók. (Például: “Visszaadom a tartozásom -- mondta, és a bal keze tétován felemelkedett.”) Könnyen belátható azonban, hogy az eredmény csak igen szerény lesz. Itt ugyan nem az írás, hanem a nyelv tökéletlensége a vétkes, azonban tipikusan az íráshoz kötõdik az a kommunikációs helyzet, amikor a nyelvbe kódolt üzenet feladója és vevõje nem látja egymást.

Nem képes az írás rögzíteni a szupraszegmentális nyelvi elemek nagy részét sem, amelyek pedig nem csak árnyalják, hanem egyes esetekben gyökeresen meg is változtathatják a szegmentális elemekbe (szavakba) kódolt üzenetet. A fenti módon ezt a tökéletlenséget is megpróbálhatjuk kiküszöbölni: “Visszaadom a tartozásom -- mondta éles, de halk fejhangon.” Az eredmény itt talán még szerényebb lesz, mint fentebb, mert egy csomó dolog még homályban marad. Nem tudjuk meg, hogy az illetõ hanglejtése ereszkedõ volt vagy emelkedõ, gyorsan mondta vagy lassan, az éles fejhang mennyire volt éles: csak a szokásos hangszínéhez képest, vagy azt meghaladó mértékben, és így tovább. Az író embernek csak maroknyi írásjel áll a rendelkezésére, hogy legalább azokat az intonációs elemeket rögzítse, amelyek kizárólagosan töltenek be valamilyen szemantikai funkciót (pl. kérdõjellel az eldöntendõ kérdését).

Az írás a szegmentális nyelvi jelek rögzítésében a leghatékonyabb. A szegmentális nyelvi jelek -- a szavak -- jelentõs mértékben (de nem teljesen!) diszkretizálódott hangjelekbõl épülnek fel: ezeket a digitális jellegû betûírás viszonylag jól meg tudja ragadni.

A hangzó beszéd szavai beszédhangok láncolatára bonthatók. Bonthatók az írni kívánó ember által, de maguktól nem bomlanak. A szavak -- pontosabban a fonetikai szóhatárok által határolt beszédszegmensek -- a mai beszélt nyelvben is egyfajta kontinuumot, folyamatot képeznek. A diszkretizált jelsor nem tisztán diszkrét, hanem csupán bizonyos mértékben. A róka szó nem egyszerûen a r+ó+k+a beszédhangok sora, hanem egyszersmind folyamatos egész is. (Ez a kettõsség az oka annak, hogy a beszélõgép létrehozása nem egyszerû feladat, ugyanis a digitális leírt fonémasor csak a hangzó szó diszkretizált jeleinek a dimenzióját rögzítette, a folytonos jelekét nem: ezt a gépnek kellene generálni, s ezekkel a folytonos jelekkel “összesimítani” az elkülönülõ diszkrét beszédhangokat. Ennek hiányában érezzük szaggatottnak, darabosnak a gépi hangot.) Arra a kérdésre tehát, hogy a tökéletes betûírástól a hangzó beszéd maradéktalan, minden elemében való megragadását várhatjuk-e el, vagy csak a jeleknek egy olyan minimumát, amely elegendõ a beszéd rekonstruálásához, válaszunk egyértelmûen csak az utóbbi kritérium lehet. (A hangzó beszéd akusztikailag hû rögzítésére kidolgozott fonetikus írásjelrendszerek általában 150-200 jelet tartalmaznak, amelyekhez még 100 körüli mellékjel kapcsolódhat, s még ezzel a széles körû használatot teljesen kizáró jelmennyiséggel sem lehet igazán jó eredményt elérni.)

A beszélõgép nem tudja beszédhangok egyszerre diszkrét és folytonos láncolatává “összesimítani” az írás által elkülönítve megjelenített fonémákat, az olvasó ember azonban igen. Ezért azután bár az írott szöveg akusztikus megfelelõjét illetõen bizonyos kétértelmûség fennmarad, ezt eloszlathatja a beszélt nyelv akusztikus emlékképe. Tulajdonképpen ennek az emlékképnek a felélesztése az, amin az alfabetikus írás alapul.

Az ábécé eredetileg megcélzott funkciója nem az volt, hogy a beszéd helyébe lépjen, hanem az, hogy felidézze a beszédet. Az írás-olvasás elsajátításának fontos elõfeltétele a beszélt nyelv gördülékeny használata és a nyelvi ismeretekben való megfelelõ jártasság. Az ábécé mindig csupán és kizárólag az akusztikus felismerés eszköze volt. Erre a célra azonban a leghatékonyabb eszköz, amit az ember eddig kitalált.(1) (Vö. Havelock 1982, 318)

Abban azért téved Havelock, hogy az ember az írásban mindig csupán az akusztikus felismerés/felismertetés eszközét látta volna. Az írás megszületésekor az író ember még a beszéd részletes letérképezésével próbálkozott: a korai magyar kódexek például négyféle < e > hangot jelöltek. Quintilianus is amellett tett hitet, hogy úgy kell írni, “ahogy hangzik”.(2) Egy már a könyvnyomtatás feltalálása után, 1492-ben megjelent spanyol nyelvtan (Gramática de la lengua castellana) ugyanezt az intelmet fogalmazza meg.(3) Csak a hosszabb írásgyakorlat után váltak nyilvánvalókká az írás korlátai, s használta a pragmatikus ember végül arra, amire alkalmas. Az írás korlátait egyébként néha komoly tudósok sem ismerik fel. Friedhart Klix írja a következõket: “Egy-egy jel hozzárendelése minden -- a beszélt nyelvben megkülönböztetett -- hangalakhoz, az írást a beszélt nyelv szintjére emeli. Mindazt, ami az utóbbiban kifejezhetõ, az írás is képes kifejezni.” (Klix 1985, 214)

JEGYZETEK

1 “Some ambiguity will remain. They can be supplied only by the memory of the spoken tongue [...]. But to revive this memory is all that any alphabet is expected to do, any way. The function of the original model was not to replace a prior knowledge of spoken speech but to trigger a recall of that knowledge. Its effective use depended upon the requirement that the oral vocabulary of the reader first be fluent and educated. The alphabet was and is an instrument of acoustic recognition, and only that. It happens to be the most efficient so far devised by man.”

2 “Ego [...] sic scribendum quidque indico, quomodo sonat. Hic enim est usus litterarum, ut custodian voces et velut depositum reddant legentibus.” (De institutione oratoria I. 7. 30–31.) (Idézi Schlieben-Lange 1994, 107)

3 “... assí tenemos de escrivir como pronunciamos, & pronunciar como escrivimos” (Idézi Schlieben-Lange 1994, 111)