2.3. Az írásrendszerek fejlõdésének értékelése

Az írásrendszerek fejlõdését a szemantikai információ rögzítésétõl a fonetikai információ rögzítése irányában való változás jellemzi. A folyamat végpontja a leghatékonyabb írásrendszernek tekintett alfabetikus írás.

Érdekes módon nem ritkák a jelentésrögzítõ rendszerek iránti nosztalgikus hangok. A Kr. u. 3. században élt Plótinosz is -- mintegy évezrednyi “betûíró” kulturális múlttal a háta mögött -- erõs nosztalgiát érez a képírás szintetikus volta iránt: “Egyiptom tudósai [...] hogy a dolgokat bölcs módon jelöljék, nem rajzolt betûket használnak, melyek beszéddé és mondatokká állnak össze, s hangokat és szavakat képviselnek. Õk olyan képeket rajzolnak, amelyek mindegyike egy-egy dolgot jelent, s templomaikban vésik kõbe õket [...] Minden kõbe vésett dolog tehát tudomány, bölcsesség, egyetlen képben megadott valóságos dolog...” (Eco 1998, 144)

Ong 1967-ben írja, hogy az alfabetikus kultúrákban a szavaknak az elsõ vagy a leginkább kézenfekvõ jelentése ötlik fel elõször kissé tétova, elõnytelen fényben, s ez általában elfedi a szavak mélyén rejlõ szimbolizmus rezonanciáit, távoli konnotációit. Ezzel szemben a kínai írásjegyek gazdag szuggesztivitása kedvez annak, hogy a szavak teljesebb jelentését érzékeljük, amely sokkal mélyebben lakozik, mint a betû szerinti.(1) (Ong 1967, 47)

 Ha a hangrögzítõ típusú írások fajtáit áttekintjük, megállapíthatjuk, hogy lényegében folytatódik az a tendencia, amely a jelentésrögzítõ írásrendszereken belül már megkezdõdött, nevezetesen, az írás a szemantikai információk rögzítése felõl a fonetikai információk rögzítése felé mozdul el. Itt a fejlõdést az jelentette, hogy a rögzítendõ hangzó anyagot egyre finomabban tagolták, közelítve annak “elemi” részecskéihez. Ez a fejlõdési irány azzal az elõnnyel járt, hogy az írásjegyek száma jelentõsen csökkenhetett, s ezáltal az írás használata gazdaságosabbá vált. Az ökonómiát nemcsak az írásjegyek számának a csökkenése eredményezte, hanem az is, hogy a közölhetõ tudattartalmak megragadásának tekintetében az írás egyre inkább megközelítette a hangzó beszédet, azaz a nyelvet, amely az emberi ismeretek leghatékonyabb hordozója volt. A fejlõdés iránya azt jelentette, hogy az ember rájött: nem célszerû a hangzó nyelv mellett új (grafikus) alapokon egy konkurens kódrendszert létrehoznia. Ennél célszerûbb az új rendszert a régihez kötni, s az új rendszer segítségével a réginek az idõ- és térbeli korlátait megszüntetni.

A fejlõdés alapját a hangzó nyelv jelbeli diszkretizációja képezte. A szillabikus írás megjelenése azt mutatta, hogy ez a diszkretizáció a szótagok szintjéig megtörtént, ami egyszerre mutatja a hangzó nyelv artikulálódásának a finomodását és az ember nyelvi elemzési képességének a fejlettségét. Ez a rendszer természetes fejleménynek tekinthetõ, mivel a mássalhangzó+magánhangzó beszédhang-kettõst mind a mai napig valós fonetikai szintnek érezzük, másfelõl korlátai is voltak, hiszen csak az olyan nyelvekre volt alkalmazható, amelyeket a CV típusú szótagok jellemzik. Mindazonáltal a szillabikus írás már teljesen elszakadt a jelentéstõl, s kizárólag fonetikai információt rögzített, ha nem is teljesen pontosan és gazdaságosan. Innen azonban már csak egy lépés volt az alfabetikus írás felé. S ezt a lépést az elmúlt évezredek során a szillabikus írásrendszerek többsége megtette, korunkra ezért maradt fenn viszonylag kevés szótagíró rendszer.

Más a helyzet a sémi nyelvek mássalhangzóíró rendszerével. Ezek egyfelõl nem teljes -- akár az is mondhatnánk: nem tökéletes -- betûíró rendszerként jelennek meg, másfelõl a maguk sajátos jelentésszintetizáló írásformájukban õriznek valamit a szemantikai információkat közlõ jelentésrögzítõ rendszerbõl. Mert ha a näfaq (kimegy), nafq# (daganat), näf£q (kivetett, kidobott) arab szavak írásbeli megjelenése egyaránt nfq, amely gyök a fenti és még számtalanul sok egyéb “magánhangzóval dúsított” konkretizáció jelentésének a kvintesszenciájaként a “kimenet, termelés, létrehozás” fogalomkörnek a szemantika szintjén létrejött absztrakcióját hordozza, nehéz nem látni a jelentésrögzítõ beütést. (Talán az etióp/geez írás fentebb már említett változását nem is külsõ hatás váltotta ki, hanem egyszerûen csak a jelentésrögzítõ® hangrögzítõ írásfejlõdési irány érvényesült. Vélhetõleg a tiszta alfabetikus írásra való áttéréshez a változás idején a nyelv diszkretizációs szintje nem volt eléggé fejlett, alig 600 évvel ezután -- Kr. u. 1000 körül -- viszont a geez nyelv beszélt nyelvként kihalt.)

Florian Coulmas -- nem túl korrekt módon -- vitatkozva McLuhannek azzal az álláspontjával, miszerint “a fonetikus írás tartalma a beszéd”(2), éppen a sémi nyelveknek erre a jelentésrögzítõ “beütésére” kitérve állítja azt, hogy a szemantikai információ rögzítése az alfabetikus írásrendszerektõl sem idegen. Példái azonban nem igazán szerencsések: többnyire az ún. “mély” helyesírású nyelveket említi, mindenekelõtt az angolt -- ezeknek az írásoknak azonban tisztán elméleti megközelítésben akár az alfabetikus jellegük is kétségbe vonható lenne. (Coulmas 1989, 161–162)

A mássalhangzóíró rendszereket általában nehéznek szokták tekinteni, s tény, hogy pl. az arab országok nem mutatnak fel kimagasló alfabetizációs eredményeket. A gazdaságilag fejlettebb Izraelben gyakorlatilag teljes az írástudás, ez azonban az emberek nagy részénél nem jelent mélyen interiorizált írásbeliséget: a többségük hosszabb szövegeket nem szívesen olvas héberül.

Az alfabetikus írás, a teljes ábécé valószínûleg tényleg a legjobb írásrendszer. Az elnevezés persze megtévesztõ, mivel a teljes ábécé nem teljes, még kevésbé fonetikus. Az így nevezett ábécék valójában csak annyiban teljesek, hogy nincs a hangoknak olyan kategóriája -- mint például a mássalhangzóíró nyelvek esetében a magánhangzók -- amelyek eleve ki lennének zárva belõlük. S nem is fonetikusak, hanem valójában fonemikusak, azaz csupán a fonémákat, azokat a hangokat rögzítik, amelyeknek az adott nyelvben jelentésmegkülönböztetõ szerepük van.

A fonéma fogalma viszonylag új keletû a nyelvtudományban: a szó elõször Baudouin de Courtenay egy 1893-ban megjelent munkájában fordul elõ, de jelentése az elmúlt század során jelentõsen finomodott. Érdekes dolog, hogy a betûíró rendszerek ökonómiára törekvõ írásgyakorlata -- persze kimondatlanul -- az elméleti felfedezést évezredekkel megelõzve lényegében “felfedezte” a fonémát. Egyébként a 20. század során kibontakozó fonológia jelentõs mértékben támaszkodott a betûírás gyakorlatára. Az elsõ “teljes” ábécé Krisztus elõtt 800 körül született meg, amikor a görögök a föníciaiaktól átvett ábécét a görög nyelv jellegének megfelelõen magánhangzókkal egészítették ki. Az idõk során ez a rendszer -- mindenekelõtt ennek latin ábécés változata -- olyan hatékonynak bizonyult, hogy az írni-olvasni tudó világ döntõ többsége ezt használja.

A 2800 évvel ezelõtti találmány értékét igazolja, hogy a rendszert -- finomításokkal bár -- de a lényegét tekintve mind a mai napig változatlanul használjuk. Ez az írásrendszer az évezredek során annyira összeforrott az emberrel, hogy sajátosságai szinte a 20. századig kevés kivételtõl eltekintve nem is tudatosultak. E kevés kivétel egyike Wilhelm Humboldt 1824-es szép tanulmánya. (Humboldt 1824)

Csupán a 20. század közepén következett be fordulat: ekkor egymás után születnek a mûvek, amelyek az alfabetikus írás értékeit és használatának a következményeit veszik számba. A sort Harold Innis Empire and Communications címû könyve nyitja meg 1950-ben, majd Marshall McLuhan, Walter J. Ong, Eric Havelock és mások munkái következnek. Közülük Marshall McLuhan “A Gutenberg-galaxis” címû könyve (1962) bestsellerré vált, s szerzõje világhírû lett. McLuhan könyve sok vitát váltott ki, állításait túlzóknak találták, de a támadások többsége nem a betûíró kultúra értékeinek az eltúlzása, hanem inkább a hanyatlásának a megjövendölése miatt érte.

A témával foglalkozó mûvek sorából itt mégis Eric Havelock egyik könyvét emelnénk ki, amelynek már a címe is “forradalomként” említi az alfabetikus írás megalkotását. Havelock ezt írja: “... az ábécé a görög beszélt idiómát »artefactummá« tette, azáltal, hogy elszakította a beszélõtõl s nyelvet csinált belõle, azaz olyan eszközt, amely alkalmas volt megfigyelésre, reflexióra, elemzésre.”(3) (Havelock 1982, 8)

JEGYZETEK


 


1 “... in a[n ...] alphabetic culture, the first or most accessible meaning appears in an at least vaguely depreciatory light. The rich suggestiveness of Chinese characters favors a sense of a fuller meaning lying much deeper than the literal.”

2 “speech is the ‘content’ of phonetic writing” (McLuhan 1962, 61)

3 “... the alphabet converted the Greek spoken tongue into an artifact, thereby separating it from the speaker and making it into a ‘language’, that is, an object available for inspection, reflection, analysis.”