Ilyen volt például a hettita hieroglifa-írás. A nem egészen 400 alapvetõ írásjegybõl ötvenet hangrögzítõ módon hangjelölésre használtak.

Logogramma vagy logográf = szót jelölõ írásjegy. A szakirodalom jó része a kínai írást -- és a belõle kialakult japán kandzsit -- is idesorolja, ez azonban problematikus, mivel a kínai írás egy ideografikus (fogalomíró) írásból alakult ki, s számos piktografikus (képírásos) elemet is tartalmaz. (Vö. Crystal 1998, 253)

Fonogramma = “hangot jelölõ írásjegy”. A hieroglifikus írásrendszer hiányainak kiküszöbölésére két mód kínálkozott. Az egyik az volt, ha az írásrendszerben nem reprezentált tárgy, fogalom stb. reprezentációjára újabb jelet alkottak. A másik, a hangrögzítõ rendszer felé elõremutató módszer pedig az, ha az új dolog írásjegyét a hangzásbeli hasonlóság alapján a már létezõ írásjegyek kombinációjával alkották meg.

B) Logogrammák + fonogrammák + determinatívumok

Ide tartozik például a sumer ékírás. Mintegy 2000 elemi írásjegye volt. Miután az akkádok átvették, ez a szám fokozatosan csökkent, s egy idõben és helyen csak kb. 200-at használtak közülük. Az egyiptomi írás is ebbõl a kategóriából való.

Determinatívum = olyan jel, amelynek nincs hangértéke, s konkrét szemantikai értéke sem, de más jelek mellé helyezve segítik az olvasót a szó jelentésosztályának az azonosításában. (Vö. Crystal 1998, 252) Ilyen determinatívum volt például az egyiptomi nyelvben egy erõsen stilizált fül, amely arról tájékoztatott, hogy a megelõzõ jelsor jelentését az emberi hallás fogalomkörében kell keresni. (Vö. Fodor 1999, 316–317)

C) Morfoszillabikus rendszerek

Az ide tartozók közül legfontosabb a kínai írásrendszer. Mintegy 50 000 alapvetõ írásjegye van, amelybõl egy idõben 3–8000 írásjegy használatos. Az alapfokú írástudáshoz mintegy 2000 írásjegy ismerete szükséges.

Morfoszillabikus: mint fentebb már szó volt róla, ebben a rendszerben az egyes írásjegyek szemantikai szempontból morfémákat, fonetikai szempontból szótagokat rögzítenek.

Ilyen írások a legkorábbi idõk óta léteznek, pl. a mükénéi görög írások. Modern példa a japán kana írásrendszer, továbbá a cseroki írás.⁽¹⁾ (Vö. Crystal 1998, 253)

A japán katakana 75 grafémát tartalmaz⁽²⁾, amelyek közül három más írásjegyekkel összekapcsolódva további 36 írásjegyet képez. A rendszert fõleg a japán nyelvbe bekerült idegen (de nem kínai eredetû) szavak írására használják. (Vö. Crystal 1998, 253–255) A japánban létezik egy másik -- nyelvileg a katakanánál fontosabb -- szótagíró rendszer is, a hiragana, amellyel a szavak toldalékait írják. A dolog tehát úgy néz ki, hogy egy névszó tövét a kínai eredetû, jelentésrögzítõ jellegét megõrzõ kandzsi írásjeggyel írják, a toldalékait pedig a hangrögzítõ szótagíró hiraganával. Egyébként mind a hiragana, mind a katakana a kínai írásjegyekbõl fejlõdött ki, csak míg az elõbbi közel áll az egyes kínai írásjegyek kurzív (“fogalmazó”, tehát valamelyest egyszerûbb) változatához, addig a katakana vonalak elhagyása révén grafikusan jóval egyszerûbb képet mutat. (Vö. Fodor 1999, 624)

A cseroki észak-amerikai indán nyelv, amelyet ma mintegy 23 ezren beszélnek. Közülük mintegy 15–20% tud olvasni, 5% pedig írni anyanyelvén. A 85 írásjegybõl álló cseroki írást -- amely tulajdonképpen a szótagírást és a betûírást elegyíti -- 1809 és 1821 között alkotta meg George Gist, aki német apa és cseroki anya gyermeke volt.

B) Mássalhangzóíró rendszerek

Az elsõ ilyen a föníciai írás, amelyben 22 betû található. Ma mindenekelõtt az arab és a héber írás érdemel említést.

A mássalhangzóírás mindenekelõtt a sémi nyelvekre jellemzõ. Ezeknek a nyelveknek alapvetõ sajátossága az ún. mássalhangzó gyökrendszer megléte, amelyben a szavak alapjelentését három, ritkábban négy mássalhangzó hordozza, míg a magánhangzók (és további mássalhangzós képzõk) behelyezésével kapjuk a tényleges szótári alakot. (Vö. Fodor 1999, 1237)

A mássalhangzóíró rendszerekben ismert -- de általában nem kötelezõ -- a követõ magánhangzókat a mássalhangzókon elhelyezett diakritikus jelekkel jelzõ (ún. pontozott) írásmód. Az Indiában használt írásmódok szintén mássalhangzóíró jellegûek, ám ezekben a követõ magánhangzókat jelölõ diakritikus jelek kitétele kötelezõ, így ezek az írásrendszerek lényegében teljes ábécéknek tekinthetõk. (Vö. Crystal 1998, 256–257)

A sémi mássalhangzóíró rendszer kapcsán többször (Schmitt 1938⁽³⁾; Gelb 1963⁽⁴⁾) felmerült olyan elgondolás is, amely szerint a sémi írás eredetileg szillabikus (szótagíró) volt, s ez redukálódott az idõk folyamán mássalhangzóírássá. (Vö. Coulmas 1989, 144–145) Ilyen irányú fejlõdés természetesen elképzelhetõ lenne, ám a mássalhangzók kitüntetett szerepe (a mássalhangzó-gyökök rendszere) a sémi nyelvekben arra utal, hogy a sémi írásmód eredetileg is mássalhangzóíró típusú volt.

C) “Teljes ábécék”, amelyekben minden mássalhangzóra és magánhangzóra külön betû van

Ebbe a kategóriába tartozik minden -- beleértve a cirill és a görög írást is -- európai nyelv írásrendszere, de számos ázsiai és afrikai nyelv írásmódja is, például a thai vagy a khmer (egyébként mindkét nyelv ábécéje dél-indiai eredetû).

D) Olyan ábécék, amelyekben minden magánhangzónak és mássalhangzónak külön betûje van, de ezenkívül léteznek további külön betûk egyes magánhangzó-mássalhangzó kombinációkra

Ilyen például az etióp ábécé, amelynek 182 betûje van.

A régi etióp nyelvet kezdetben tisztán sémi módon, mássalhangzóíró rendszerben írták. A Kr. u. 4. században azonban jelentõs változás következett be az írásmódban: az etióp írás elkezdte jelölni a magánhangzókat. Ezt kezdetben a sémi rendszerekben nem ismeretlen diakritikus jelek segítségével tette, ám ezek a jelek egyre inkább rátapadtak a mássalhangzókra, s új, lényegében szillabikus jellé változtatták õket. A 26 mássalhangzó és 7 magánhangzó kombinációjából így jött létre az etióp ábécé 182 betûje. Az egyes mássalhangzók hét változata közötti rokonság azonban ma is elsõ látásra felismerhetõ.

A sémi nyelvek világában teljesen ismeretlen az etióp írásban végbement vokalizáció. (Továbbá az is, hogy az etióp írást a jobbról balra haladó sémi írásokkal szemben balról jobbra írják.) Bekövetkeztének okát inkább csak találgatják; az indiai írások jellegével kimutatható párhuzam miatt vannak, akik indiai hatásra gyanakodnak. (Vö. Coulmas 1989, 151–155)