2. 2. Írásrendszerek

2.2.1. Általános sajátosságok

Az írásrendszerek fejlõdése egy absztrakciós folyamatként írható le, amely a konkrét tárgyak reprezentációjától kiindulva a nyelvi jelentés reprezentációján át az elvont nyelvi formák reprezentációjáig ível.

Attól függõen, hogy mit reprezentál az írás, az írás építõelemeit -- Haas 1983(1) terminusait (pleremic, illetve cenemic) magyarítva -- jelentésrögzítõ, illetve hangrögzítõ jeleknek nevezzük. A jelentésrögzítõ jelek -- ilyen a képírás, az ideogramma -- kizárólag szemantikai információkat tartalmaznak, fonetikaiakat nem. (Ezek a jelek nem nyelvhez kötöttek; a jelentésrögzítõ írásjegyek biztosítják az akusztikusan igen nagy eltéréseket mutató kínai nyelvjárások fölött a kínai nyelv -- grafikus -- egységét.) A hangrögzítõ jelek ezzel szemben kizárólag fonetikai információkat tartalmaznak, szemantikaiakat nem. Míg a jelentésrögzítõ jelek függetlenek a nyelvtõl, mintegy “átnyúlnak” a nyelven, a hangrögzítõ jelek valójában a jelek jelei: a szimbolikus hangjelek szimbolikus grafikus jelei. Ezért az írást metajelrendszernek is tekintik. (Vö. Harris R. 1994, 42) Ugyancsak e kettõs kódoltság miatt nevezi Vigotszkij találó metaforával az írást a beszéd algebrájának. (Vigotszkij 1967, 262) A hangrögzítõ írásrendszereket gazdaságosságuk miatt korszerûbbeknek tartjuk: míg a jelentésrögzítõ rendszereknek elvileg a valóság minden tárgyára, jelenségére, viszonylatára stb. külön jelet kell alkotniuk, s ez több tízezer jelre is rúghat, addig a hangrögzítõ rendszerû írásoknak csupán az adott nyelv beszédhangjainak -- pontosabban fonémáinak -- a grafikus reprezentációját kell megoldaniuk, ezek száma pedig nem több néhány tucatnál.

A jelentésrögzítõ típusú írásrendszereket -- a sumer ékírást, az egyiptomi hieroglifákat vagy a kínai írásjegyeket -- a szakirodalom korábban nem túl szerencsés módon ideográfiáknak nevezte, mert ez az elnevezést azt sugallta, mintha az írás ideákat, fogalmakat, nem pedig nyelvi egységeket rögzített volna. Ideográfiák ebben az értelemben valójában soha nem léteztek. Szerencsésebb az írásrendszereket aszerint megkülönböztetni, hogy milyen nyelvi szinten mûködnek, tehát szavakat, morfémákat, szótagokat, fonémákat vagy beszédhangokat rögzítenek. Ennek alapján lexikális, morfemikus, fonemikus vagy fonetikus írásrendszerekrõl, illetve ezek kombinációiról beszélhetünk.

Haas rendszerének feltétlenül erõssége az, hogy világosan elkülönül benne az írásrendszerek két alapvetõ típusa: azok, amelyek szemantikai, s azok, amelyek fonetikai információkat közölnek. Másfelõl kérdéses viszont, hogy szerencsés-e a szemantikai információt közlõ írásrendszert nyelvi szinten mûködõként kezelni, miközben az figyelmen kívül hagyja a nyelvi jel egyik legfontosabb aspektusát, nevezetesen a hangzásbelit. Fenntartásunk ellenére az írásrendszerek bemutatásánál Haas felosztását és terminológiáját követjük.

 A kétfajta írásrendszer általában nem jelenik meg tiszta formában. Például az alapvetõen jelentésrögzítõ típusú hettita írásrendszer alig 400 írásjegyébõl ötvenet fonetikai információ közlésére, tehát hangrögzítõ jelleggel használta. (Coulmas 1992, 255) Másfelõl a betûíró európai írásrendszereken belül teljesen általános a számjegyek, százalékjel stb. használata, amelyek csak szemantikai információt közvetítenek, fonetikait nem, tehát ezek a jelek jelentésrögzítõ jellegûek.

Történetileg a hangrögzítõ jelek a jelentésrögzítõ jelekbõl alakultak ki a már említett fonetizációs folyamat révén. A fonetizáció legegyszerûbb formája az volt, amikor az elvont fogalmakat -- amelyeknek nem volt ikonikus, képi eredetû jelük -- olyan konkrét dolog írásjegyével jelölték, amely nevének a kiejtése hasonlított az elvont dolgot jelölõ szó ejtésére. A fonetizáció azután a több szótagú szavak írásában fejlõdött tovább, amikor egy másik szót jelölõ írásjegyet -- logogrammát -- a jelentés figyelmen kívül hagyásával, csupán a hangzás alapján használtak fel szillabogrammaként (szótagjelként) egy több szótagú szó egyik szótagjának a jelölésére. Ennek az útnak a következõ mérföldköve az akrofóniai elv alkalmazása, amikor az új szavakat úgy írták le, hogy létezõ írásjegyeket írtak egymás mellé, azoknak azonban csak a kezdõ hangját ejtették ki. Teljesen nyilvánvaló, hogy innen már csak egyetlen lépés van a betûírásig. Egyébként ennek a következménye az, hogy a föníciai ábécé 22 betûjébõl 16 közkeletû dolgokkal azonosítható. S mellesleg az is, hogy ez az ábécé kizárólag mássalhangzókból áll, ugyanis ebben a nyelvben csak mássalhangzóval kezdõdõ szavak voltak.

Ez a folyamat két igen fontos körülményen alapult. Ezek közül az egyik az volt, hogy az ember -- a meglehetõsen nagy különbség ellenére -- felismerte az általa használt két jelrendszer közötti funkcionális hasonlóságot, s a tökéletesebb jelrendszerhez (a hangzó nyelvhez) folyamodott annak érdekében, hogy a tökéletlenebb rendszer (az írás) hiányosságait orvosolja. Pedig az egyik jelrendszer akusztikus volt, a másik grafikus. Az egyik (a nyelv) szinte kizárólag szimbolikus (önkényes) jelekbõl állt, a másik valahol félúton járt az ikonikus és szimbolikus jelleg között.

A fonetizáció másik elõfeltétele az volt, hogy a beszédhangok diszkretizációja, pontosabban ennek a tudatosulása elég magas fokú legyen. Hiszen ehhez az írásjeggyel nem rendelkezõ szót akusztikus szegmensekre kellett bontani, majd pedig olyan létezõ szavakat találni, amelyek olyan hanggal kezdõdtek, amilyen hangot az új szó fonetikai analízise révén nyert szegmensek megjelenítettek. Ha abból indulunk ki, hogy a szavak még a mai beszédben is sokkal inkább egyetlen folytonos jelként, mint diszkrét jelek soraként hatnak a számunkra, ez a három és fél ezer évvel ezelõtti teljesítmény igen tiszteletreméltó, és nagyon fejlett elemzési képességrõl tanúskodik.

Az írásrendszerek általában magukon viselik az õket létrehozó nyelv jellemzõit. Amikor azonban az adott írásrendszert egy más típusú nyelv átveszi és alkalmazni kezdi, jelentõs változások következhetnek be. Ez történt például akkor, amikor a görögök átvették a sémi típusú föníciai nyelv ábécéjét. A sémi nyelvekben a mássalhangzók képezik a lexikai és grammatikai rendszer alapját, ezért a föníciai ábécé csak mássalhangzókból állt. A görög nyelvben viszont a magánhangzók igen lényeges szerepet játszanak, ezért a görögök egy idõ után a görög nyelvben nem létezõ mássalhangzó-fonémákat jelölõ betûket magánhangzó jelölésére kezdték használni -- például a föníciaiban gutturális mássalhangzót jelölõ alefet az a hangértékében. Ezáltal a mássalhangzóíró föníciai írásrendszerbõl a görögben teljes ábécé lett.

A logografikus (szóíró) írásrendszer így vált logoszillabikussá (szó- és szótagíró vegyes rendszerré) az akkádban, a morfemikus-szillabikus kínai rendszer pedig szillabikussá a japánban. (Ismételten fel kell rá hívnunk a figyelmet, hogy ezek az elkülönítések nem tiszta rendszereket fednek. A kínai írásjegyek például morfémákat jelölnek, s feltárják ezeknek a nyelvileg releváns belsõ struktúráját is; lévén azonban ezek a morfémák egyszótagúak, fonetikai szempontból az írásjegyek egyszersmind szótagokat is jelölnek, s például idegen szavak leírásakor a kínai nyelvhasználó szótagjelölõként kezeli az egyébként önálló jelentéssel bíró írásjegyeket. A japán rendszer sem tisztán szillabikus. Nagy számban vannak jelen benne a kínai logogrammák (szójelek), ám a toldalékokban bõvelkedõ agglutinatív japán nyelv leírására nem volt alkalmas az izoláló típusú kínai nyelv alapján megszületett írásrendszer. Ezért egészült ki a rendszer az egyébként a logografikus kínai írásjegyekbõl kifejlõdött kana szótagjelekkel, amelyek segítségével a japán toldalékokat is le lehetett írni.)

Az írásrendszerek egy adott nyelv keretén belül mûködve nagyfokú stabilitást mutatnak. Jó példa erre az egyiptomi írás, amely mintegy háromezer esztendõn át tipológiailag változatlan maradt. (A hieroglifikus, hieratikus és démotikus írás egyaránt jelentésrögzítõ jellegû volt.) Az egyiptomi írás a tipológiai stabilitás keretei között ugyanakkor egyedülálló lehetõséget ad az írásfejlõdés általános folyamatainak, mindenekelõtt a fonetizációs folyamatnak a megfigyelésére. (Vö. Coulmas 1992, 255; Klix 1985, 201–203)

JEGYZET

1 Haas, William: Determining a level of a script. = Writing in focus. (Trends in linguistics, Studies & monographs, 24), edited by Florian Coulmas & Konrad Ehlich, pp. 15–29. Berlin, Mouton, 1983.