2.1. Megszületésének elõfeltételei, okai, céljai

Az írás az emberiség talán legnagyobb és legszélesebb horderejû találmánya. Létrejötte csak az ember egy bizonyos intellektuális és társadalmi fejlettségi szintjén lehetséges. “Az intellektus bölcsõje a beszéd”, a beszédet -- amely az írástalan társadalomban egyenlõ a nyelvvel -- pedig a kommunikációs igények fejlesztik, alakítják.⁽²⁾ (Martinet 1967, 178) Ez azt jelenti, hogy az írás megjelenése csak egy viszonylag fejlett nyelvállapotban lehetséges. Egyébként az ember társadalmi szervezõdése is csupán egy fejlett nyelv birtokában érhet el olyan szintet, amelyen valós igénnyé válhat, hogy a nyelv segítségével az ember testén kívülre helyezõdött tudattartalom térbeli és idõbeli hatókörét kitágítsa.

Az írás minden valószínûség szerint a kereskedelem és az államszervezés igényeinek köszönheti a létrejöttét. A kereskedelmi szerzõdések, megállapodások természetüknél fogva megkövetelték az állandóságot. Nem meglepõ hát, hogy a manapság ismert mintegy 750 ezer ékírásos mezopotámiai agyagtáblának a nagyobbik része gazdasági tranzakciókat rögzít. (Ong 1967, 54) Másfelõl figyelemreméltó az is, hogy a görög polisz határai kezdetben addig terjedtek, ameddig az emberi hang. Nagyobb államszervezeteket egyszerûen nem lehetett írás nélkül mûködtetni.

A megszületõ írás, a rajzok stilizálódása révén kialakult képírás azonban nem a hangzó nyelvi anyag rögzítését szolgálta, hanem autonóm rendszer, mondhatni egy új nyelv volt. Az írás és a nyelv találkozása tulajdonképpen már az írásfejlõdés második foka. (Coulmas 1992, 253) A hatókörében csupán a tárgyakra korlátozódó képírás révén az írás és a dolgok között közvetlen reprezentációs viszony jött létre, ugyanúgy, mint a hangzó szó és a dolgok között. Ám a képírás, majd ennek fejlettebb, kiterjedtebb hatókörû formája, a fogalomírás (ideogramma) nehézkesen és korlátozottabb körben kezelhetõ “nyelvnek” bizonyult a szimbolikus hangjelekkel mûködõ hangzó nyelvhez képest. Az írást és a nyelvet egyszerre használó ember a döcögve funkcionáló grafikus rendszer hiányait megpróbálta a hangzó nyelvre támaszkodva pótolni, s elindult a fonetizáció folyamata, amely végül elvezetett a betûíráshoz.

Az írás eredetérõl -- miként a nyelvérõl is -- kétfajta felfogás létezik. A monogenezis elmélete úgy tartja, hogy az írás valamikor tízezer évnél nem régebben Mezopotámiában jött létre, s azután innen terjedt el. A poligenezis-elmélet legalább hét egymástól független keletkezési hellyel számol. Ezek a következõk:

1. Sumer, a Kr. e. IV. évezred vége;

2. Egyiptom, a Kr. e IV. évezred vége;

3. Égei-tengeri (hettita és krétai), a Kr. e. II. évezred eleje;

4. Kína, a Kr. e. II. évezredben;

5. Elámi, Kr. e. 3000 körül;

6. Indus-völgyi, Kr. e. 2200 körül;

7. Maya, Kr. e. 1. század.

Az utolsó három írást mind a mai napig nem sikerült megfejteni. (Coulmas 1992, 253) A szakirodalom nagyobb része a poligenezis-elméletet találja megalapozottnak.

¹ E fejezet megírása során — az itt szereplõ hivatkozásokon túl is — folyamatosan támaszkodunk Florian Coulmas két munkájára (Coulmas 1989 és 1992).
² “La communication seul façonne la langue”