Összegzés

Az írásbeliség elõtti kor -- az elsõdleges szóbeliség -- több tízezer vagy több százezer évet ölel fel, s ezért e korszak nyelve statikusan nem, hanem csak mint az emberi kommunikáció fejlõdési folyamata írható le.

Feltételezhetõ, hogy a kommunikációtudomány által elkülönített három kommunikációs jelrendszer: az extralingvális jelek (gesztusok, mimika, testbeszéd stb.), a szupraszegmentális nyelvi jelek (analóg nyelvi jelek: szó- és mondatintonáció stb.), valamint a szegmentális nyelvi jelek (a diszkrét hangjelekbõl építkezõ szavak) szerves egységben, összefonódva, egymástól elválaszthatatlanul mûködtek egészen az írás megjelenéséig.

A fenti három elemnek a kommunikáción belüli súlya folyamatosan változott: a fejlõdés az extralingvális jelek ® szupraszegmentális hangjelek ® szegmentális hangjelek iránnyal írható le.

Az írás megjelenéséhez a nyelvhasználatnak és a nyelvi fejlõdésnek egy olyan, viszonylag magas szintje szükséges, amelyen a nyelvet használó ember gondolkodása eléggé árnyalt ahhoz, hogy ráébredjen a hangzó nyelv térbeli és idõbeli korlátaira.

A cenemic típusú (fonetikai információt rögzítõ) írásrendszerek lehetségessé válásához a fentieken kívül az is szükséges, hogy a kommunikáción belül a diszkrét hangjelek használata elérjen egy kritikus szintet.

Az elsõdleges szóbeliség utolsó szakaszában létrejön a szövegrögzítésnek és -hagyományozásnak egy sajátos mnemonikus eszközökkel (a nyelvi anyag akusztikus szervezésével, szabályos ismétlésekkel stb.) mûködõ, de korlátozott hatékonyságú technológiája, s ez felerõsíti a hatékonyabb technológiák keresésére irányuló igyekezetet.