1.8. Az extralingvális kommunikációs eszközök

Az extralingvális kommunikációs eszközök eredetét tekintve megoszlanak a vélemények. Még ma is él az a nyilvánvalóan ingatag hipotézis, amely szerint a gesztusok a hang mozgásbeli ekvivalensei, az ajakmozgás imitációi. (Vö. Bunak 1974, 271)

Ebbõl a felfogásból az következnék, hogy a testhelyzettel és -mozgással való kommunikáció a hangkommunikációt követõen vagy azzal együtt alakult ki. Valójában ez a kommunikációs mód sokkal régebbi eredetû. A kinetikus közlésmód az állati kommunikációban is jelen van, s valószínû, hogy az ember ezt még állati létébõl örökölte.

Ez a kommunikációs eszköztár igen mélyen rögzült bennünk, s a másik két módnál (analóg hangjelek, diszkrét hangjelek) sokkal kevésbé van szándékaink kontrollja alatt, továbbá ez a fajta kommunikáció igényli tõlünk a legkevesebb szellemi erõfeszítést. Talán ezért is van, hogy a hangnyelv erõteljes fejlõdése ellenére sem szorult háttérbe. Albert Mehrabian szerint a mai ember szóbeli kommunikációjában a verbális jelek (a diszkrét hangjelek) 7%-os arányban vesznek részt, a vokális hangjeleknek (analóg hangjelek: intonáció) 38% jut, s a közlendõk 55%-a extralingvális eszközökkel (gesztusok, mimika, testtartás stb.) nyer kifejezést. (Idézi Pease 1995, 8) Hasonló adatot közöl Balázs Géza is, aki szerint az extralingvális eszközök súlya a mindennapi szóbeli kommunikációban 65% körüli. (Balázs 1998, 24)

Ha az extralingvális eszközök súlya még a mai fejlett nyelv mellett is ilyen jelentõs a kommunikációban, jogosan tételezzük fel, hogy az elsõdleges szóbeliségnek a mainál lexikailag és szintaktikailag egyszerûbb nyelvének kísérõjeként ez a szerep a mainál lényegesen nagyobb volt.

Az írásbeliség elõtti kor kommunikációjában azonban a lingvális és extralingvális kommunikációs eszközök nem váltak el egymástól, még csak nem is tudatosult különbözõ voltuk: a diszkrét hangjelekbõl építkezõ szó, a kimondott szó jelentését esetleg döntõ mértékben alakító analóg jel természetû hangszín, hangerõ vagy ejtési idõtartam, illetve a szó kiejtését kísérõ gesztus, arckifejezés vagy testtartás egységes, homogén kommunikációs eszközként mûködtek. Szerepük az idõk során természetesen változott, s ez a változás egyértelmûen a diszkrét hangjelek javára történt, de az ún. testbeszédnek még korunkban is igen nagy a szerepe.

Ong azt írja, hogy az elsõdleges szóbeliségbeli szójelentés mindig a konkrét használati szituációban körvonalazódott, s ez nem más szavak segítségével történt, mint az írásbeliség korának a szótáraiban, hanem a gesztusok, hanghordozás, arckifejezés és a szituáció egyéb elemeinek a szintetizálódásával. (Ong 1982, 47) Feltehetõ, hogy az írásbeliség elõtti ember számára a kifejezõ mozgás olyan állandó eleme lehetett a szóképzetnek, mint a modern embernél az íráskép. Számos szokás, frazéma õrzi a szó és a gesztus összeolvadását: a germánok például gesztussal és szóval -- “mit Hand und Mund” -- kötötték a szerzõdéseket. (Thienemann 1931, 53)

Míg manapság a diszkrét nyelvi jelekbõl építkezõ szavak inkább a fogalmi jellegû tudattartalmak kommunikálására szolgálnak, az analóg természetû nyelvprozódia és a kinetikus eszköztár inkább a lelkiállapotok, esetleg a tudatban nem is artikulálódott szándékok kifejezésére szolgálnak. (Különösen nagy szerep jut ezeknek az eszközöknek olyan területeken -- például a férfiak és nõk közötti kapcsolatfelvételben --, ahol a verbális kommunikációt konvenciók szorítják szûk korlátok közé.) Automatikusan folyamodunk a gesztusnyelvhez akkor is, ha a beszédhang útjában valamilyen akadály van (pl. üvegfal), vagy a kommunikációs partner nagyobb távolságra van tõlünk.

Egyes néprajzi adatok a nem is távoli múltból arra utalnak, hogy a nonverbális kommunikációt a régebbi korokban explicit, fogalmi tartalmú jelentéssel is használtak.