1

1.7. A szöveg az elsõdleges szóbeliségben

A szóbeli szöveg fluktuál, csak pillanatnyilag realizálódik, elválaszthatatlan a beszélõ embertõl, s ráadásul teljes egészében az emlékezetre van bízva. A szóbeli szövegnek csak helyhez és idõhöz kötött szövegváltozatai vannak, amelyek mindegyike külön individuumnak számít: hiteles õsszöveget, amelybõl a változatok levezethetõk, sohasem konstruálhatunk. A szóhagyomány nem ismer kanonikus szöveget. (Thienemann 1931, 50–51)

De amiként a szóhagyományban az egyik elõadó sohasem ismétli mindenben a másikat, az íráshagyomány sem teremt két egyforma kéziratot. Az inscriptióban a szöveg még egybeforr a maga egyszeri, esetleges írásos megjelenésével, a kéziratmásolás azonban megbontja a kapcsolatot a szöveg és az írás anyagi megjelenése között, s a szöveg elkülönül anyagától. De nincs két kézirat, amely szövegében teljesen azonos lenne. A kézirat állandósuló szövege már nem fluktuál annyira, mint a szóhagyomány “alakuló” szövege, és még nem annyira állandó, mint a könyvnyomtatás által sokszorosított szöveg. (Thienemann 1931, 87–89)

Elvi szempontból persze még a nyomtatott szöveg állandóságát is lehet vitatni. Ezt teszi Bahtyin, amikor azt mondja, hogy “... két vagy több mondat lehet abszolút azonos egymással (ha egymásra helyezzük õket, egybeeshetnek, mint két geometriai ábra), sõt el kell ismernünk, hogy bármelyik mondat, még az összetett mondat is ugyanabban a formában, végtelenszer megismétlõdhet [...], azonban mint megnyilatkozás (vagy a megnyilatkozás egy része) soha nem ismétlõdhet meg: mindig új megnyilatkozás áll elõttünk (még ha idézet is).” (Bahtyin 1986, 487–488) (A meghökkentõnek tûnõ gondolattal egybecseng korunk “speciális idézeteinek”, a posztmodern szépirodalmi mûvekben elõforduló vendégszövegeknek az esete: a szó szerinti átvétel ellenére csakugyan teljesen új megnyilatkozásként jelennek meg az olvasó elõtt.) Érdekes jelenség az, amikor egy írásban rögzült szöveg kerül vissza a szóhagyomány forgatagába. Ilyenkor szerzõjével együtt elveszíti eredeti alakját is, és fluktuálni kezd, mert “kiki az õ maga elméje csonkaságához és tompaságához csonkítaná és tompítaná a szöveget”, amint ezt Rimay János Balassi Bálint verseinek szóbeli elfajulása kapcsán elpanaszolja. (Vö. Thienemann 1931, 69)

A szóbeliség körülményei között is felmerül a szövegrögzítés igénye, mindenekelõtt kultikus szövegek és jogi formulák kapcsán, hiszen itt a szövegállandósághoz erõteljes közösségi érdek fûzõdött. Az ilyen szövegeket nyilvánvalóan úgy kellett megkomponálni, hogy minél könnyebben és biztosabban emlékezetben tarthatók legyenek. Az ilyen szövegek mindenképpen csak az egyes elemek mellérendelésével épülhetnek, markánsan rendundánsaknak kell lenniük. Akkor felelnek meg céljuknak, ha át meg át vannak szõve állandó kapcsolatokkal, nyelvbeli formulákkal és variációkkal, mert ami újból és újból ismétlõdik és formulaszerûen megrögzõdik az elõadásban, az természetszerûen nagyobb maradandósággal bír, mint a folyton új szókapcsolatokat teremtõ beszéd. (Thienemann 1931, 53)

Az ilyen szövegek kapcsán nem kerülhetõ meg a Derrida-féle “betû elõtti írás” fogalma, amely a parole-ban a langue-hoz való alkalmazkodási kényszert jelenti. Nyilvánvalónak látszik, hogy az ilyen megõrzésre szánt, viszonylagos állandósággal bíró szövegek esetében ez az alkalmazkodási kényszer fokozottnak tekinthetõ. (Vö. Derrida 1991, 53) Az ilyen szövegeknek fontos kelléke a köznapi beszédet felülmúló akusztikus szervezettség is. Már Arisztotelész észrevette, hogy mindenki könnyebben tanul verset, mint prózát, “mert ritmus van benne, az adja a mértékét”. (Rétorika 1409b) Jakob Grimm mutat rá a germán jogi formulák alliterációkkal és variációkkal átszõtt költõi nyelvére: ez a költészet, amelyet az íratlan jog szövegében találunk, nyilvánvalóan nem érzelmi talajból fakad, hanem megmásíthatatlan formákba igyekszik önteni a nyelvet, hogy a jogi szabályozás objektív fennmaradását és érvényét biztosítsa. (Vö. Thienemann 1931, 55) Az akusztikusan szervezett kötött forma biztosította azt, hogy a szövegek változatlanul rögzüljenek az emlékezetben. A germán jogban kifejlõdött a törvénymondó, a loghmad er intézménye: az izlandi germánoknál a törvény csak akkor volt érvényes, ha azt a loghmad er legalább minden harmadik év nyarán a nemzetségek gyûlésén elmondta.

Az elsõdleges szóbeliség szövegjellemzõit talán Ong foglalja össze a legtömörebben alábbi soraiban:

“Elsõdlegesen szóbeli kultúrákban a gondolatok megõrzésének és felidézésének problémáját csak akkor oldottuk meg sikeresen, ha beszéddé könnyen összeálló mnemonikus mintákban gondolkozunk. Gondolatainknak erõsen ritmizált, kiegyensúlyozott alakzatokban kell megjelenniük, ismétlésekben vagy ellentétekben, alliterációkban és asszonáncokban, visszatérõ jelzõs szerkezetekben és más formákban, melyeket mindenfelõl újra meg újra hallunk, s ennélfogva könnyen felidézünk. [...] Szóbeli kultúrákban [...] rögzített kifejezések adják a gondolkodás szubsztanciáját.” (Idézi Nyíri 1998, 13) Tehát a beszédet létrehozó gondolkodás is más az elsõdleges szóbeliségben, mindenekelõtt operacionális, nem alkalmaz általánosító szillogizmusokat, nem érzékel logikai azonosságot vagy ellentmondást, konkrét célokhoz, többnyire fizikai mûveletekhez kötõdik.⁽¹⁾ “A szóbeli kompozícióra jellemzõ formulaszerû stílus nem csak bizonyos verbális és metrikus szokásokat képviselt, hanem egy gondolkodásmódot vagy szellemi állapotot is.” (Havelock 1998b, 91)

Az elsõdleges szóbeliségre jellemzõ nyelvhasználati, szerkesztési és gondolkodásmódot a homéroszi eposzokban véli felfedezni Milman Parry. Szerinte a homéroszi költemények jóformán minden sajátossága az alkotás orális metodikájából fakadó költõi eljárásokra vezethetõ vissza. Megállapítja, hogy az Iliászban és az Odüsszeiában elõforduló szavaknak csupán kis töredéke nem volt része egyetlen -- bizonyos mértékig gépiesen -- ismételgetett formulának sem. (Idézi Ong 1998c, 44–46) Valószínûleg a Parryéhez hasonló következtetéseket lehetne levonni a népmesék vizsgálatából is: hiszen éppen a -- szerkezeti szinten is jelenlévõ -- sematikusság, sablonosság tette lehetõvé a mesetipológiák összeállítását.⁽²⁾

Nyelvi vizsgálatokat nem szokás fordításokkal végezni, de talán érdekes lehet néhány adat Devecseri Gábor Iliász- és Odüsszeia-fordításából. A közismert rózsásujjú jelzõ az Iliászban 3-szor, az Odüsszeiában 21-szer fordul elõ, minden esetben a hajnal szó jelzõjeként. (A hajnal szó az Iliászban egyébként 56-szor, az Odüsszeiában 80-szor szerepel összesen.) A leleményes az Iliászban 26-szor (ebbõl 22-szer Odüsszeusz jelzõjeként), az Odüsszeiában 86-szor olvasható (ebbõl 82-szer Odüsszeusz jelzõjeként: Odüsszeusz neve egyébként összesen 355-ször jelenik meg). A jóeszü az Odüsszeiában 58-szor fordul elõ -- ebbõl 46-szor mint Télemakhosz jelzõje.

Akhilleusz neve 464-szer olvasható az Iliászban, s ebbõl meglepõen kevésszer, csupán 36-szor a gyorslábú állandó jelzõvel együtt. Az éjszinü az Iliászban 26-szor, az Odüsszeiában 33-szor fordul elõ -- mindkét mûben 6-6 alkalommal mint a vég szó jelzõje.

Az íly szavakat szól(t) fordulat az Iliászban 17-szer, az Odüsszeiában 10-szer olvasható; a míly szó szökkent ki fogad keritésén? már-már hapax legomenonnak tekinthetõ metaforikus kérdés pedig az Iliászban 2-szer, az Odüsszeiában 6-szor szerepel. (Az Iliász egyébként 116 845, az Odüsszeia pedig 92 148 szövegszóból áll.)

JEGYZETEK

¹ Jack Goody ezt a mai preliterális nyelvek vonatkozásában is kimutatja The Domestication of the Savage Mind címû munkájában (Cambridge University Press, 1977). (Idézi Nyíri 1998, 14)

² S. Thompson állapítja meg: “A verbális úton terjedõ népi hagyományok — mesék, legendák, mítoszok — komplexitását is jellegzetes módon korlátozták a szóbeli megõrzés és elbeszélés lehetõségei. Az írás új, bonyolultabb formák létrehozását tette lehetõvé.” (Idézi Bence–Kis, 39)