1.5. A szó az elsõdleges szóbeliségben

Elöljáróban rá kell mutatnunk, hogy miközben a szóbeliség és írásbeliség egymással ellentétes fogalmak, egyszersmind egymásnak köszönhetik a létezésüket, kölcsönösen feltételezik egymást. Miként szolga nincs úr nélkül, pihenés munka nélkül, természet kultúra nélkül, ugyanúgy írásbeliség sem létezhet szóbeliség, szóbeliség pedig írásbeliség nélkül.⁽¹⁾ (Raible 1994, 2) Ha ezt a gondolatot folytatjuk, arra a -- helyes -- következtetésre jutunk, hogy az elsõdleges szóbeliség valójában nem is szóbeliség, hanem a nyelv használatának az egyetlen létformája, amelynek nemcsak nincs alternatívája, hanem ilyen alternatíva létezhetõsége fel sem merül. Fontos ezt leszögeznünk, mert e nélkül az elsõdleges szóbeliségbeli szót óhatatlanul a mai szófogalmunkból próbálnánk levezetni, ezzel pedig ugyancsak tévútra sodródnánk.

Tanulságos itt megemlíteni, hogy a görögben eredetileg nem létezett olyan szó, amely azt jelentette volna, hogy szó, csupán szavak sora -- epos, logos, muthos, phatis, rhesis, phtegma, rhema (az utolsó kettõ Homérosz utáni szó) -- amelyek mind "beszélt hang" jelentéssel bírtak. A szintaktikai kategóriák és beszédrészek csak az ötödik század végén, az alfabetikus írás majdnem három évszázadnyi használatát követõen nyertek elnevezést.⁽²⁾ (Vö. Havelock 1982, 8)

Az elsõdleges szóbeliségben "a szavak nem jelek"⁽³⁾ -- állítja Ong. (Ong 1982, 75) Fél évszázaddal korábban Thienemann Tivadar így ír errõl:

"A primitív nyelvi gondolkodás számára [...] a kimondott szó nemcsak elvont jele, hanem képe sõt része a kifejezett dolognak. A beszéd ekkor még jobban hozzátapadt a konkrét valósághoz, a szójel és a jelölt dolog még nem differenciálódott annyira, mint a késõbbi fejlett gondolkodásban. Ami a szóval történik, vagyis amit hangosan kimondunk, az a primitív felfogás szerint a valóságban is megtörténik." (Thienemann 1931, 49)

A szó hangalakjának és jeltárgyának a nyelvhasználó ember tudatában való összeolvadása adja például a tabuszavak létalapját. Egyes észak-amerikai indián nyelvek szókincse emiatt állítólag szinte évtizedenként nagyrészt kicserélõdik. (Flusser 1997, 58) De nem kell ilyen messzire mennünk: a bármely európai nyelven folyamatosan születõ eufemizmusok létrejöttét ugyancsak a szójel és a jeltárgy latens azonosítása generálja.

Fentebb összeolvadást mondtunk, de nem ez a helyes szó. Jel-jeltárgy-jelentés szét sem váltak, a szó szituációba és cselekvésbe ágyazottan hangzik el, s a szó kimondása maga is a cselekvés része: "Megkeresztellek téged..." -- mondja a pap, miközben cselekszi is, amit mond. Vagy mondja azt, amit cselekszik? Elhagyható bármelyik elem is a szertartásból? Nem, az egész csak így, hiánytalanul érvényes.

Mai fogalmaink szerint a nyelvi jel -- mindenekelõtt a szó -- áttetszõ, transzparens. Figyelmünk a szavak jelentésére irányul, a hangalakjukat általában figyelmen kívül hagyjuk. Csak akkor érzékeljük a hangalakot, ha közte és a jelentés között bizonyos korrelációt fedezünk fel.

John Crowe Ransom hozza fel erre példánként a the murmuring of innumerable bees (megszámlálhatatlan méh zümmögése) tennysoni verssort, amelyben a szavak hangalakja és jelentése között összefüggést érzünk, s így a hangalak sem kerüli el a figyelmünket. Egy jottányi fonetikai változtatással -- murdering of innumerable beeves (megszámlálhatatlan ökör lemészárlása) -- teljesen megszüntethetjük a hangutánzó effektust. (Wellek-Warren 1972, 237) Hasonló példák természetesen magyar szavakkal is hozhatók: míg a hattyú és a báj szó esetében többnyire érzékeljük az eufonikus hangalakot, a fattyú és a háj szavakat teljesen transzparenseknek érezzük.

Az elsõdleges szóbeliségben a nyelvi jel nem lehet soha transzparens, hiszen a mai fogalmaink szerinti jel-jelentés-jeltárgy hármas monolit egységként létezik. Ebben a helyzetben tehát nem a mai felfogásunk szerinti szóról beszélünk, s ennél fogva erre a jelenségre csak igen nehezen tudunk alkalmazni olyan fogalmakat, mint pl. jelentés. Az elsõdleges szóbeliség nyelvi megnyilatkozásai soha nem rögzülnek, keletkezésük pillanatában el is enyésznek. Pedig a jelentés egy-egy hangsor ugyanolyan referenciális céllal történõ ismételt használatának során rajzolódik ki, az elsõdleges szóbeliségben viszont ugyanaz a szó nem hangzik el kétszer azonos módon, ráadásul a szavak funkcionálásában nem a referenciális jelleg dominál.

Az elsõdleges szóbeliségben hiányzik a szavak mai értelemben vett -- az írásbeliség eszköztárához kötõdõ -- kodifikációja. A szavak jelentésének sajátos kontrollja egyfajta "közvetlen szemantikai megerõsítéssel" történik a valóságos, hic et nunc használati szituációban. (Ong 1982, 47) S bár az orális kultúrákra jellemzõ gondolkodás közömbös a definíciók iránt, egy korlátozott kodifikációt az auditív emlékezet is elvégez, amely a szó konkretizációinak állandó elemeibõl létrehoz egy pontosan soha el nem hangzó absztrakt szóhangzás-mintát: a nyelvhasználó azután ennek alapján azonosítja az egymástól esetleg jelentõsen eltérõ konkretizációkat. Ily módon jön létre a szóhangzások interszubjektív azonossága. (Vö. Ingarden 1977, 373)

Hasonló módon történik a szójelentés kodifikációja is. Ez a szójelentés a ma megszokotthoz képest jóval elmosódottabb, mondhatni parttalan. Az elsõdleges szóbeliségben a szavaknak nincs szótárilag rögzített, pontos jelentésük, s nem is rakódhatnak rájuk olyan történeti jelentésrétegek, amilyenekkel az írásbeliség korszakában gazdagodhatnak. A szójelentéseket hanglejtéssel, mimikával, gesztusokkal kísért konkrét szituációk erõsítik meg, és e szituációk együttese határozza meg a szó sajátos denotációját és elfogadott konnotatív használatát is. (Goody-Watt 1998, 113) Persze a denotatív és konnotatív terminusok értelme felettébb bizonytalan ebben a nyelvállapotban. A konnotativitás ugyanis csak a denotáció oppozíciójaként nyer értelmet, szilárd denotatív jelentésrõl azonban az elsõdleges szóbeliség viszonyai között nem beszélhetünk, de igazából nincs is szükség rá, ugyanis a szavak soha nem válnak el a kontextustól és a szituációtól, ezek pedig mindig eligazítanak az aktuális jelentést illetõen. A korai görög bölcselõk munkáiban felbukkanó többes számú névszók -- "panta", "onta", "polla" --, amelyeket egyaránt "dolgoknak" szoktak fordítani, ezt a jelenséget illusztrálják: ezek a szavak általában gyûjtõnevek, minõségek, viszonyok, események konglomerátumai, amelyekben ezek a jelentésszegmensek még nem különültek el. (Vö. Szécsi 1998b, 113) A szójelentéseknek ez az elmosódottsága -- az elsõdleges szóbeliség sok egyéb nyelvi sajátosságával együtt -- az írásos nyelvhasználati formák közül a szépirodalom nyelvében nyer majd sajátos funkciót: errõl a 5. fejezetben lesz szó. Egyébként tagadhatatlan, hogy a szóbeli nyelvhasználat -- a szókészlet alapos kodifikáltsága ellenére -- az írásbelinél ma is lazábban kezeli a szójelentéseket.

Az elsõdleges szóbeliségben "a szavak nem jelek" -- idéztük Ongot. Ong szentenciája kétségkívül a lényegre mutat rá, ugyanakkor eltúlzottnak tekinthetõ, hiszen a szavak az írásbeliség elõtti kor igen sajátos nyelvhasználati viszonyai közepette is bírnak jelfunkcióval, csupán arról van szó, hogy ez a jelfunkció sok tekintetben kezdetleges, nem tekinthetõ kiteljesedettnek -- legalábbis mai értelemben, s fõképpen a mai, finoman strukturált fogalomrendszerünkhöz viszonyítva.

Ha ilyen nagy különbség fedezhetõ fel az írásbeliség nélküli és az írásbeliséggel rendelkezõ nyelv szófogalma között, felmerül a kérdés, hogy mi a szó igazi otthona: az írás vagy hangzó beszéd? E tekintetben két egymással ellentétes felfogás létezik, az ún. fonocentrizmus ('phonocentrism') és grafocentrizmus ('graphocentrism') (Vö. Chandler*)

Ong szenvedélyesen a fonocentrikus -- a hangzó szót értékben az írott szó fölé helyezõ -- álláspont képviselõje. Nézete szerint az írott vagy nyomtatott "szavak" -- az idézõjel tõle való -- csupán kódok, amelyek megfelelõen tájékozott és jártas személyek számára lehetõvé teszik, hogy rekonstruálják a valódi szavakat⁽⁴⁾. (Ong 1977, 17) Másutt a szó "eredeti, születési lakhelyének" ("original and native habitat") nevezi a hangot. (Ong 1967, 22) Ugyanebben a könyvében ilyen fejezetcímet olvashatunk: "A denaturált szó -- Ábécé és nyomtatás"⁽⁵⁾. Mellesleg a könyv -- The Presence of the Word -- alaphangját már a mottóval megadja: "Az elsõdleges, a legfontosabb tapasztalatainkra nem a szemünk révén teszünk szert."⁽⁶⁾ A hang iránti vonzalmát egy tanulmányában részletesen is megindokolja, s itt az öt emberi érzéket intimitásuk foka alapján csökkenõ skálába rendezi ily módon: tapintás -- ízlelés -- szaglás -- hallás -- látás. (Ong 1998a, 182)

Csupán érdekességként említjük meg, hogy a hangzó szót éppenséggel érzelemmel telített volta miatt McLuhan a "sátán virágjának" nevezi, s eljátszik a gondolattal, hogy az indulatteli beszéd eltûnése az emberi társadalom életébõl a kollektív harmónia és béke korszakát hozhatná el. (McLuhan 1964, 84)

1. "There is no slave or servant without a master, no leisure time without work, no nature without culture; in the same way literacy cannot be conceived of without orality, and orality not without literacy."

2. "It is true that Greek originally had no word for a word singly identified, but only various terms (epos, logos, muthos, phatis, rhesis, phthegma, rhema -- the last-two post-Homeric) all signify 'utterances' of various type), and that syntactical categories and parts of speech first becam subjects of discourse toward the end of the fifth century, after nearly three hundred years of alphabetic usage."

3. "words are not signs"

4. "... written or printed 'words' are only codes to enable properly informed and skilled persons to reconstruct real words..."

5. "The Denatured Word -- Alphabet and Print"

6. "Erfahrungen ersten Grades, ersten Ranges, werden nicht durch das Auge gemacht." (Eugen Rosenstock-Huessy: Die Vollzahl der Zeiten, 1957)