1.4.3.3. Az elsõdleges szóbeliség akusztikus jellemzõi

Az írásbeliség elõtti nyelv akusztikus jellemzõit illetõen gyakorta felmerül az énekhez való hasonlítás. Zolnai Béla kétségbe vonja W. Wackernagelnek azt a feltételezését, miszerint "az õsi idõkben beszéd és ének lényegileg egyek voltak". (Zolnai 1939, 10). Nyíri Kristóf úgy gondolja, hogy az elsõdleges szóbeliség nyelve énekszerû, kántáló lehetett. (Nyíri 1998, 13) Az elsõdleges szóbeliség nyelvének jellemzésére mai fogalmaink közül az ének mellett egyébként még a vers is felmerülhet.

Le kell szögeznünk, hogy az alapvetõ jellemzõk tekintetében az elsõdleges szóbeliség nyelve ugyanolyan volt, mint a mai nyelv: analóg jellegû folytonos jelek és digitális jellegû diszkrét jelek heterogén rendszere. Különbség az írásbeliség elõtti nyelv és a mai nyelv között a két jeltípus egymáshoz viszonyított arányában keresendõ: az írásbeliség elõtti nyelvben az analóg jelek súlya a mainál jóval nagyobb volt.

Ami az éneket illeti, Wackernagelnek akár igaza is lehet: az elsõdleges szóbeliségben az ének és a beszéd nem különült el élesen, mivel hogy a mai fogalmaink szerinti ének nem létezett. Ugyanakkor igen valószínû, hogy az elsõdleges szóbeliség nyelvhasználatán belül a hangterjedelem (hangmagasság) eszközével való modulálás tekintetében volt funkcionális megoszlás: valószínû, hogy a valamilyen okból fontosabb, az emlékezet számára megõrzendõ szövegek (hagyományok, vallási szertartások, törvények stb.) hangterjedelem szerinti moduláltsága nagyobb volt a köznapi közleményekénél, mindazonáltal a moduláltabb és a kevésbé modulált nyelvi anyagok a nyelvhasználók érzékelésében nem alkottak külön kategóriát.

A mai fogalmaink szerinti ének annak következtében jött létre, hogy a növekvõ jeligény nyomán kibontakozó diszkretizációs folyamatban az analóg jelek visszaszorultak a köznapi közleményekben, miközben a fentebb említett szövegek egy nagyobb amplitúdójú moduláltságot õriztek meg. Amikor a kétfajta szövegek közötti modulációs különbség mértéke elért egy bizonyos értéket, a nyelvhasználók külön-külön kategóriába kezdték sorolni a hangszín tekintetében gazdagabban, illetve a szegényesebben modulált szövegeket. A két kategória létrejöttével elindult a polarizációjuk is: a hangszín szerinti moduláció egyre inkább tudatosult mint a fokozott és különleges hatások kiváltására alkalmas eszköz, s a korábbinál egyre jobban modulált szövegeket hoztak létre -- ez lett az ének. Másfelõl valószínûsíthetõ, hogy az ének - köznapi szöveg oppozíció serkentõleg hatott ez utóbbinak a hangterjedelem tekintetében már folyamatban lévõ egyszerûsödésére is.

Természetesen a jelek szempontjából az ének is heterogén rendszer: mind folytonos, mind diszkrét jeleket találhatunk benne. A mai fogalmaink szerinti énekben az analóg és a diszkrét jelek súlya nagyon különbözõ lehet. A sanzonban az analóg jelek (a hangszín és változásai) "másodhegedûsként" vannak jelen -- a fõszerep a diszkrét jelekben megjelenõ fogalmi tartalomé. Ezzel szemben az operaáriában a diszkrét jelekbe ágyazott szöveg szorul háttérbe, olyannyira, hogy a diszkrét jelsort is analóg jelként appercipiáljuk, a szöveget nem is okvetlenül akarjuk érteni.

Az elsõdleges szóbeliség nyelvének akusztikumát általánosságban nem jellemezte az a szervezettség sem, amely a mai fogalmaink szerinti versnek a fõ tulajdonsága. Az akusztikus szervezés eszközét -- a hangterjedelem szerinti erõteljesebb moduláláshoz hasonlóan -- valószínûleg szintén csupán a közösség számára fontosabb szövegek esetében alkalmazták, amelyeket emlékezetessé, könnyebben felidézhetõvé kívántak tenni. (Errõl bõvebben az 1.6. alatt, az elsõdleges szóbeliségre jellemzõ szövegsajátosságok számbavételénél lesz szó.) A nyelvi anyag versszerû akusztikus szervezésének két fõ dimenziója az idõtartam (némi egyszerûsítéssel azt mondhatjuk, hogy ez jellemzi az idõmértékes verselést) és a hangerõ (intenzitás), amely pedig a hangsúlyos verselés jellemzõje. De jut szerep a hangterjedelemnek (hangszínnek) is, például a rímek tekintetében.

Az ének és a vers közötti elvi különbség lényegét az adja, hogy míg az ének architektúrája -- a diszkrét jelekre való támaszkodás mellett -- az analóg jelek dimenziójában épül, a klasszikus értelemben vett vers bázisát a diszkrét jelek adják, s az analóg eszköztár csupán kísérõ elemként színezi ezt az anyagot.

Összegezve elmondhatjuk, hogy az elsõdleges szóbeliség mindennapos nyelvhasználatát semmiképpen nem jellemezhette az a hatás, amelyet a mai ének vagy vers kelt, hiszen ezek létrehozása jelentõs intellektuális -- és az ének vonatkozásában emellett még fizikai -- erõráfordítást követel meg, s erre csak különlegesen fontos szövegek esetében kerülhetett sor.

Mindazonáltal az elsõdleges szóbeliség köznapi nyelvhasználatának akusztikuma is színesebb, dinamikusabb -- akár azt is mondhatjuk: élettelibb -- a mai nyelvénél. Ez a sajátossága azonban nem abból fakad, mintha énekben vagy versben beszéltek volna az emberek, hanem abból, hogy az írásbeliség elõtti nyelvben nagyobb súllyal bíró szupraszegmentális nyelvi elemek folytonos jel voltuknál fogva dinamikusak, ezzel szemben a diszkrét jelek természetük szerint statikusak. A mai, erõsen polarizált énekfogalmunk miatt nem igazán szerencsés ezt a nyelvet énekszerûnek nevezni, mert a hasonlítás megtévesztõ lehet. Nem szerencsésebb azonban az egyes liturgiákban szokásos kántáláshoz, recitáláshoz való hasonlítás sem.

Igen valószínû, hogy a liturgikus recitálás, kántálás nem az elsõdleges szóbeliség mindennapi nyelvhasználatának, hanem a kitüntetett szövegek számára fenntartott "emelkedett" nyelvhasználatának az öröksége: a mindennapos nyelvhasználat akusztikuma valószínûleg kevésbé volt attraktív. Nem hihetjük azonban azt, hogy ezek a kántálások, recitációk változatlan formában maradtak fenn évezredek során. Nem is maradhattak, hiszen a hangterjedelem szerinti moduláltság szerinti fokozatok hierarchiája a beszéd és az ének éles szétválása következtében teljes mértékben átrendezõdött. A mai kántáló vagy recitáló nem egy öröklött produkciót ad elõ, hanem tudatos törekvéssel megpróbál valamilyen köztes szintet keresni a beszéd és az ének között, nem nagyobb sikerrel, mint amikor egy finnül vagy spanyolul tanuló magyar anyanyelvû ember arra tesz kísérletet, hogy eltalálja a magyarban élesen elkülönülõ s-sz-z fonématrió valamiféle "középarányosát".

Metaforák helyett biztonságosabbnak tûnik az elsõdleges szóbeliség nyelvhasználatának akusztikus jellemzõit fogalmi úton megragadni:

-- az analóg (folytonos) jelekbõl álló szupraszegmentális eszköztárnak a mainál nagyobb szerepe volt a nyelvben

-- ez a szerep az idõ múltával lassan de folyamatosan csökkent, s ezzel párhuzamosan nõtt a diszkrét jelek szerepe (bármilyen hangjelölõ írásmód megjelenése akkor válhatott lehetségessé, amikor a diszkrét hangjelek súlya elért egy kritikus pontot)

-- ez az eszköztár a jelek variálására fizikailag adott három dimenziót (hangterjedelem, hangerõ, idõtartam) nagymértékben kihasználta, s ezzel sajátos polifóniát hozott létre

-- a nyelvhasználó közösség számára fontosabb szövegeket, közleményeket a szokásosnál erõteljesebb akusztikus modulációval és szervezettséggel tették emlékezetesség és felidézhetõvé.