1.4.3.2. Akusztikum és nyelv a köztudatban és a nyelvészetben

Bár a romantika beköszöntével nagyjából egy idõben létrejövõ modern nyelvtudomány az õt szülõ kor szellemének megfelelõen kezdettõl fogva a beszélt nyelv primátusát hirdette, a digitális betûírás bázisán mûködõ nyelvészet nem tudott mihez kezdeni a nyelv hangzó oldalával. Még a nyelvi akusztikum diszkrét jeleirõl, a beszédhangokról sem igazán vett tudomást, így fordulhatott elõ az, hogy Jakob Grimm német leíró nyelvtanának hangtani fejezete fölé az írta címként: Buchstaben ("Betûk"). Nyelvész ma már nem követ el ilyen hibát, de általános és középiskolai magyartanárok folyamatos küzdelmet folytatnak annak érdekében, hogy tanulóikat ráébresszék az írás részét képezõ betûk és a szóbeli nyelvhasználat alapelemeiként funkcionáló beszédhangok különbségére.

A nyelvészet hosszú idõn keresztül még kevésbé tudott mihez kezdeni a grafikus jelekkel igazán megbízható módon megragadhatatlan szupraszegmentális akusztikummal. Csak a mûszaki fejlõdés legutóbbi néhány évtizedbeli fejlõdése hozta létre azt az eszköztárat, amely lehetõvé tette a nyelvi közlés analóg jelrétegének az egzakt vizsgálatát.⁽¹⁾

Jelentõséggel bír az a körülmény is, hogy modern nyelvtudomány elõzményeit az oktatási célú grammatikák képezték, s írott szövegeken alapultak. A régi görög nyelvtani hagyomány a homéroszi szövegek lejegyzését követõen indul, s Panininak a Kr. e. 5. vagy 4. században készült szanszkrit nyelvtana is írott szöveganyag meglétét sejteti. (Raible 1994, 3) Ezek a grammatikák többnyire egyáltalán nem foglalkoztak a nyelv prozódiájával, mivel nem is volt szükség rá: a tanulók anyanyelvük intonációját nem az iskolában tanulták, a latin nyelv tanulásakor pedig értelemszerûen elsõbbséget élvezett a szókészlet és a gazdag alaktan elsajátítása. (Arról nem beszélve, hogy a középkor századaiban a már anyanyelvi beszélõközösség nélkül létezõ latin nyelvnek nem is voltak intonációs mintái.)

Nem csoda tehát, ha se szeri, se száma az olyan eseteknek, amikor a nyelv szupraszegmentális elemeit valójában nyelven kívülinek tekintik. Péter Mihály idézi Dwight Bolingert, aki az intonációt szép metaforával a nyelv "félig szelídített szolgálójának"⁽²⁾ nevezi. (Péter 1991, 137) A metafora szép, csak az a baj vele, hogy nem igaz; ha igaz lenne, ez azt jelentené, hogy az intonáció nem része a nyelvnek.

Hunyadi Lászlóval lényegében ugyanerrõl vitatkozik Péter Mihály (Péter 1991, 148): "... nem érthetünk egyet Hunyadi László felfogásával, aki szerint »a beszéd is rendelkezik zenei struktúrákkal [ti. dallammal, ritmussal, hangsúlyokkal -- P. M.], amelyek saját rendszerükbõl kilépve nyilvánulnak meg« (Hunyadi 1981:370)⁽³⁾. Az intonáció ugyanis nem »lép ki« a nyelvi rendszerbõl, hanem elidegeníthetetlen alkotórésze annak. Az a megállapítás sem helytálló, hogy »ezek a szavakba nem önthetõ gondolatok [ti. intonációs jelentések -- P. M.] megkerülik az élõ beszéd szintjét.« (Uo.) Ellenkezõleg: az élõ beszéd éppen általuk nyeri el teljes értelmét. Az intonáció nem »idegen test« a nyelvben. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyelv heterogén jelek rendszere, s e jelek egyik típusa lényeges hasonlóságot, ha nem is teljes azonosságot, mutat a zenei jelekkel."

Ez a hasonlóság, valamint az a tény, hogy a zene nyelve internacionális, nem kerülte el az egyetemes nyelvtervezetek készítõinek a figyelmét sem. 1866-ban jelent meg Jean-François Sudre Solresol nevû nyelvtervezete. A hét skálahang felhasználásával és kombinálásával Sudre 7 egy szótagú, 49 két szótagú, 336 három szótagú 2268 négy szótagú stb. "szót" hozott létre. (Svadost 1968, 93-94; Dr. Szerdahelyi 1977, 115-123; Eco 1998, 289-90) A látszattal ellentétben azonban itt sem arról van szó, hogy a szupraszegmentális nyelvi elemek önálló életre kelnek: a nyelvi jelek diszkretizációja itt is megtörténik, azzal a különbséggel, hogy a nyelvi akusztikumnak a három közül csupán egy dimenziója -- a hangterjedelem -- hasznosul. Karinthy Frigyes Faremido (1916) címû regényében a képzeletbeli ország nyelve lényegében Sudre elvei alapján épül fel.

1. Az ilyen irányú kutatások eredményeinek zöme az Egyetemi Fonetikai Füzetek címû sorozatban jelenik meg. A modern kutatások kitûnõ összegzését nyújtja Kassai Ilona Fonetika címû kézikönyve, amelyre a jelen munka megírása során is folyamatosan támaszkodunk.

2. 'a half-tamed servant of language' -- Bolinger, Dwight: Around the Edge of Language: Intonation. Selected Readings. Ed. by Dwight Bolinger. Penguin Books, 1972.

3. Hunyadi László: Nyelv és zene. = Gráfik Imre - Voigt Vilmos (szerk.): Kultúra és szemiotika. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981. p. 365-370.