1.4.3. A nyelvi akusztikum változásai

A fentiekbõl világosan kirajzolódik, hogy a nyelvprozódiai eszköztár három nagy csoportja (hangterjedelem, hangerõ, idõtartam) és ezek kombinációs lehetõségei az akusztikai moduláció jóval szélesebb arzenálját kínálja a beszélõ embernek, mint amekkorát bármely ma ismert nyelv használ. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy még a legdallamosabb nyelvek is csupán elenyészõ töredékét használják fel a potenciálisan rendelkezésre álló lehetõségeknek.

Tudjuk, hogy a nyelvek minden ízükben folyamatosan változnak, s ezeket a változásokat a történeti hangtan tudománya megpróbálja le is írni. Az alábbiakban ezeknek a változásoknak a fõ irányait és legfontosabb kiváltó okait próbáljuk igencsak elnagyoltan áttekinteni. Áttekintésünk során mellõzzük ugyan a megbízhatóság alapját adó részelemzéseket, remélve ugyanakkor, hogy olyan nagyobb ívû összefüggéseket tudunk felmutatni, amelyek a mikrovizsgálatok során természetszerûleg nem rajzolódhatnak ki.

1.4.3.1. Az analóg jelektõl a diszkrét jelek felé

Úgy gondoljuk, hogy a nyelvi akusztikum történeti változását az analóg jelekbõl a diszkrét jelek felé való fejlõdés jellemzi. Kiindulási hipotézisünk az a viszonylag széles körben elfogadott nézet, miszerint a nyelv elõzménye az artikulálatlan -- folytonos -- hangjel volt, s ebbõl fejlõdött ki a mai nyelv, amelyet alapvetõen diszkrét hangjelek struktúrájaként szokás leírni (s az analóg jeleket legfeljebb a diszkrét hangjelek kísérõ elemeiként megemlíteni).

Felix Trojant idézve írja Péter Mihály (Péter 1991, 137), hogy a "hangos kifejezés" (der stimmliche Ausdruck) fokozatosan elveszítette eredeti reflektoros-szimptomatikus jellegét, akaratlagosan gátolhatóvá és a megfelelõ affektív késztetés nélkül is produkálhatóvá vált, s így erõsen megközelítette a nyelvi funkciót, azaz tágabb értelemben vett jelnek tekinthetõ.

Állításunkat az alábbi területekrõl merített érvekkel próbáljuk alátámasztani:

A) Logikai-elméleti;

B) Történeti-antropológiai-etnográfiai adatok;

C) Az egyes nyelvek és írásrendszerek közötti összefüggések;

D) Az egyes nyelvterületek alfabetizációs szintje és az adott nyelv akusztikus jellemzõi között felsejlõ összefüggések;

E) Az elmúlt évtizedek beszélt nyelvi változásaival kapcsolatos vizsgálatok.

A) Logikai elméleti szempontok. Fentebb már esett szó róla, hogy a folytonos hangjelek mennyiségileg sem tudták kielégíteni az ember egyre növekvõ jeligényét, bármilyen tág lehetõségeket is nyújt az 1.4.2.2. alatt ismertetett eszköztár. Ilyen hangjelekbõl legfeljebb néhány száz hozható létre, ám még ez a jeligény szempontjából csekélynek tekinthetõ mennyiség is igen nehezen kezelhetõ mind a "beszélõ", mind a hallgató számára, hiszen a folytonos hangjelek csupán az egymással alkotott hierarchikus rendszer koordinátáiban nyerik el értelmüket. Egy ilyen "nyelv" használatához egy énekmûvész hangképzõ rendszere s mellesleg abszolút hallás szükségeltetne.

Ám még ebben az esetben sem mûködne a rendszer hatékonyan, hiszen ahhoz, hogy az egy-egy szemantikai egység kifejezésére használt hangjel percepciója biztonságos legyen, annak viszonylag hosszan kellene hangoznia. Ezáltal azonban az idõ/információ arány igen rossz lenne, más szóval igen gyatra lenne az ilyen "nyelven" fogalmazott közlemények entrópiája.

A növekvõ kommunikációs igény kielégítésére nem nyílt más mód, mint a folytonos hangjelek artikulálása, s az így nyert kisebb egységek kombinálása, aminek révén ugrásszerûen megnõtt a létrehozható hangjelek száma. Az artikulálás (tagolás) megjelenésével megtört a folytonos jel egyeduralma, szerepe ettõl kezdve fokozatosan csökken, de ez természetesen nem jelenti a folytonos jel teljes elenyészését.

B) Történeti-antropológiai-etnográfiai adatok. Palconcelli-Calziára⁽¹⁾ hivatkozva írja Zolnai Béla, hogy a fejlõdés alacsonyabb szintjén álló nyelvek beszélõi között a puszta mondatmelódia is közvetíthet megértést; fonográflemezre felvették egy-egy mondat ejtését, kizárták a felvételbõl a szóartikulációt, és a lejátszott lemezrõl az illetõ nyelvközösség tagjai megértették a mondatot. (Zolnai 1957, 137) Hasonló eredményt a modern nyelvekkel ugyancsak nehezen érnénk el, bár a 20. század elején Otto Jespersen még "az érzelmek hõmérõjének", "a hangulatok barométerének", sõt "a gondolatok legfinomabb acélból készült bonckésének" nevezi az intonációt.⁽²⁾ Arra is felhívja a figyelmet, hogy amikor a közlésben az intonáció "értelme" ellentétben áll a fogalmi jelentéstartalommal, mindig az intonációnak hiszünk.⁽³⁾ (Idézi Péter 1991, 136)

A görög nyelv történetébõl dokumentált bizonyítékaink vannak a szupraszegmentális eszköztár szegényedésére. Falus Róbert írja az ógörög nyelvrõl:

"... az utolsó három szótag valamelyikére esett az éles vagy dallamosan nyújtó hangsúly. Hangsúlyon nem afféle nyomatékot kell értenünk, mint amely a legtöbb európai nyelvet [...] jellemzi, hanem hangmagassági megkülönböztetést: a kiemelkedõ szótag hangzóját kb. egy kvinttel magasabban ejtették [...]. Az idõmértékes ritmizálás annyit is jelentett, hogy a verslábak valamelyik -- általában hosszú -- szótagját erõsebb nyomatékkal ejtették ki, s ezt a hangsúlyozást lábdobbantással erõsítették. Ebben a ritmizálásban valóban énekként hatott a vers recitálása, hiszen a hangnyomaték ritmikus visszatértét a hangmagasság dallamkülönbsége színezte." (Falus 1980, 19-20)

A koiné akusztikailag jóval szegényesebb az ógöröghöz képest. Eltûnik benne az ógörögben meglevõ különbség a hosszú és a rövid magánhangzók között -- ez a folyamat a Kr. e. 3. században kezdõdik, s a Kr. u. 3. században válik teljessé. Ezzel egyidejûleg elvész a "hehezet", s megszûnik a háromféle "kromatikus", azaz zenei hangsúly (éles, súlyos, hajtott), s helyükbe az egyetlen dinamikus hangsúly lép, mely a szó utolsó három szótagja közül bármelyikre eshet. Egy szónak tehát ettõl fogva már csak egy hangsúlyos szótagja van, a hangsúlytalan szótagok között semmiféle más hangtani különbség nincsen. (Hadzisz 1971, 14-15)

A görög nyelv esetében a szupraszegmentális eszköztár, az akusztikus moduláltság zsugorodásának egyértelmû bizonyítékaival van dolgunk; a hehezet eltûnése mellesleg a hangjel kontúrosabbá, "diszkrétebbé" válásaként is felfogható. Még inkább figyelemreméltó ez a fejlemény, ha nem feledkezünk meg arról a körülményrõl, hogy az akusztikus egyszerûsödési folyamat azt követõen -- a Kr. e. 3. században -- indul el, hogy a görögség körében az írásbeliség "robbanásszerû" elterjedése következik be. Harold Innis írja "Empire and Communications" címû könyvében, hogy Kr. e. 470-ben még nem volt olvasóközönség Athénban, negyven esztendõvel késõbb, 430-ban viszont Hérodotosz már célszerûnek látja, hogy könyv formájában tegye közzé munkáit. Curtiusra hivatkozva hozzáteszi még, hogy a periklészi Athénban "az olvasás általánosan elterjedt volt"⁽⁴⁾. (Innis 1950, 80-81) Valószínûsíthetõ az a feltevés, hogy a szupraszegmentális eszköztár zsugorodásában szerepe volt a diszkrét hangjeleket preferáló görög ábécé széles körûvé váló használatának.

Lehetséges, hogy a diszkretizációs folyamat egy köztes állapotára utal az a tény, hogy az etruszk írás nem tett különbséget a zöngétlen és zöngés zárhangok (p-b, t-d és k-g) között. A jelenséget általában azzal magyarázzák, hogy a hallásuk nem volt elég kifinomult a különbségek érzékeléséhez. (Kéky 1975, 96) Ez valószínûleg így is van, ám nem valamiféle össznépi fiziológiai defektus miatt, hanem azért, mert a kommunikációs jeligény még nem kényszerítette ki a zárhangok zöngés-zöngétlen elkülönítését. Egyébként a mássalhangzók zöngés-zöngétlen oppozíciója általában nem teljes: a magyar fonémarendszerben például nincs zöngétlen párjuk az < m >, < n >, < ny > és < j > hangoknak, a < h > hangnak viszont zöngés párja nincs. Mindazonáltal a < j > zöngétlen (pl. köpj), illetve a < h > zöngés (pl. aha) párja beszédhangként elõfordul, mivel azonban ezeknek nincs jelentésmegkülönböztetõ szerepük, a különbséget nem halljuk

C) Az akusztikum a nyelvtípusok és írásrendszerek tükrében. A ma létezõ nyelvek közül az akusztikum a legmarkánsabb szerephez az ún. izoláló nyelvekben jut. Ebbe a nyelvtípusba számos nyugat-afrikai és kelet-ázsiai nyelv -- köztük a kínai -- tartozik. Nem tekinthetõ véletlennek, hogy az izoláló nyelvek igen nagy arányban egyszersmind tonális nyelvek is, hiszen e nyelveknek nem lévén szegmentális eszközeik a grammatikai funkciók kifejezésére, a szórenden kívül csupán szupraszegmentális eszközökhöz folyamodhatnak.

Hatással van a szupraszegmentális eszköztár alakulására az egyes nyelvek által alkalmazott írástípus is. A pleremic típusú (tehát alapvetõen szemantikai információt közlõ jegyeket tartalmazó) írások nem erõsítik fel a nyelvi hangjelek diszkretizációs folyamatát -- lévén hogy az írás legfeljebb igen laza kapcsolatban van a nyelv akusztikus dimenziójával --, tehát ezekben a nyelvekben a szupraszegmentális eszköztár szerepe kiterjedtebb marad. Példaként ismét csak mindenekelõtt a kínai nyelvet és írást kell említenünk.

Ezzel szemben a cenemic típusú (tehát alapvetõen fonetikai információkat közlõ jegyeket tartalmazó) írások -- mindenekelõtt a teljes (ti. magánhangzókat is jelölõ) ábécé -- a leírhatóság érdekében mintegy kikövetelik a folytonos hangjelek diszkrétté válását. Igen gyakori jelenség, hogy önnön digitális természetét követve az egyébként fonetikusnak mondott betûírás a diszkretizáció tekintetében megelõzi a hangzó beszédet, s etimologikus vagy morfologikus megfontolásból elemeire bontja azt, ami a hangzó beszédben szintetikus. (Pl. az ejtett mongyuk helyett mondjukot írunk.) Nem ritka azután, hogy az írásban bekövetkezett diszkretizációt az ejtés is követi: ez a betûejtés.

Bár a nyelvmûvelés természetesen fellép a betûejtéssel szemben, tagadhatatlan, hogy egy olyan folyamatról van szó, amely a magyar nyelvben is legalább százötven éves múltra tekinthet vissza. Az eddigi tapasztalatok szerint az ejtésnek az írásmódhoz való igazodása ideig-óráig fékezhetõ ugyan, de fel nem tartóztatható. Öt-hat évtizeddel ezelõtt az l hangnak az elõtte álló magánhangzó megnyújtásával párosult elhagyása (föld -- fõd; dolgozik -- dógozik) a köznyelvben teljesen általános volt, s a ma helyesnek tartott ejtésmódot betûejtésnek tekintették. (Tompa 1961, I. 104-5)

A teljes ábécéjû írásrendszerek és a döntõen szemantikus információt közlõ jelentésrögzítõ típusú írások között sajátos átmenetet képvisel egyfelõl a csupán mássalhangzós sémi írás, másfelõl a szótagírás. Mivel mindkét írásmód döntõ mértékben fonetikai információkat közöl, alapvetõen a diszkrét hangjelek rögzítésére van predesztinálva, jellegük azonban nem lévén olyan tisztán digitális, mint a betûírásé, a folytonos hangjeleket kevésbé szorítják vissza, mint a betûírás. A tapasztalat szerint a mássalhangzós írásmódú (arab, héber), illetve szótagíró nyelvek (mint amilyen pl. részben a japán) szupraszegmentális eszköztára gazdagabb, mint a betûíró európai nyelveké.

D) Bizonyos összefüggések mutathatók ki az egyes nyelvek akusztikus jellemzõi és a nyelv használóit jellemzõ alfabetizációs adatok között is. Könnyen belátható, hogy az írásrendszer által a C) pont alatt körvonalazott hatás érvényesülése lényeges mértékben függ attól, hogy az adott nyelv használóinak mekkora hányada használja ténylegesen az írást. A leginkább kézenfekvõ példa ismét a kínai nyelv lehetne, csak hát nehezen eldönthetõ, mivel magyarázható inkább a szupraszegmentális eszközök nagy súlya e nyelvben: az izoláló nyelvtípushoz való tartozással, a logogrammatikus írásrendszerrel, vagy pedig azzal, hogy az írástudatlanság a legutóbbi idõkig igen széles körû volt: 1949-ben még a felnõtt lakosság 80%-a volt analfabéta. (Wang-Li 1990, 3)

Kína kapcsán egyébként felmerül az a kérdés is, hogy vajon a még "alapfokon" is több ezer írásjegyet tartalmazó rendszer milyen mértékben oka az alfabetizáció nehéz terjedésének, s mennyiben magyarázható alfabetizációs elmaradás a gazdasági fejlettség alacsony szintjével. A fentebb idézett forrás egy másik adata szerint 1988-ra az írástudatlanok aránya a kínai lakosságon belül 20%-ra csökkent -- ez azt sugallná, hogy a bonyolult írásrendszer nem gátja az alfabetizációnak. A sok tekintetben hasonló írásrendszerrel rendelkezõ Japánban a statisztikák 100% közeli alfabetizációt regisztrálnak, e sorok írója azonban személyesen tapasztalta, hogy középfokú végzettségû emberek gyakran akadnak el még az újságolvasásban is. Nem kizárható az a feltételezés, hogy a kelet-ázsiai alfabetizációs adatok olyasféle gyakorlati célú, ám korlátozott írni-olvasni tudást vesznek alapul, amilyet a középkori Itáliában Harvey Graff "commercial literacy"-nak ("kereskedelmi írásbeliségnek") nevez. (Graff 1987, 56)

Az alfabetizációs adatok és az adott nyelv szupraszegmentális eszköztára esetleges kapcsolatának vizsgálata tekintetében szerencsésebb, ha az európai nyelvekre és országokra korlátozzuk a megfigyelésünket. A feltételezésünk az, hogy az írásbeliség viszonylag hosszabb idejû kiterjedt jelenléte a szupraszegmentális eszköztár erõteljesebb visszaszorulásával jár együtt.

A teljesség vagy a tudományos megalapozottság igénye nélkül hat európai nyelv alfabetizációs adatait próbáljuk egybevetni: az angol, német, orosz, spanyol, svéd és olasz nyelvét. Ezek közül az angol és a német köztudottan szürke intonációjú, az orosz és a spanyol viszont szupraszegmentális elemekben szinte tobzódó nyelv. A svéd esete kicsit bonyolultabb: összhangzását tekintve nem különösebben gazdagon intonált nyelv, viszont ama négy európai nyelv egyike, amelyben a tonalitásnak szerepe van (mintegy 500 szó esetében). Az olasz azért számít különleges esetnek, mert egyes nyelvjárásai igen jelentõs különbségeket mutatnak a szupraszegmentális eszköztár alkalmazása tekintetében: északról dél felé haladva egyre dallamosabbá válik a nyelv, s mellesleg egyre nagyobb szerep jut az extralingvális kommunikációs eszközöknek, pl. a gesztusoknak is.

Az alábbi táblázatban összefoglaljuk e hat nyelv használati területének fellelt alfabetizációs adatait:
 

Az írni-olvasni tudók aránya a felnõtt népesség százalékában:

Nyelvterület/Idõ	1700 elõtt	1700-1871 között	1871 után
angol	25% (1600)1	67-70% (1850)2	95% (1900)3
német		80% (1850)4	88% (1871)5
svéd	18%, csak olvasni tudók 48% (1690)6	90% (1850)7, 30% (1850)8	35% (1870)9, 50% (1870)10
orosz		5-10% (1850)11	19% (1897)12
spanyol		25% (1857)13	50% (1910)14
olasz	25-35% (13-14. sz.,  Firenze)15	31% (1871)16	62% (1911)17

1 Mazsu 1991,70 2 Cípolla 1969, 115 3 Mazsu 1991, 70 4 Cípolla 1969, 115 (Poroszország) 5 Cípolla 1969, 127 (Poroszország) 6 Johansson 1981, 179-80; Svédországban a 17. század végétõl a lutheránus egyház erõteljes olvasási kampányokat indított, amelyek célirányosan a Biblia olvasására kívánták képessé tenni a hívõket. Ezért a svéd adatokban igen nagy különbség mutatkozik a csak olvasni tudók és az írni-olvasni tudók között. Egyébként a magyar reformációnak is voltak olyan törekvései, hogy az oktatás az olvasástanításra szorítkozzék: 1695-ben Szõnyi Nagy István kolozsvári prédikátor olyan könyvet tesz közzé, amely azt ígéri, 12 óra alatt meg lehet tanulni olvasni belõle. (A. Jászó 1991, 31)

7 Cípolla 1969, 115; 8 Johansson 1981, 179-80: Cípolla adata nyilván az olvasni tudókra vonatkozik 9 Chartier 1987, 118; 10 Johansson 1981, 179-80: a jelentõs eltérést a két adat között tetézi, hogy Chartier adata sorozási adat, tehát a fiatal férfi népességre vonatkozik, amelynek az alfabetizációs rátája mindig magasabb szokott lenni, mint a teljes népességé 11 Harris 1989, 23 12 Cípolla 1969, 128 (az adat az Orosz Birodalom európai területeire vonatkozik Lengyelország és Finnország nélkül) 13 Harris 1989, 23 14 Cípolla 1969, 128 15 Graff 1987, 77 16 Cípolla 1969, 127 17 Cípolla 1969, 128

 

A fenti alfabetizációs adatok legalábbis nem cáfolják az írni-olvasni tudás elterjedtsége és a szupraszegmentális eszköztár nyelvi szerepe közötti fordított korrelációval kapcsolatos feltételezést. Az angol, német, orosz és spanyol nyelv vonatkozásában az összefüggés valósnak látszik. A svéd adatok bizonytalansága és ellentmondásossága pedig különös módon mintegy megfelel a svéd nyelv akusztikus "kétarcúságának", annak, hogy miközben a nyelv összhangzása nem kiemelkedõen dallamos, több száz szó esetében a hanglejtés jelentésmegkülönböztetõ szereppel bír. Az egyoldalúan receptív, "féloldalas" svéd alfabetizáció nem igazán interiorizált, lélektanilag felszínes; az olvasás folyamata -- szemben az íráséval -- nem követeli meg a nyelvi anyag diszkrét jelekre bontását. Éppenséggel ennek a fordítottjáról van szó: az olvasó ember a digitális betûk diszkrét jeleit szintetizálja az analóg jelleg irányában elmozdulva. Tehát míg az írásra az analóg (folytonos) --> digitális (diszkrét) mozgás jellemzõ, addig az olvasás a digitális (diszkrét) --> analóg (folytonos) irányultsággal írható le. Mindenesetre ha csak az írni tudás adatait vesszük figyelembe, akkor a svéd nyelv is jobban beleillik az alfabetizációs szint és a szupraszegmentális eszköztár nyelvi szerepe közötti összefüggéssel kapcsolatos hipotézisbe.

Az olasz nyelv esete különleges, mivel a középkori viszonyok közötti kiugróan magas firenzei írni-olvasni tudás átmeneti jelenségnek bizonyul, az itáliai alfabetizáció jelentõsen visszaesik a 16-17. században. (Graff 1987, 189) Tekintettel arra, hogy az olasz nyelvterületen a nyelvjárások mind a mai napig világosan elkülönülnek egymástól -- s a szupraszegmentális elemek szerepét illetõen számottevõ eltéréseket mutatnak --, érdemes tartományonként is szemügyre venni az alfabetizációs adatokat:
 

Az írni-olvasni tudás mértéke a 6 évnél idõsebb itáliai lakosság körében tartományonként (%)

Tartomány/Év	1871	1881	1901	1911
Piemont	58	68	82	89
Liguria	44	56	74	83
Lombardia	55	63	78	87
Velence	35	46	65	75
Emilia	28	36	54	67
Toscana	32	38	52	63
Marches	21	26	38	49
Umbria	20	26	40	51
Lazio	32	42	56	67
Abruzzi	15	19	30	42
Campania	20	25	35	46
Apulia	16	20	31	41
Basilicata	12	15	25	35
Calabria	13	15	21	30

(Cípolla 1969, 19)

Északról dél felé haladva az alfabetizációs adatok jelentõs romlást mutatnak, olyannyira, hogy Calabria 1911-es alfabetizációs szintje alig több mint fele az északi Piemont 1871-es értékének. S aki végigautózza az Appennini-félszigetet, annak különösebb nyelvészeti ismeretek nélkül is feltûnik, hogy minél délebbre jut, annál "éneklõbb" lesz az olasz beszéd. A szupraszegmentális nyelvi elemek és az alfabetizációs szint között feltételezett fordított összefüggésnek az Itálián belüli adatok sem mondanak ellent.

E) Az elmúlt évtizedek beszélt nyelvi változásaival kapcsolatos vizsgálatok. Az elmúlt mintegy háromnegyed évszázad -- korábbi idõszakokból ilyen dokumentumok nem állnak a rendelkezésünkre -- hangdokumentumainak a vizsgálata arra utal, hogy a beszélt nyelv akusztikai moduláltságának a csökkenése ilyen viszonylag rövid idõszak alatt is érzékelhetõ. Wacha Imre Az ember tragédiája 1937 és 1983 között színre vitt hét elõadásának a hangfelvételeit vetette össze, s arra a következtetésre jutott, hogy az 1972-es, 1977-es és 1983-as rendezésekbõl a beszéddallamnak a korábbi színrevitelekben még egyértelmûen meglevõ uralkodó jellege teljesen eltûnt; a beszéddallam már nem az értelmezés helyettesítõje, hanem az értelmezés (a logikai hangsúlyozás) kísérõje. Nem a dallam és a ritmus viszi a szöveget, hanem az értelmezést kíséri a beszéddallam. (Wacha 1990, 202-204)

Wacha megfigyeli még, hogy a korábbi változatoknál az érzelmek, indulatok ereje elmossa az értelmezés hibáit, a késõbbi, racionálisabb változatoknál ezek feltûnõbbek, mert a logikus hangvétel felerõsíti a félreértéseket. Megállapítja ugyanakkor, hogy a racionálisabb változatokban kevesebb a félreértés. (Uo.)

Egyébként úgy tûnik, korunkban tovább csökken a beszéddallam észlelésének a képessége is. Egy harminc évvel ezelõtt végzett vizsgálat során egyetemi hallgatóknak még mintegy négyötöde sikerrel ismerte fel a Pécsi Sándor színmûvész által 28 változatban elmondott Nyolc óra rövidke mondat jelentéstartalmát. (Molnár 1990, 111-117) Két évtizeddel késõbb 23 változatos intonációjú (1 kijelentõ, 13 kérdõ és 9 felkiáltó/felszólító) mondat hangmenetét a megkérdezett 355 hallgatónak már csak alig harmada volt képes felfedezni. (Földi 1990, 35-44) Az intonáció -- a folytonos nyelvi jelek -- percepciójának a képessége tehát idõközben jelentõsen romlott. Nem állítható biztosan, de nem is zárható ki, hogy ez a jelenség összefüggésben áll azzal, hogy a szóban forgó idõszakban az írásbeliség a népesség egyre nagyobb hányada számára vált a mindennapi élet szerves részévé.

Az intonáció egysíkúbbá válásáról tanúskodnak a magyar beszéd tempójának változásával kapcsolatos mérések is. 1909-ben Gombocz Zoltán megmérte a tát -- tátog -- tátogat -- tátogatók -- tátogatóknak szavakban a magánhangzók ejtési idõtartamát, s ezt a kísérletet 1965-ben Tarnóczy Tamás megismételte. A két mérés eredményeit az alábbi táblázatban foglaltuk össze. (A számadatok ezredmásodpercben vannak kifejezve, és csak a magánhangzókra vonatkoznak!)
 

1909	242	118			Összesen: 360
	tá	tog
1965	180	155			Összesen: 335
1909	209	94	109		Összesen: 412
	tá	to	gat
1965	140	95	115		Összesen: 350
1909	190	79	87	221	Összesen: 577
	tá	to	ga	tók
1965	120	85	105	130	Összesen: 440

Az adatok egyfelõl az ejtési idõ mintegy 20 százalékos csökkenésérõl, tehát a beszéd gyorsulásáról tanúskodnak: ez már önmagában is a beszédhangok diszkrét jellegének a megerõsödését mutatja, hiszen a csökkenõ ejtési idõ csak az egyes beszédhangok tisztább elkülönülése révén lehetséges. Megmutatkozik az adatokból a moduláció tompulása is: a szavak egyes magánhangzóinak az ejtési ideje közötti különbség mérséklõdik, ráadásul ez a mérséklõdés nemcsak a hosszú magánhangzó megrövidülésébõl, hanem a rövid magánhangzók megnyúlásából is adódik. Mindez egyértelmûen a nyelvi prozódia szürkülését jelenti. (Kassai 1993)

Vértes O. András számításai szerint a beszédgyorsulás sokkal jelentõsebb: õ korabeli gyorsírói jegyzetek tanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy a magyar beszédsebesség 1869-ben 2-2,3 szótag/másodperc (5-5,75 beszédhang/másodperc) volt, 1889-ben 3,6 szótag/másodperc (9 beszédhang/másodperc), 1924-ben pedig 4 szótag/másodperc (10 beszédhang/másodperc). (Idézi Gósy 1997, 131) Gósy Mária további számításokat végez, s eredményei szó/percben kifejezve a következõ sorozatot mutatják az elmúlt 130 év alatt: 1869 -- 26, 1889 -- 44, 1924 -- 49, 1960 -- 54, 1995 -- 65. (Gósy 1997, 132) Ez azt jelenti, hogy a beszédtempó két és félszeresére gyorsult, ami csak úgy következhetett be, ha egyszersmind a szegmentális nyelvi jelek tekintetében a percepciós képesség is hasonló mértékben finomodott, javult. Úgy tûnik tehát, hogy a szóbeli nyelvhasználatban -- mind produktív, mind receptív tekintetben -- folyamatosnak tekinthetõ a szegmentális nyelvi jelek elõtérbe kerülése a szupraszegmentális jelek rovására.

Ugyanakkor a fenti tendenciával ellentétes irányú jelenség érhetõ tetten a legutóbbi idõben egyre inkább elterjedõ ún. éneklõ beszédben. Kérdéses, hogy ez az elsõsorban a fiatalok nyelvhasználatában felbukkanó sajátosság összefüggésbe hozható-e az írásbeliség tapasztalható visszaszorulásával. (Az írásbeliség visszaszorulásáról a 7. fejezetben lesz szó bõvebben.)

1. Palconcelli-Calzia, G.: Die experimentelle Phonetik in ihrer Anwedung auf die Sprachwissenschaft. Berlin, 1924, p. 105.

2.  Jespersen, Otto: Elementarbuch der Phonetik. Berlin, 1912. p. 81.

3.  Jespersen, Otto: Lehrbuch der Phonetik. Leipzig-Berlin, 1904. p. 231.

4.  'reading was universally diffused'