1.4.2.2. Szupraszegmentális (folytonos) nyelvi jelek
 

A szupraszegmentális -- 'szegmentumok fölötti' -- nyelvi jelek az egyes hangok és szavak prozódiai sajátosságai: erõsségi vagy zenei hangsúly, hanglejtés stb. (A nyelv szupraszegmentális eszköztárának áttekintése során a továbbiakban Kassai Ilona Fonetika címû könyvére támaszkodunk.)

A nyelv prozódiai elemeit elsõdlegesen a zöngés beszédhangok -- a magánhangzók és a zöngés mássalhangzók -- hordozzák. A diszkrét beszédhangokhoz képest a prozódiai elemek analóg jel természetûek, szignifikáns jelkülönbségeiket fokozatokkal képezik, a fokozatok pedig rendezett hierarchia elemei. Ebbõl az is következik, hogy észlelésük állandó viszonyítás igényel, és értelmezésük egymáshoz képest következik be. Létüket mindenekelõtt az indokolja, hogy az elvont nyelvi jeleknek dimenziót adnak az aktualizáció során, kifejezõ hasonlattal: a csontvázból hús-vér embert alkotnak. (Kassai 1998, 204)

A szupraszegmentális elemek több eszközzel, illetve ezek kombinálásával hozhatók létre. Három ilyen eszköz van:

I. Hangterjedelem (a beszélõ legalacsonyabb és legmagasabb alapfrekvencia-értékének a különbsége). Ezen belül szignifikáns:

1. A hangfekvés (másképpen: beszéddallam); 3+2 fokozatot szokás megkülönböztetni

-- nagyon alacsony (érzelem kifejezésére használjuk)

-- alacsony

-- közepes (a beszélõ leggyakoribb hangmagassága)

-- magas

-- nagyon magas (érzelem kifejezésére használjuk)

2. A hangfekvés változásai

-- ereszkedés (ha gyors: esés)

-- szinttartás

-- emelkedés (ha gyors: szökés)

(Kassai 1998, 211)

II. Hangerõ (intenzitás)

1. A hangerõ fokozatai

-- erõs

-- közepes

-- gyenge

2. A hangerõ változásai

-- gyengülõ

-- szinttartó

-- erõsödõ

(És ezek kombinációi: gyengülõ-erõsödõ; szinttartó-gyengülõ; erõsödõ-gyengülõ stb.)

III. Az idõtartam

Az egyes hangok artikulálására fordított idõn kívül igen releváns még a szünetek és az artikulációs idõ egymáshoz viszonyított aránya. Ez normál tempójú beszéd esetében 1:2,4-hez (tehát a beszéd majd harmada szünet). Sportközvetítésben ez az arány 1:8-ra is változhat (tehát a beszédnek csak a kilencedrésze szünet). A szünetet az oxigénfelvétel igénye generálja, de a nyelvhasználatban autonómmá vált és jelentést hordoz.

A mélyebb, egyszerûbb, halkabb és gyér hangsúlyozású beszéd tempója lassúbbnak tûnik. (Kassai 1998, 226) (Tehát az általában hangos, színes hangsúlyozású olasz beszéd nem is olyan gyors, mint amilyennek halljuk; másfelõl a nõi beszéd sem feltétlenül gyorsabb a férfiak beszédénél.)

A fenti három alapvetõ prozódiai eszköznek a szavak szintjén történõ használatában a ma ismert nyelvek meglehetõsen nagy változatosságot mutatnak.

Ha a dallamminták -- a hangfekvés változásai -- egy szón belül jellemzõek, tehát minden szónak megvan a maga önálló dallamképlete, amelyhez önálló jelentés társul, akkor tonális vagy politon nyelvvel állunk szemben. Ha viszont a szó hanglejtése valamely magasabb rendû nyelvi egységnek (szószerkezetnek vagy mondatnak) van alárendelve, akkor monoton nyelvrõl beszélünk.

A politon nyelvekben a tonémák -- zenei ejtésszintek -- száma kettõ és hat között lehet. A legtöbb politon nyelvet Kelet-Ázsiában és Afrikában találjuk, de Európában is van néhány olyan nyelv, amelyben a hanglejtésnek -- bár csupán a szavak egy kisebb része tekintetében -- jelentésmegkülönböztetõ szerep jut. Ezek a szerb és horvát, a litván, a svéd és a norvég. (Kassai 1998, 211)

Az ismert nyelveknek szinte mindegyike él a szóhangsúly eszközével. Ez eshet a szó egy meghatározott szótagjára (mint pl. a magyarban az elsõ szótagra, a franciában az utolsóra, a lengyelben az utolsó elõttire), lehet enyhén változó (mint pl. az olaszban és a spanyolban), s lehet igen szeszélyes mozgású (mint pl. az oroszban). A szóhangsúly szerepének súlya függ ezenkívül a hangsúly által realizált kiemelés mértékétõl, valamint attól, redukálódnak-e a hangsúlytalan szótagok. Ebbõl a szempontból a magyar nyelvben a szóhangsúly nem játszik kiemelkedõ szerepet: a hangsúlyos szótag kiemelkedése mintegy 20-25%-os a hangsúlytalanokhoz képest, s a hangsúlytalan szótagok ejtése nem redukálódik. Az oroszban más a helyzet: a szóhangsúly helye alapvetõ módon meghatározza a szó teljes fonetikai képét, s változó szóhangsúlyú nyelvrõl lévén szó, a szavak nem elhanyagolható hányada esetében a jelentését is.

Egyébként a kötött hangsúlyú nyelvekben is függhet idõnként a jelentés a hangsúly lététõl vagy hiányától: a magyar de szó hangsúlytalanul kötõszó, hangsúlyosan módosítószó (De jót pihentem!). (Kassai 1998, 225)

Az akusztikai eszköztár egyes elemeinek bonyolult összjátékára figyelmeztet Kassai Ilona:

"Hallgatólagosan a hangsúlyt a hangerõvel, a dallamot a hangmagassággal, a beszédtempót az idõtartammal, a szünetet az artikuláció hiányával hozzák összefüggésbe. A helyzet azonban az, hogy a különbözõ nyelvekben a hangrezgést jellemzõ fizikai paramétereknek más-más arányú keverékei jelennek meg ugyanannak a prozódiai elemnek a képviseletében. Pl. az orosz hangsúly elõidézésében nagyobb mértékû az idõtartam részesedése, mint a másik két tulajdonságé. Ugyanakkor a francia hangsúly észlelésében a hangmagasság a döntõ tényezõ, így nem ritka, hogy egy francia mondatban a hangsúlyos szótag kevésbé intenzív, mint a hangsúlytalan, viszont hangmagasságban kiemelkedik. Továbbá az oroszban és az angolban valamely paraméter pozitív értéke mellett "negatív" módon is kifejezésre jut a hangsúly: a nem hangsúlyos szótagok magánhangzóinak minõségi redukciójában." (Kassai 1998, 209)

A fentebb említett három alapvetõ prozódiai eszközt a mondatok szintjén minden ma ismert nyelv használja: ezért gyakran mondatfonetikai eszközöknek is nevezik õket. Bár a mondatintonációs dallamok mutatnak közös vonásokat, az egyes nyelvek között jókora eltérések is felfedezhetõk: a nyelvkönyvek ezért a kiejtési szabályokon kívül intonációs sémákat is megrajzolnak a tanulók számára -- nem sok sikerrel. Az általános tapasztalat az, hogy egy nyelv hangzásvilága csak igen töredékesen sajátítható el könyvbõl ismeret gyanánt, igazán eredményes csak az a folyamat lehet, amikor nyelvi környezetben utánzással készségként tesszük magunkévá egy adott nyelv akusztikumát. Az egyes nyelvek közötti különbség igen szembetûnõ lehet a mondatfonetikai eszközök markánssága tekintetében: például az orosz vagy az olasz mondatok akusztikus moduláltsága jóval felülmúlja az angol, a francia vagy akár a magyar mondatokét. Érdekes, hogy a kínai nyelv, amely politon nyelv lévén a szavak szintjén maximálisan felhasználja az akusztikus eszköztárat, a mondatfonetika tekintetében viszonylag visszafogott.