Bevezetés: A kommunikáció fogalmához
Archaikus kommunikáció
Nem-verbális kommunikáció
Szó és kép a filozófia történetében
Vizuális logika
Wittgenstein képfilozófiája
Ikonikus fordulat
Befejezés

Bevezetés: A kommunikáció fogalmához

Jelen stúdiumvázlat él a digitális közeg elõnyeivel: nem végleges dokumentum, hanem újra meg újra alakuló - bõvülõ, változó - munkaanyag. Él a világháló elõnyeivel is: utalásai, olykor, más dokumentumokra mutató kapcsok; s tartalmait nemcsak szövegek, hanem gyakran képek is hordozzák. Olvasójától - nézõjétõl? felhasználójától? - nagyobb önállóságot követel, mint a nyomtatott szöveg. Az önállóság tudatosságot feltételez; s viszont éppen a világháló közegében történõ kommunikáció nagyobb elméleti tudatosságát célozza segíteni jelen stúdium.

A kommunikáció folyamata teremtõ folyamat. Nem annyira közvetít adott tartalmakat valamely közösség adott szerkezetén belül, mint sokkal inkább résztvesz egyfelõl a közvetíthetõ tartalmak, másfelõl a közösség szerkezetének alakításában. John Dewey írta 1915-ben, Demokrácia és nevelés címû könyvében: "Nemcsak úgy áll a helyzet, hogy a társadalom átadás-átvétel [transmission] által, közlés-közlekedés [communication] által marad fenn, de joggal mondható, hogy az átadás-átvételben, a közlés-közlekedésben létezik. Több mint verbális kapcsolat van a közös, közösség, közlés-közlekedés között. Az emberek a közösen bírtak révén élnek közösségben; s a közösen birtokoltakhoz a közlés-közlekedés juttatja õket." (Dewey, Democracy and Education, New York: Macmillan, 1915, 4.o.) A szociológus Robert E. Park pedig így fogalmazott 1938-ban: "A kommunikáció hozza létre, vagy legalábbis teszi lehetõvé, azt a konszenzust és megértést a társadalmi csoport egyes összetevõi között, amely végül a csoportnak és összetevõinek nem pusztán a társadalom, de a kulturális egység jellegét is adja; a szokás és kölcsönös várakozások ama hálóját szövi, mely egymáshoz köti a társadalmi entitásokat." (Park, "Reflections on Communication and Culture", The American Journal of Sociology, 44. évf. 2. sz., 1938. szept., 191.o.) Vagy amint Magyarországon a közelmúltban Kiss Ulrich SJ oly megkapóan írta: "a communico, -are ige eredetileg megosztást és egyesülést jelent, nem csak megtárgyalást: 'közösen tesz valamit valakivel'. A communicatio ennek megfelelõen részesítés: részesítem a másikat abban, amivel kapcsolatban szeretném, hogy közös kincsünk legyen. Még a köz-lés szavunk is magában rejti azt, ami közös. A folyamat gyümölcse tehát valamilyen módon közösség, communio, megosztott, közös értékek vállalása." Kiss Ulrich, mint jelzi, korábban már többször is javasolta, hogy a "kommunikáció" szót "közösítésként fordítsuk magyarra. Ami a ki-közösítés, az ex-kommunikáció ellentéte. A nyelvújítást azért tartom szükségesnek", írja, "mert mind a kommunikációs szakirodalomban, mind a hétköznapi nyelvhasználatban a kommunikációt közlésként, azaz egy tartalom személyek közötti szállításaként értelmezik, mindig van egy adó és egy vevõ, ami jellemzõ módon a kereskedelem nyelvezete." (Távlatok 1997/1, 26.o.)

McLuhan híressé vált formulája - the medium is the message, a közeg teszi az üzenetet - egyfelõl persze a hordozó meghatározó voltára utal: új kommunikációs technológiák új emberi környezethez, az emberek és eszmék új szervezõdéséhez vezetnek. Így például a könyvnyomtatás megteremti a szerzõ egyediségét, létrehozza a passzív-befogadó magányos olvasót és kiköveteli az érvelés linearitását; megvonja a közölhetõ s a közölhetetlen új határait. (McLuhan-re és körére stúdiumunk végén még röviden visszatérünk.) Másfelõl viszont - szemben az úgymond technológiai determinista értelmezéssel - a képlet azt is sugallhatja, hogy a közeg nem függetleníthetõ a tartalomtól: a könyvnyomtatás nemcsak ólmot és papírt jelent, hanem úgyszintén a szedõ ügyességét és tudását, a nyomdász-könyvkereskedõ piacbõvítõ tevékenységét, az egységesülõ (nemzeti) nyelvek kialakulását, a szótárak elterjedését, a megbízható matematikai táblázatok hozzáférhetõségét s ezzel egyáltalán az újkori tudományt. A korai nyomdász nem egyszerûen nyomtatott szövegeket állított elõ, hanem épületes olvasmányokat, szórakoztató történeteket, tanulságos útleírásokat; mûhelyében ott idõzött a teológus, a filológus, a földrajzi felfedezõ. Morse távírója annak politikai és gazdasági felhasználhatóságának világos demonstrációja nyomán törhetett át; a mozgófilmet a filmmûvészet tette naggyá; a Telefonhírmondó lényegét a közvetített program jelentette, a rádió- és TV-adásokat és -láncokat a hallgatóknak-nézõknek és persze a reklámnak igényei alakítják. Fejlõdésének kezdeti szakaszaiban a számítógépes hálózatok fejlesztését és terjedését is az alkalmazók - alapvetõen a katonai s késõbb a civil kutatói szféra - szükségletei vezérelték.

Az interaktív számítógéphálózatok térhódításával az írott-nyomtatott szöveg egyeduralma megrendülésének, a multimediális kommunikáció visszatértének vagyunk tanúi. Visszatérésrõl kell beszélnünk, hiszen a multimediális kommunikáció - az egyszerre több közegben történõ, egyszerre több érzékszervre ható közlés-érintkezés - az ember természetes életvilágához tartozik. Az írásbeliség elõtti korok kultúrája merõben multimédia-kultúra: a beszéd cselekvésbe-ágyazott, gesztusokkal kísért; s különösen a hosszabb szövegek, megjegyezhetõségüket segítendõ, ritmikusak és dallamosak, a bárd játékától, tánctól, rituális mozdulatoktól keretezettek. A tanulás ünnep. Ehhez képest az írásbeliség megjelenésével s jelesül az alfabetikus írás elterjedésével a kommunikáció csatornái beszûkülnek. A mûvelt gondolkodás strukturáit a lineáris szöveg logikája határozza meg. Nem egészen enyészik el a hangzás dimenziója, hiszen az olvasni-írni-tanulás, illetve a hangos olvasás és írás a látott és hallott szöveg egyfajta integrációját újra meg újra létrehozza; ellenben a képies gondolkodás egészen háttérbe szorul. A kommunikáció filozófiája ma egyre inkább a multimédia filozófiája felé mutat, a multimedia problematikájának ismeretfilozófiai vizsgálata viszont mindenekelõtt a képek logikájának felfedezését vagy újrafelfedezését, s kivált a szöveg-kép-integráció lehetõségeinek elemzését jelenti.
 

Archaikus kommunikáció

Hogy az ember természetes életvilágát éppenséggel a multimediális kommunikáció, s nem a verbális nyelv dominanciája jellemzi, erre nézve az antropológia és a kognitív tudomány közös mezsgyéin folyó újabb kutatások egyértelmû felvilágosítással szolgálnak. 1991-ben jelent meg Merlin Donald Origins of the Modern Mind: Three Stages in the Evolution of Culture and Cognition címû alapvetõ könyve.⁽¹⁾ A könyvnek itt két gondoltát emelem ki. Az egyik: A közvetlenül képekben történõ, szavak által nem közvetített gondolkodás valamiféle kezdetleges képessége biológiai adottságainkhoz tartozik. A másik, Donald alapgondolata: biológiai adottságainkat, kognitív síkon, szervesen egészíti ki a mesterséges-objektivációs környezetünkben történõ építkezés - jelen esetben a vizuális szimbólumok föltalálása ("visual symbolic invention"). Donald az ember kialakulásának három evolúciós fázisát különbözteti meg. Az elsõ evolúciós átmenetet, az emberszabású majmoktól a Homo erectusig,"az emberi reprezentáció legalapvetõbb szintjének, az események mímelésére vagy újra-megjelenítésére való képességnek kialakulása jellemzi". Donald egyfajta mimetikus kultúrát feltételezõ hipotézisére mindjárt visszatérünk. A második átmenet, a Homo erectustól a Homo sapiensig, lezárta a modern ember biológiai evolúcióját."Ezen átmenet kulcsmozzanata", írja Donald, "az emberi beszédképesség megjelenése volt, beleértve a narratívák konstruálásának és dekódolásának teljesen új kognitív képességét." Amint Donald hangsúlyozza: "A beszéd az embert a verbális szimbólumok konstruálásának és továbbításának gyors, hatékony eszközével látta el; ám mit ért volna ilyesfajta képességgel a reprezentáció valaminõ kezdetleges formájának megléte nélkül? Ahhoz, hogy a beszéd hasznosnak bizonyuljon, bírnia kellett valamiféle szemantikai alapzattal, s ezt nyújthatta a mimetikus kultúra." A harmadik evolúciós átmenet "közelmúltbeli és nagyrészt nem-biológiai, de tisztán kognitív szempontból mégis az evolúció új szakaszához vezetett, melyet a kognitív architektúra fõ tényezõiként a vizuális szimbolika és a külsõ memória kialakulása jellemzett. A külsõ szimbolikus tárolás megjelenését az emberi kognitív struktúrában lejátszódó hardware-változásnak kell tekintenünk, noha nem-biológiai hardware-változásnak." Donald hangsúlyozza, hogy az orális-mitikus kultúrából a grafikus reprezentáció föltalálása révén egy már inkább analitikus, s végül teoretikus kultúra alakult ki. Így ír: "a vizuális szimbolikus feltalálásnak három nagyrészt különbözõ iránya volt: a képi, az ideografikus és a fonológikus". Ezek közül a képi alakult ki elõször; és Donald kiemeli, hogy az már önmagában új kognitív struktúra létrejöttét jelentette, lehetõvé téve az "analitikus gondolkodás" bizonyos kezdetleges formáit, azaz "a formális érvelést, a rendszeres osztályozásokat, az indukciót és dedukciót".

Donald olyan jelenségekre emlékeztet, mint mondjuk a beszélni még nem tudó kisgyermekeknél meglévõ intencionális képesség, vagy elmúlt idõk írástudatlan süketnémáira vonatkozó megfigyelések: vagyis osztja azt az álláspontot, hogy az emberi szellem még nyelv híján is fölötte áll a majoménak. Mármost a mimetikus kultúra hipotézise éppen ezen nyelv-elõtti intelligencia magyarázatára hivatott. A mimézis alapvetõen különbözik az utánzástól, amennyiben utóbbit reprezentacionális dimenzióval egészíti ki; valamely esemény vagy viszony szimbolikus célzatú megismétlése vagy újraábrázolása. A mimetikus reprezentáció eszköztárához a gesztusok, arckifejezések, testtartás, de a zajok és hangok utánzása is hozzátartoznak. Donald hangsúlyozza, hogy a reprezentációnak ez a szintje még ma is szerepet játszik, sõt éppenséggel alapvetõ. Utal - Eibl-Eibesfeldt és Ekman kutatásai nyomán - a nem-verbális emberi kifejezés kultúrák-között közvetítõ voltára, s így ír:

A modern emberi kultúrában a mimetikus kölcsönhatások [exchanges] általában tágabb szemiotikus keretben történnek, amely tartalmazza a nyelvi kifejezést is, ám a szavak lényegében nem változtatják meg a kölcsönhatás nem-verbális elemeit. Úgy tûnik, a nyelv más kommunikatív célt szolgál, s párhuzamosan mûködik, anélkül, hogy a spontán mimetikus kifejezés szövedékét megzavarná. Eibl-Eibesfeldt bizonyítékai mutatják, hogy a reprezentáció mimetikus rétege hogyan él tovább a felszín alatt, olyan formákban, amelyek univerzálisak maradnak, s nem feltétlenül valamiféle genetikus programozás folytán, hanem mivel a mimézis alkotja a magját ama megkülönböztetetten emberi, õsi gyökér-kultúrának. Akármilyen fejlett is a magunk orális-nyelvi kultúrája, s akármilyen kifinomult is a minket körülvevõ szimbolikus anyagi környezet gazdag változatossága, az emberi társadalmi kölcsönhatás expresszív lényegét még mindig a mimetikus szcenáriók képezik.

A nyelv mindenekelõtt a társadalmi kohézió fenntartásának eszköze. Donald elfogadja Robin Dunbar tételét, mely szerint az emberi nyelv kialakulása evolúciós válasz volt az emberszabású majmok csoportjai növekvõ nagysága által jelentett kihívásra.⁽⁴⁾ Csak éppen úgy gondolja, hogy a nyelv nem fejlõdhetett volna ki olyan intelligencia talaján, amely sem az egyedek, sem pedig a közösség szintjén nem képes arra, hogy helyzeteket újra-ábrázoljon s ezáltal azokra reflektáljon.

Dunbar Grooming, Gossip, and the Evolution of Language-je a "kurkászás" néven ismert, fõemlõsök körében igencsak lényeges szerepet játszó jelenség elemzésébõl indul ki. A kurkászás - vakargatás, tetvezgetés - a társas viszonyokat rendezõ és fenntartó kölcsönös odafordulás és invesztíció. A rendszeres kurkászás elsõsorban a kisebb koalíciókat vagy szolidaritás- csoportokat jellemzi, ezek mintegy 3-4 tagból állnak. Összességükben a majomcsoportok 30-50 egyedet számlálnak. Minél nagyobb a csoport, annál inkább védelmet nyújt a külsõ támadások ellen - ám ugyanakkor annál nagyobb erõfeszítést igényel, mert bonyolultabb viszonylatok között zajlik, az egyes koalíciókon belüli szolidaritás fenntartása, vagyis a kurkászásra fordítandó idõ. Mármost Dunbar azt a megfigyelést teszi, hogy a fõemlõscsoportok nagyságára következtetni lehet a neocortex és az agy többi része közötti térfogatarányból: a társas viszonyok nagyobb komplexitása magasabb egyéni intelligenciát igényel. Az ember esetében - Dunbar számításai szerint - a várható csoportlétszám mintegy 150-re tehetõ. Ekkora létszám mellett a társas kapcsolatok ápolására fordítandó idõ azonban már tarthatatlanul hosszas volna. Innen Dunbar tézise: az állati kurkászást az idõtakarékosabb az emberi nyelv váltja föl. Vagyis a nyelv, eredendõ funkcióját tekintve, mindenekelõtt a pletykálkodás eszköze. Hiszen a beszélgetések legnagyobb része még ma is, mutat rá Dunbar, az emberek-közötti viszonyokra vonatkozik: ki, kivel, mit... Kivel érdemes szövetséget kötni? Kivel szemben kell óvatosnak lennünk?

A 150 egyed körüli csoportlétszám mindenesetre még ma is szociológiai jelentõséggel látszik bírni. Ez a klánok körülbelüli nagysága, a kisközségek körülbelüli lélekszáma, a még áttekinthetõ szervezetek munkatársi gárdájának körülbelüli létszáma. A modern és posztmodern ember normális ismeretségi köre is mintegy ekkora számosságra terjed ki. Úgy tûnik, hogy kognitív apparátusunk a társadalmi komplexitásnak ezzel a fokával tud megbirkózni.

Mindenkori tényleges kommunikatív interakcióink ma is csupán egészen kis körre szorítkozhatnak. Mint Dunbar írja: "azon egyedek száma, akiknek figyelmét adott beszélgetés során le tudjuk kötni, korlátozott. Informális beszélgetõcsoportok nemigen állnak négynél több személybõl. Ez azzal látszik összefüggeni, hogy ennél nagyobb körben a beszélõ hangját már nem lehet jól hallani."⁽⁵⁾ Ám a vonatkozó nehézségek mélyebben gyökereznek, nem akusztikus, hanem kognitív természetûek. Dunbar a video-összeköttetéseket alkalmazó virtuális konferencia-rendszerekkel kapcsolatos kiábrándító tapasztalatokra utal. Ezen rendszerek keretei között is megmutatkozik, hogy négynél több személy már nem képes egymással egyidejû kommunikatív interakcióba lépni. "The technology", írja Dunbar, "can handle an almost unlimited number of people, but the people cannot. Once there are more than four of them interacting, someone always gets left out and their contribution to the discussion becomes progressively marginalized. It's as though our mental machinery for handling a conversation group has been set at the maximum number of people that we normally need to integrate into an interacting whole. Even though electronics can make it seem as though a dozen people are sitting next to each other, we just don't have the cognitive machinery necessary to keep more than about three of them in mind at the same time."

Tágíthatatlannak tûnnek Dunbar számára a fentebb említett - hozzávetõleg 150 tagot egységbe foglaló - nagycsoport méretei is, amelynek kognitív számontartására az ember kognitív berendezkedése eredetileg alkalmas. A technológiai fejlõdés, véli Dunbar, a valódi - biológiai - korlátokon nem változtat:

Az információs szupersztráda hívei abban reménykednek, hogy a potenciálisan korlátlan méretû globális hálózatokhoz való hozzáférhetõség az eszmék tömeges kommunikációjának csodálatos lehetõségeit nyitja meg. ... Nos, az igaz, hogy az információ áramlása általánosságban megnõ: valaki, akivel soha nem találkoztam (s akivel valószínûleg soha nem is fogok találkozni), leereszkedik oda, hogy elhelyezzen valamit a világhálón, amihez azután hozzájuthatok. De ez nem fogja számomra szükségképpen tágra nyitni munkatársak és kollégák valamiféle világméretû hálózatának kapuit. ... Az sem valószínû, hogy az elektronikus posta jelentõsen bõvíteni fogja az emberek társadalmi hálózatait. Alkalmasint gyorsabb a csigapostánál (ahogyan a computer-rajongók a hagyományos levélpostát nevezik), ám aligha lehet hatással az emberi elme ama képességére, amellyel a más emberekrõl szóló információt kezeli... Az információs szupersztráda egyetlen valódi haszna végül is csak a sebesség lesz, amellyel az eszmék terjednek. Midõn a folyamat személyes interakciót tesz szükségessé..., a régi, megbízható kognitív szellemi beállítottságok kerülnek elõ. ... Amikor valóban fontos dolgokról van szó, visszatérünk a közvetlen személyes kontaktusok õsi mechanizmusához.

Mindennek persze a pusztán verbális kommunikáció túlontúl szûk sávszélességéhez is köze van. Dunbar csatlakozik a véleményhez, miszerint "kimondott modataink jelentésének nem kevesebb, mint kétharmad része ténylegesen a beszédet kísérõ nem-verbális jelek által közvetítõdik. Sokat árul el hol tudatos, hol önkéntelen test-nyelvünk... " Roppant kifinomultsága dacára az emberi nyelv, hangsúlyozza Dunbar, jóval kevesebbet teljesít, mintsem azt szokásosan hisszük. "A döntõ pillanatokban a szavak cserbenhagynak bennünket; képtelenek vagyunk kifejezni a minket lebírni fenyegetõ belsõ gondolatok kavarodását, így azután a fizikai intimitás õsi módozataihoz térünk vissza, kifejezendõ azt, amit nem tudunk vagy nem merünk hangosan mondani."
 

Nem-verbális kommunikáció

A szónyelv a nem-verbális kommunikáció alapjaira épül, s másrészt kiegészül a nem-verbális kommunikáció új dimenzióival, amelyek a szóbeli interakciót mintegy metakommunikatív szinten szabályozzák. A írott nyelvet - kivált az alfabetikus írást, amely a Nyugat racionalitásának voltaképpeni alapját képezi⁽⁶⁾ - ennyiben eleve leszûkült-leszûkítõ kommunikációs csatornának kell tekintenünk. Persze az írás is ismer nem-verbális segédeszközöket: a szóközözést, központozást, a bekezdések alkalmazását, a kiemelést, stb. A gutenbergi embernek meg kellett tanulnia, hogy a magányos olvasás és írás során ilyen segédeszközökkel boldoguljon. Ám az interaktivitásra való törekvés, amely a hálózott kommunikáció viszonyai közepette természetszerûleg lép föl, újra beleütközik az írásos közeg korlátaiba; a nem-verbális lehetõségek szegényes volta a kommunikáció kudarcait eredményezi. Az olyan segédeszközök, mint mondjuk az "emotikon"-ok, nyilván csak nagyon kezdetleges megoldást nyújtanak.

A nem-verbális kommunikáció szerteindázó irodalmában az ideggyógyász Macdonald Critchley⁽⁷⁾ valamikori munkái mind a mai napig a fogalmilag legvilágosabb és filozófiailag is leginkább mélyenszántó⁽⁸⁾ kísérletek közé tartoznak. Ahogyan Critchley írta:

A taglejtések hangtalan panorámája az emberi környezet mindenütt jelenlévõ, s éppen ezért gyakran észrevétlenül maradó összetevõje. A kommunikáció lényeges, sõt alapvetõ mozzanatát alkotja; olyankor is alkalmazható, amikor a verbális szimbólumok már csõdöt mondanak. Az érzelmek hirtelen viharának közepette a szavak elhagyhatnak minket, ám a verbális kifejezés gátoltsága nem akadályozza a gesztikulálás szabad játékát. A taglejtések nyelve rendelkezésünkre áll olyankor is, amikor a hangképzés szerveit a betegség megbénította... Önmagáért beszél ama általánosan érthetõ pantomim, amelyhez idegen országban folyamodunk, melynek nyelvét nem értjük. - Nem meglepõ, hogy a taglejtések archaikus és fundamentális természete némely filozófusokat arra indított, hogy abban a beszéd tényleges 'õsét' pillantsák meg. ... úgy gondolták, hogy valahol a legfejlettebb fõemlõsök és a legalacsonyabb rendû homo sapiens között létezett egy emberfajta, mely mímelt, de nem beszélt. A történelemelõtti homo alalus ezen elképzelését komoly formában ma senki sem vallja. Valószínûbb, hogy a mimetikus mozdulatok és a verbalizáció együtt fejlõdtek ki... Ezzel együtt is hiba volna a kommunikációs rendszereken belüli valamiféle hierarchia eszméjét félretolni: a taglejtések a beszédnek ha nem is õse, de idõsebb bátyja.⁽⁹⁾

Ez egyfajta pantomimikus gyorsírás, ahol egy-egy gesztus nem egyetlen hangot-betût, hanem egész szót, kifejezést, vagy akár mondatot jelent. A süketnémák eme "természetes jelbeszéde" általában idegen a kívülállók számára, sõt, sokan létezésérõl sem tudnak. Ezt a nyelvet ritkán jegyzik le tankönyvekben vagy tanítják iskolákban. ... Egyik süketnéma a másiknak mintegy hagyományként látszik átadni... Még a nagyon fiatal süketnémák is szabadon kommunikálnak egymással, s az a körülmény, hogy a természetes jelbeszédet már olyan korukban is használják, amikor rendszeres oktatásban még nem részesültek, a szimbolizáció valamiféle "ösztönös", de legalábbis õsi-eredeti [primitive] típusára utal.⁽¹⁰⁾

A süketnémák természetes jelbeszéde.

  Balra: az "égbolt" jele.
  Jobbra: az "amott" jele.
                                      (Critchley nyomán)
 
 

Azok a fogalmi megkülönböztetések, amelyeket Critchley a testnyelvre vonatkozóan bevezet, lényegesen átláthatóbbak, mint némely más a szakirodalomban javasolt osztályozás.⁽¹¹⁾ Egyrészt a hangtalanul kivitelezett taglejtésekre utal, s másrészt azokra, amelyek a beszédet mintegy hangsúlyozva kísérik. Az elsõ esetet pantomimnak nevezi. A pantomimikus jelek mondanak valamit:"they aim at stating, declaring or announcing an idea or a proposition".⁽¹²⁾ Ezen jelek némelyike kultúrákat-áthidalóan jelentést-hordozó, vagy mert velünkszületettek, vagy pedig mert utánzó jellegûek.⁽¹³⁾ Ezek, mint Critchley mondja, valóságos lingua franca pantomimica-t képeznek. Számos más gesztus viszont kultúrspecifikus ⁽¹⁴⁾ - Critchley olasz taglejtések képeinek sorát mutatja be.

      Helyeslés                Elégedettség                     Kitûnõ!                        Ragaszkodom!

                                             Olasz taglejtések (Critchley nyomán)
 
 

A gesztusok második esetét gesztikulációnak nevezi: "ezt a szót", írja, "azokra a taglejtésekre kellene korlátoznunk, amelyek kísérik, nem pedig helyettesítik a beszédet". Harmadikként pedig az arckifejezéseket említi. - Az arckifejezések területén a korábban már említett Eibl-Eibesfeldt különösen az univerzalitás ill. kultúrspecifikusság kérdését vizsgálta.⁽¹⁵⁾ "A messzemenõ transzkulturális egybeesések mind a mozdulatok sora, mind a jelentések tekintetében", írta, "azt a következtetést engedik meg, hogy számos mimikus kifejezésmozdulat esetében törzsfejlõdésbeli alkalmazkodásokról van szó. ... Azokat az állításokat, amelyek szerint az arcjátékok univerzális nyelve nem létezik, az adatok megcáfolják."⁽¹⁶⁾ Eibl-Eibesfeldt ugyanakkor valószínûnek tartja, hogy "a jelentésspektrumok kulturálisan bizonyos keretek között változnakk".⁽¹⁷⁾ A gesztusok legtöbbje, véli, kulturálisan formált.. "Kivételt képez a mutatóujjal való mutatás. Ezt a mozdulatot mindenütt megtaláljuk, már a csecsemõknél is."⁽¹⁸⁾ Amint egyébként arra Eibl-Eibesfeldt már az 1960-as évek végén rámutatott, sok mindent, ami a kulturális összehasonlításból adódik, a süketen és vakon született gyermekek tanulmányozásából is levezethetõ.⁽¹⁹⁾
 

     Balra:
     Kabuki színész
     düht mímel.

     Jobbra:
     Dühös négyéves
     kislány

         (Eibl-Eibesfeldt,
         Ethology:
         The Biology of Behavior
         nyomán)
 

"A verbális és nem-verbális üzenetek", írja Eibl-Eibesfeldt, "egymással kompenzatorikusan ... összekötõdnek, és segítenek a üzenetet a félreértésekkel szemben biztosítani."⁽²⁰⁾ Éppen ez a kompenzatorikus mozzanat meszzemenõen hiányzik azonban a hálózott kommunikáció viszonyai közepette. Az itt fölmerülõ nehézségek klasszikus elemzését adta Starr Roxanne Hiltz és Murray Turoff, The Network Nation c. könyvében. Mint írták:

A személyes - face-to-face - kommunikáció során a résztvevõk egyszerre számos csatornán keresztül jutnak információhoz. Alapetõen a hallható és a látható információk csatornáit különböztethetjük meg. A audio csatornák egyrészt magukat a tényleges szavakat és azok elrendezését közvetítik, másrészt a "vokalizációk"-nak nevezhetõ elemeket. ... Vokalizációk mindazok a "nem-szavak" vagy hangok, amelyek a szavak kimondását kísérik, vagy indulatszavakként, nem pedig elsõdleges jelentésükben funkcionálnak. ... A mosolyok, homlok-ráncolások, s a számos más arckifejezés legtöbbünk számára a legfõbb információ-forrás a másik személy érzelmeire vagy beállítottságaira nézve. ... A face-to-face interperszonális kommunikáció jónéhány kutatója szerint a szemek alkotják az egymagában legfontosabb csatornát érzelmi és más szubtilis üzenetek kommunikációja számára. ... A közvetlen szemtõl-szembe tekintet tartama és gyakorisága az interakcióban fellépõ társadalmi nyomás egyik legerõsebb forrását látszik képezni. A beszélõ-tekintõ részérõl azt a követelést testesíti meg, hogy a hallgató ténylegesen figyeljen, s végül reagáljon. A hallgató részérõl annak jele, hogy figyel, s hogy számítani lehet válaszára. ... A tesmozgások olyan taglejtéseket is tartalmaznak, amelyek szavakat helyettesítenek. Például a fejbólintás - "igen" - annak jelzésére, hogy helyeseljük, amit a beszélõ mond, hogy egyetértünk azzal...⁽²¹⁾

Hogyan lehetséges ekkor, kérdezik a szerzõk, hogy e-mail-en keresztül, mégis, egyáltalán meg tudjuk magunkat értetni egymással? Arra a válaszra jutnak, hogy írott üzenetek esetében a szöveg átgondoltsága, világosabb szerkezete és tartalmi gazdagsága részben kiegyenlíti a nem-verbális dimenzió hiányát.⁽²²⁾ Az írás fölényének egyik oka, vélik, mármost az, hogy az írott szöveg olyan vizuális dimenzióval rendelkezik, amelly a beszélt nyelv nem bír.⁽²³⁾ Ez a megfigyelés azonban - tegyük hozzá - nemcsak személyes eszmecsere és e-mail-levelezés szembeállításakor, hanem egyáltalán a szóbeliség kultúrájáról az írásbeliség kultúrájára való történeti átmenet vonatkozásában is érvényes.
 

Szó és kép a filozófia történetében

Az alfabetikus írás elterjedésével, mondtuk korábban, a kommunikáció csatornái beszûkülnek. Mint Platón fogalmazott vagy kétezernégyszáz évvel ezelõtt: "Aki ... azt hiszi, hogy mûvészetét írásban hátrahagyhatja, nemkülönben az, aki átveszi, abban a hiszemben, hogy az írás alapján világos és szilárd lesz a tudása, együgyûséggel van telítve... ... A hozzáértõ ember eleven és lelkes szavá[nak] ... az írott szó ... csak árnyképe"; az írások látszólag "értelmes lényekként beszélnek", mondja Platón, "de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak."⁽²⁴⁾ Az írott szöveg nem interaktív. Persze Platón maga is írásba foglalta filozófiáját - még ha dialógusaiban az eleven párbeszéd stílusát mímelte is. Platón kommunikációs forradalom közepette élt. Az alfabetikus írás az i.e. 5. századot megelõzõen még kevéssé volt elterjedt; a század utolsó harmadára azonban az athéni társadalom gyakorlatilag írástudóvá vált. Platón Állama - a Nyugat filozófiájának megalapozó munkája - látszólag az ideális politikai berendezkedésrõl szól; valójában azonban az oktatás-nevelés új - az írni-olvasni tudó társadalom szükségleteinek jobban megfelelõ - típusa mellett érvel. Az írásbeliség kialakulását megelõzõen a görögök a homéroszi költeményeket hallgatva tanultak - a versmérték, ütem és dallam⁽²⁵⁾ színpompás közegében, mint Platón megjegyzi. Platón nevetségesnek találja Homérosz mint "Görögország nevelõje" eszméjét, s eszményi államából kitiltja "a hõsi versformában megszólaló édes múzsát".⁽²⁶⁾ A Platón által ajánlott tanítás-nevelés ehelyett az elvont ideák tartományába vezet - olyan fogalmak tartományába, amelyek az érzékek számára nem, csakis a gondolkodás számára hozzáférhetõk. És itt lényeges észrevennünk, hogy - amint azt Eric Havelock bizonyította Preface to Plato címû monográfiájában⁽²⁷⁾ - az absztrakt terminusokat éppenséggel az írás szintaxisa teremti; s az írott nyelv kelti azt a benyomást, hogy minden szó alapvetõen egyféleképpen bír jelentéssel, tudniillik azáltal, hogy jelöl valamit. Annak a valaminek, ha absztrakt terminusokról volt szó, absztrakt tárgyaknak kellett lenniök: imígyen születtek a platóni ideák.

Mint Havelock rámutat, az írás Platón számára nem pusztán új közeg volt, melyben filozófiáját kifejezhette; ellenkezõleg, az írás, az írásbeliség tapasztalata, a platonizmus forrását magát jelentette. Amikor Platón az IGAZSÁGOSSÁG természete, avagy a SZÉPSÉG vagy a JÓSÁG természete felõl érdeklõdött, nem pusztán új kérdéseket tett föl; hanem olyan elvont kifejezésekre vonatkozó kérdéseket, amely kifejezéseket az írásbeliség kibontakozását megelõzõen a görög nyelv egyszerûen nem ismert. Emlékeztetek az Euthüphrón két döntõ passzusára: "Vajon a jámborság nem ugyanaz-e minden cselekedetnél, és önmagával azonos (tauton esztin ... to hoszion auto hautó), az istentelen pedig ellentéte mindennek, ami jámbor, s önmagához hasonló és egyazon idea (idea) szerint való... ... [a]z elõbb nem világosítottál fel kellõképpen, barátom, amikor azt kérdeztem, mi a jámborság, hanem azt mondtad, hogy az jámbor dolog, amit most teszel, amikor gyilkosságért följelented az apádat. ... Ugye emlékszel rá, hogy nem arra biztattalak, hogy a sok jámbor dolog közül eggyel vagy kettõvel ismertess meg, hanem azzal az egy alakkal (eidosz), mely által jámbor minden, ami jámbor?" Dialógusaiban Platón ideák számos példáját említi. Mindannyiukra áll, hogy érzékeinkkel nem megragadhatóak. "A 'sok' jelenségrõl azt mondjuk, hogy látjuk, nem pedig ésszel fogjuk fel - az ideákról pedig, hogy ésszel fogjuk fel, nem pedig látjuk õket."⁽²⁸⁾ Mint Havelock hangsúlyozza: az ideák elvont fogalmak. "Amikor 'fogalmak'-nak nevezzük õket", írja, "akkor ezt a 'kép'-pel szembeállítva tesszük. Amikor 'elvont'-nak nevezzük õket, a konkrét vizualizált eseménnyel vagy az eseményben szereplõ konkrét vizualizált dolgokkal állítjuk szembe. Joggal mondhatjuk", zárja gondolatát Havelock, "hogy a platonizmus alapjában véve felszólítás arra, miszerint a képies beszéd helyébe a fogalmi beszédet állítsuk. A fogalmivá váló beszéd szintaxisa átalakul, elvonatkoztatásokat kapcsol össze idõtlen viszonyokban, nem pedig idõbe rendezett eseményeket sorol."⁽²⁹⁾

Ama nem-érzéki, elvont fogalmak jelölésére Platón az idea és eidosz szavakat választotta, amelyeket fölváltva használ, s amelyek közös jelentése: "forma" vagy "alak". Mind az idea, mind az eidosz az idein - látni - igébõl származik; az eidoszból ered az eidólon: "hasonmás", "képzeletben élõ kép". A hangzás- és jelentésbeli közelség óhatatlanul kapcsolatot láttat idea és kép között,⁽³⁰⁾ s Platón nem is mindig akarja vagy tudja e kapcsolat sugallatát elhárítani. Így például az Euthüphrón-ban, ahol tekintetünket az ideára mint mintára függeszthetjük,⁽³¹⁾ vagy a Menón-ban, amelynek elbeszélése szerint a lélek, születése elõtt, ténylegesen látta az ideákat, vagy akár az Állam nevezetes vonalhasonlatában, ahol a fogalmakat úgymond a gondolkodással vagy értelmünkkel (dianoia) láthatjuk.

De vajon miért választott Platón éppen vizuális alapú terminusokat az állítólag nem-érzéki fogalmak jelölésére? A valószínû magyarázat: nem egészen tudta elfojtani magában azt a - helyénvaló - benyomást, hogy az emberek elsõbben képekben gondolkoznak, s csak azután a szónyelvben. Az írásbeliség-elõtti elbeszélõ nyelv merõben metaforikus, képekbõl táplálkozik s képeket táplál; az alfabetikus írásbeliség kibontakozásával nemcsak a szóbeli nyelv, hanem a képek is alárendelt helyzetbe kerülnek. William Ivins Prints and Visual Communication címû, 1953-ban megjelentetett mûvének⁽³²⁾ brilliáns érve szerint a platonizmus hátteréhez az is hozzátartozik, hogy a fényképezés eljövetelét megelõzõen nem létezett olyan technológia, amely alkalmas lett volna egyes tárgyak pontosan megismételhetõ képi reprezentációjára. A képek általános vonásokat emeltek ki, s ezáltal általános létezõk létét sugallták. A 18. század platonisztikus esztétikai tendenciáit elemezve Ivins emlékeztet arra, hogy amikor például Lessing a Laokoón szoborról írt, nemcsak annak eredetijét nem látta, de a létezõ ábrázolások alapján nem is tudhatta, hogy az pontosan hogyan nézett ki.
 

A képeken: Laokoón-fej ábrázolások 1527 elõttrõl, 1544-bõl és 1606 körülrõl (Ivins nyomán)
 

A képies gondolkodás elképzelése persze végigkísérte a Nyugat filozófiájának történetét, hol felerõsödve, mint a brit empirizmusban, hol szinte föld alá kényszerítve, mint a huszadik század elsõ felében - ám világos megfogalmazást soha nem nyert. Nem is nyerhetett mindaddig, amíg a kifejtés, érvelés és magyarázat nyelve a merõ szónyelv maradt. A filozófia csak abban a közegben gondolkodhat, amely közegben kommunikálni képes, s csak olyan tárgyakról gondolkodhat, amelyeket kommunikációs eszköztárával meg tud jeleníteni. A Nyugat filozófiájának története egyfelõl a mozgó, színes, látható, hallható, tapintható világ spontán-mindennapi élménye s másfelõl a tiszta írásbeliség gerjesztette elvont fogalmiság közötti ismétlõdõ összeütközések története. Az összeütközések alapvetõen az írás közegében zajlottak, s róluk kizárólag az írás közegén át értesülhetünk: a gyõztes mindig is csak az elvont fogalmiság platóni hagyománya lehetett. Így volt ez a peripatetikus iskolában - a De anima ama tételének, mely szerint a lélek soha nem gondolkodik "képzet" (phantaszma) nélkül, elméleti következmények nélkül kellett maradnia abban a szövegkörnyezetben, amelyet, szükségképpen, az ész mint írótábla (grammateion) képe határozott meg;⁽³³⁾ így a brit empirizmusban - Locke-nál, akinek Értekezés-ében az elsõdleges minõségekrõl alkotott "ideák" (például a háromszög nevezetes elvont ideája⁽³⁴⁾) aligha értelmezhetõek másképp, mint tényleges lelki képekként, miközben a mû érvelése és egész terminológiája inkább az idea = írott szó egyenlõséget sugallja: az ideákat születésünkkor még nem tartalmazó elme íratlan lap, "white paper, void of all characters, without any ideas"⁽³⁵⁾, azaz téves úgymond az elménkbe "beleütött" (stamped) vagy "vésett" (sõt: "nyomott", imprinted) "velünkszületett betûjelek" (innate characters) tana;⁽³⁶⁾ vagy Berkeley-nál, aki a Locke-i ideákat mindenütt képeknek fogja föl, ám amellett kardoskodva, hogy képek nem hordozhatnak elvont tartalmat,⁽³⁷⁾ éppenséggel a platonikus szemlélet számára szolgáltat érveket; vagy Hume-nál, akinek idea-fogalma kifejezetten és egyértelmûen képies ("[t]he term 'idea'", hangzik a Russell neve alatt megjelent The Wisdom of the West-ben, "is here to be understood in the literal Greek sense of the word. Thinking, for Hume, is picture thinking, or imagining, to use a Latin word which originally meant the same"⁽³⁸⁾), Hume-nál tehát, akinek azonban - mondjuk ki - ugyanúgy a Gutenberg-galaxis foglyának kellett maradnia, mint - Nietzsche föllépését megelõzõen - az újkor minden filozófusának; így a Tiszta ész kritikájá-ban, amelynek nagy föladata persze éppen érzékiség és fogalmiság egybekapcsolása, s amelynek szerzõje valósággal vergõdik a képies gondolkodás tényeit földolgozni képtelen lineáris szöveg béklyóiban - hadd utaljak csak a tiszta értelmi fogalmak sematizmusára ("[a] fogalom sémáján mármost a képzelõtehetség azon általános eljárásának képzetét értem, mely a fogalom számára megalkotja a hozzá tartozó képmást", Kis János fordítása) - , vagy egyáltalán magának az értelemnek kanti alapmeghatározásaira, mint például: Verstand ist das Vermögen, den Gegenstand sinnlicher Anschauung zu denken (A 51).

Napjainkban, a képi kommunikáció technológiáinak fejlõdésével, a helyzet változik. A változás hatása - mint fentebb érzékeltetni próbáltuk - immár megjelent a kognitív pszichológia berkeiben, s arra számíthatunk, hogy elõbb-utóbb a filozófiában is érezhetõ lesz. Hadd álljon itt egy klasszikus utalást. 1919-ben, "On Propositions" c. tanulmányában írta Bertrand Russell: "Az elvont idõtöltések szokása a tanult embereket az átlagosakhoz képest sokkal kevésbé teszi alkalmassá a vizualizálásra, s kizárólagosabban készteti õket arra, hogy 'gondolkodásukban' szavakkal foglalatoskodjanak."⁽³⁹⁾ Russell nézetét visszhangozza H.H. Price 1953-ban, Thinking and Experience c. könyvében. Mint Price írja: "Balszerencsénkre a történelem leginkább szavak-gyötörte civilizációjában élünk, ahol ezrek és tízezrek teljes munkás életüket azzal töltik, hogy szavakkal bánjanak. Egész felsõoktatásunk arra irányul, hogy bátorítson a verbális gondolkodásra és lebeszéljen a képies gondolkodásról. Reménykedjünk abban, hogy utódaink bölcsebbek lesznek és mindkettõt bátorítják."⁽⁴⁰⁾
 

Vizuális logika

Jelen stúdium szellemének megfelelõen bátorítsuk akkor magunk is a képies gondolkodást. Arthur Koestler olvasói jól ismerik a következõ feladványt:⁽⁴¹⁾

Egy reggel, pontosan napkeltekor egy buddhista szerzetes elindul, hogy megmásszon egy magas hegyet. Keskeny, egy-két lábnyi szélességû ösvény vezet csigavonalban a csúcson álló, tündöklõ templom felé. - A szerzetes változó sebességgel baktat; gyakran megáll, hogy pihenjen vagy a magával hozott szárított gyümölcsökbõl falatozzon. Röviddel napnyugta elõtt éri el a templomot. Néhány napos böjtölés után ismét útnak ered. Napkeltekor indul el és ugynazon az ösvényen bandukol lefelé, ismét változó sebességgel és többször megpihenve az út során. Átlagsebessége most természetesen nagyobb, mint amikor felfelé haladt. - Bizonyítsuk be, hogy van az úton egy olyan pont, amelyet a szerzetes felfelé és lefelé menet is a nap ugyanazon idõpontjában érintett.

Próbálkoztam ezzel is, azzal is, aztán torkig lettem az egésszel, de a fejembõl csak nem akart kimenni a kép, amint a szerzetes sáfrányszínû leplében felfelé lépked a hegyen. Aztán egyszerre csak jött egy pillanat, amikor erre a képre - sokkal halványabban - rárajzolódott egy másik látvány; egy lefelé sétáló figura. És ekkor hirtelen rájöttem, hogy a két alak - tekintet nélkül arra, hogy milyen gyorsan mennek és hányszor állnak meg pihenni - valamikor bizonyosan találkozik. Aztán ki is okoskodtam, amit már tudtam: teljesen mindegy, hogy a szerzetes két vagy három nap után tér haza a hegytetõrõl, úgyhogy teljes joggal küldhettem õt haza ugyanazon a napon; kettõzhettem meg, ha lehet így mondani.⁽⁴²⁾

eléggé félrevezetõ ábrát mellékel.⁽⁴³⁾ - Manapság ilyenkor az a legegyszerûbb, ha az animáció eszközéhez nyúlunk. Általánosabban is elmondható, hogy a vizuális logika kutatása során alapvetõ jelentõsége van az inkább dinamikus, mint statikus képekre vonatkozó vizsgálódásoknak. A huszadik század egyik meghatározó filozófusának, Ludwig Wittgenstein-nak vonatkozó késõi érvei, mint majd jelezni próbáljuk, éppen itt tévesztenek célt.
 

Wittgenstein képfilozófiája

Wittgenstein képekrõl vallott felfogása a szokásos nézet értelmében két ellentétes álláspontot foglal magába. A korai mû, a Tractatus eszerint a jelentés képelmélete mellett érvel, melyet Wittgenstein így summáz: "A kijelentés a valóság képe. ... Hogy megértsük a kijelentés lényegét, gondoljunk a hieroglifa-írásra, amelyik leképezi az általa leírt tényeket. És ebbõl alakult ki - anélkül, hogy a leképezés lényege veszendõbe menne - a betûírás. - Ezt abból látjuk, hogy a kijelentésjel értelmét felfogjuk
anélkül, hogy azt nekünk elõzõleg megmagyarázták volna."⁽⁴⁴⁾ A késõi Wittgenstein, a szokásos nézet értelmében, a képek használat-elméletét vallotta, mely szerint képek, önmagukban, nem hordoznak jelentést; arra azáltal tesznek szert, hogy meghatározott módon használtatnak és meghatározott kontextusokban kerülnek alkalmazásra. Ama használatok a nyelvbe ágyazottak, ama kontextusok a nyelv által determináltak; a képek a szavakhoz képest alárendelt szerepet játszanak, s még a mentális képek sem valamiféle hasonlatosságok által bírnak jelentéssel.⁽⁴⁵⁾ A képekkel mint természetes jelekkel szembeni késõ-wittgensteini érvelés locus classicusa a Filozófiai Vizsgálódások 139. paragrafusa. Idézem a döntõ sorokat:

Mi az tulajdonképpen, ami elõttünk lebeg, amikor egy szót megértünk? - Nem olyasvalami, mint egy kép? Nem lehet egy kép? - Nos, tételezd fel, hogy amikor meghallod a "kocka" szót, egy kép jelenik meg elõtted. Mondjuk egy kocka rajza. Mennyiben mondhatjuk, hogy ez a kép a "kocka" szó valamely használatához illik vagy nem illik? - Talán azt mondod: "egyszerû;- ha ez a kép lebeg a szemem elõtt, közben pedig például egy háromszögû prizmára mutatok, és azt mondom, ez egy kocka, akkor a használat nem illik a képhez." - De tényleg nem illik? Szándékosan úgy választottam a példát, hogy egészen könnyû legyen olyan projekciós módszert elképzelni, amelyet követve a kép mégiscsak ráillik. - A kocka képe mindenképpen sugallt egy bizonyos használatot, de tudtam másképp is használni.⁽⁴⁶⁾

Látok egy képet: öregembert ábrázol, aki botra támaszkodva meredek úton megy felfelé. - Hogyan? Nem lehetne-e akkor is ilyen a kép, ha az illetõ ebben a helyzetben az utcán lefelé csúszna? Egy marslakó talán így írná le a képet. Nem szükséges, hogy megmagyarázzam, mi miért nem így írjuk le.

Utóbbi megjegyzés elsõ része magára Jerry Fodorra, a kognitív pszichológia egyik vezéralakjára tett hatást, aki, Wittgenstein-ra illõen utalva, 1975-ben, a Language of Thought-ban, így írt: "Az a kép, amely a hegyen felfelé gyalogló embernek felel meg, ugyanúgy megfelel, és ugyanolyan módon, a hegyen visszafelé csúszó embernek."⁽⁴⁷⁾ Két megfontolás: Elõször: a mozdulatlan képek, amint erre az imént már utaltunk, pszichológiailag szólva éppenséggel dinamikus képek határesetei. Nehezen lehet megemészteni, hogy Wittgenstein, aki szenvedélyes mozilátogató volt s aki - különösen középsõ korszakában - rendszeresen alkalmazta a film metaforáját, a képi reprezentáció elemzésekor nem vette igénybe az animáció eszméjét. Akárhogyan is, bizton állíthatjuk, hogy egy embert a hegyen felfelé gyalogolva ábrázoló animáció nem ugyanúgy fest, még marslakók számára sem, mint a lefelé csúszót mutató. Másodszor: Fodor mellõzi a "mi nem így írjuk le" wittgensteini megfigyelést. Világos, hogy Wittgenstein mire gondolt: A képek életformánkhoz tartoznak, úgymond nyelvjátékaink részét képezik; a rendelkezésünkre álló képek bizonyos hányadának használatát konvenciók irányítják, s az ilyen képek esetében a verbális nyelvnek nem kell közvetítõ szerepet játszania. Wittgenstein magától értetõdõként vette, hogy az általunk alkalmazott szavaknak megállapodott, konvencionális használatuk van. Különös, hogy ezzel szemben képek esetében a megállapodott konvenciókat inkább csak kivételnek, nem pedig a szabálynak tekintette. Érdemes itt a magyarra is lefordított Søren Kjørup érvét idézni. "A legtöbb szituációban", írta Kjørup, "pontosan megértjük, milyen használatban fordulnak elõ a szavak. - Miért ne lenne hát lehetséges, hogy olyan helyzeteket képzeljünk el, melyekben a képek használata ugyanilyen evidens?" Ehhez hozzátette: "Többnyire nincs logikai indoka annak, hogy miért nem tudunk egy bizonyos illokúciós aktust képekkel végrehajtani" - vagyis képekkel úgy cselekedni, hogy azok jeletést közvetítsenek - s "csupán azért alakul így, mert nincsenek szabályok az aktus végrehajtására képpel, még ha könnyen szerkeszthetnénk is ilyen szabályokat. Ez nem meglepõ", folytatta Kjørup, "ha figyelembe vesszük, hogy a verbális nyelvet gyakorlatilag minden ember szüntelenül használja és finomítja, amióta emberek egyáltalán léteznek, a képek azonban a képnyomtatás feltalálása, körülbelül i.u. 1400 elõtt ... ritkaságszámba mentek."⁽⁴⁸⁾ Ezen a ponton Kjørup azután William Ivins ama könyvére utal, amelyet jelen stúdiumban fentebb már mi is idéztünk, s melyhez rövidesen még visszatérünk. Ám elõbb hadd szögezzük le, hogy sem a korai, sem a késõi Wittgenstein leképezésrõl alkotott nézetei nem olyan egyértelmûek, mint azt a szokásos felfogás tartja. Kiváltképpen figyelemre méltó ebben az összefüggésben a Filozófiai vizsgálódások úgynevezett II. része. Wittgenstein-nak a valamit valaminek látni problematikára vonatkozó elemzése értelmetlen volna a képek mint természetes jelek elõfeltételezése nélkül. Idézzük fel, hogyan vezeti be az úgymond "képarc"-ot a II. rész xi. szakasza elején. "Bizonyos tekintetben úgy viszonyulok hozzá", írja, "mint egy emberi archoz. Tanulmányozhatom a kifejezését, reagálhatok rá úgy, mint egy emberi arc kifejezésére. Egy gyermek beszélhet a képemberhez vagy képállathoz, bánhat vele úgy, ahogy a babákkal bánik." Igaz ugyan, hogy - mint Wittgenstein néhány oldallal késõbb mondja - "a szokásnak és a nevelésnek" is szerepe van abban, hogy hogyan látunk egy-egy képet; ám ez a szerep adott esetben igen csekély is lehet. A késõi Wittgenstein ama módszere, hogy filozófiai kérdéseket diagramok segítségével világítson meg - kéziratos hagyatéka mintegy 1300 ilyen diagramot vagy ábrát tartalmaz - szükségképpen értelmetlennek minõsülne, ha a filozófus valóban ahhoz az állásponthoz tartotta volna magát, miszerint képeknek csak szónyelvi interpretációjukkal együtt lehet egyértelmû jelentésük.

Ikonikus fordulat

William Ivins a képnyomtatás föltalálását még Gutenberg tetténél is jelentõsebb eseménynek tartja, rámutatva arra, hogy például a görög természettudomány eredményeinek szegényessége a pontosan megismételhetõ képi reprezentáció technikájának korabeli hiányával magyarázható. Ivins az idõsebb Pliniust idézi, aki A természet históriája címû munkájában a görög botanika sekélyességét az ábrázolási kísérleteknek, tudniillik a kézi másolásnak kudarcával magyarázza. A fametszetek elterjedésével, a 15. század során, fokozatosan bontakozott ki a fölismerés, miszerint a tanult ábrázolás élethû lehet - s annak is kell lennie. Az 1483 körül Rómában kiadott úgynevezett Pseudo-Apuleius (baloldali ábra) egy kilencedik századi botanikai kézirat nyomtatott változata, ábrái a kézirat illusztrációi alapján készültek, s bármiféle növényazonosításra természetesen alkalmatlanok. Ehhez képest az 1485-ben megjelentetett Gart der Gesundheit (jobboldali ábra) szerzõje, mutat rá Ivins, már lényegesnek tartotta, hogy képeit ténylegesen természet után fesse avatott mester. Mindazonáltal - s ez mostani témánk szempontjából Ivins legfontosabb, korábban már idézett tétele - a fényképezést megelõzõen nem volt olyan technológia, amely alkalmas lett volna egyes tárgyak pontos képi ábrázolására. A mûszaki tudományoknak a 19. század óta tartó rohamos fejlõdése, s kivált a fizika legújabbkori forradalma, hangsúlyozza Ivins, lehetetlen lett volna a fényérzékeny emulzió szolgáltatta adatok nélkül.

Amennyiben ábrákat - képeket, diagramokat - tartalmaz, a nyomtatott könyv is él bizonyos multimédiás eszközökkel. Noha a képet is szemünkkel érzékeljük, csakúgy mint a szöveget, a kép befogadását, szemben a szövegével, nem kötik a linearitás béklyói. Ám látnunk kell, hogy a könyvnyomtatás kultúrájában a kép a szöveghez képest teljességgel alárendelt szerepet játszik. Egyrészt gyakorlati okok folytán: az illusztrációval a szerzõnek is, a nyomdásznak is külön bajlódnia kell. Másrészt - mint elõadásomban jelezni próbáltam - megismerésbeli okokból: A kép olykor beszédesebb ezer szónál - de amit a papírra rajzolt vagy nyomtatott kép, vagyis az izolált állókép elbeszél, az mindig csak szavak környezetében, szavak által magyarázva lesz érthetõ.

A szöveg rögzíti, leírja tények összefüggéseit; a kép viszont megmutathatja, hogy a dolgokkal hogyan, miképpen bánjunk. A szöveg uralma a kép felett egyszersmind az elméleti tudás uralmát jelenti a gyakorlati tudás felett; ez az uralom azonban kínos és kétes. Kínos, mert elvont tartalmak unalmas-verítékes biflázását igényli; és kétes, mivel az elméleti tudásnak, végsõ soron, mégiscsak gyakorlati készségekre kell támaszkodnia. A könyvkultúra: elmélet és gyakorlat kelletlen egymásmellettiségének, a nehezen tanulható béna teóriáknak és a hosszan gyakorlandó vak készségeknek széttartó kultúrája; következésképpen a diszciplináris bezárkózásnak, a szakmai-tantárgyi partikularizmusnak kultúrája is. A könyvnyomtatás az újkori tudomány s az újkori iskolázás alapja; ám idõvel korlátaiknak nyilvánvaló összetevõjévé is lett.

Ezen korlátok meghaladására irányulnak az utóbbi mintegy száz év ama törekvései, amelyeket Gottfried Boehm oly szerencsésen foglalt össze az "ikonikus fordulat" terminussal.⁽⁴⁹⁾ A fordulat persze csak a digitalizáció térhódításával válhatott radikálissá. Ám már az ezerkilencszázhuszas-harmincas években a szöveg és a képek jobb integrációjának programja kívánatos célként jelent meg mondjuk a bécsi szociológus Otto Neurath számára. "Szükségtelen szavakban elmondanunk azt", írta, "amit világossá tehetünk képek által."⁽⁵⁰⁾ Neurath a "tipografikus képi nevelés nemzetközi rendszerén" dolgozott ("International System Of TYpographic Picture Education", rövidítve: isotype), kölcsönösen összefüggõ képek rendszerén, melyet ugyan szónyelvekkel együtt kívánt használni, ám önálló vizuális logika alapján épített föl.

Balra: Isotype-ikon
 

Befejezés

Befejezésül tegyünk röviden említést arról a tudós körrõl, amelynek 1950-es évekbeli munkássága ma is oly meghatározóan hat a multimédia elméletét illetõ gondolkodásunkra. Az Explorations címû torontói folyóiratról van szó. Marshall McLuhan ennek a körnek csak legcsillogóbb és legismertebb, ám korántsem egyedül meghatározó tagja volt. A csoporthoz szorosabban vagy lazábban kapcsolódott David Riesman, Robert Graves, de például Polányi Károly is, és publikációival a kör elõtörténetében szerepet játszik két másik magyar, tudniillik az írás- és egyetemtörténész Hajnal István és persze Balázs Béla. "Az Explorations", olvasható Edmund Carpenter 1960-ban írt retrospektív összefoglalásában, "olyan nyelvek grammatikáját kutatta, mint a nyomtatott szöveg, az újság-forma és a televízió. ... Arra igyekezett rámutatni, hogy alig tudunk valamit az írásbeliség szerepérõl a nyugati ember formálásában, s hogy úgyszintén nem érzékeljük az elektronikus médiumok szerepét a modern értékek alakításában." Carpenter kiemelte, hogy úgymond gyümölcsözõ megközelítés egyik közeget a másikon át vizsgálni: "a televíziót a nyomtatott szöveg segítségével elemezni, ... vagy a nyomtatott szöveget az elektronikus médium perspektívájából tekinteni."⁽⁵¹⁾ McLuhan egyik az Explorations-ben megjelent cikke a "Tanterem falak nélkül" címet viseli. Ifjaink, észrevételezi itt a szerzõ, ma már többnyire az iskolaépületen kívül tanulnak; többet tanulnak filmekbõl, rádióból és televízióból, mint tanáraiktól és tankönyveikbõl. A tanárok zöme az új médiakínálatban persze inkább szórakoztatást, nem pedig oktatást lát. Ám ez a megkülönböztetés, hangsúlyozza McLuhan, alapvetõen hamis; miközben mindig is igaz volt, hogy könnyebb szórakozva, mint szenvedve tanulni.⁽⁵²⁾ McLuhan a televízió térhódítása idején írt, még a számítógéphálózatok megjelenése elõtt; de kétségkívül megsejtette, amit mi, ma, már tudunk: hogy az új médiumokkal, mint bevezetõül mondtuk, egyfajta kommunikációtechnológiai visszatérésnek - a kommunikációtechnológiai elidegenedés visszavételének, az emberiség kommunikációtechnológiai felszabadulásának vagyunk tanúi.

1. Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

2. Berkeley: University of California Press.

3. Emlékeztetünk itt Balázs Béla A látható ember c. könyvére, amely 1924-ben jelent meg Bécsben. A némafilmen töprengve Balázs a következõ megfigyelést teszi: "A filmen ... a beszéd arcjáték és közvetlenül-vizuális arckifejezés. Aki a beszédet látja", olvassuk Balázsnál, "egészen más dolgokat tud meg, mint aki hallja a szavakat. ... a színész összeszorított fogakkal, a szavakat morzsolva beszél, vagy botladozó nyelvvel, részegen hebeg, vagy megvetõen köpi a szavakat, vagy gúnyos mosolyra húzott ajkai közül szinte fullánkként döfi a szavakat". A film, véli Balázs, visszahozza "a boldog kort", amelyben, szemben a könyvnyomtatás óta tartó idõszakkal, még nem a szó volt az "összekötõ kapocs az emberek között"; a kort, "amikor a képeknek még lehetett 'témája', 'tartalma'. Mert ez a tartalom nem fogalmak és szavak formájában jelentkezett elõször. A festõ nem utólag pingált a fogalomhoz illusztrációt." Ma viszont, írja Balázs, "az egész emberiség elkezdte az arckifejezések és taglejtések sokszorosan elfeledett nyelvének nyelvének újratanulását. ... Az ember újra láthatóvá lesz. - A taglejtések nyelve az emberiség voltaképpeni anyanyelve."

4. A munka, amelyre Donald hivatkozik: Robin Dunbar, Primate Social Systems, London: Croom Helm, 1988. Idõközben Dunbar Grooming, Gossip, and the Evolution of Language c. könyve (Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1996) is megjelent - és híressé vált.

5. Grooming, 194.o. - Dunbar így folytatja: "A second respect in which the mechanisms of speech impose constraints on our conversational behavior concerns the way we handle groups that are larger than normal. In order to prevent Babel breaking out in committees or lecture halls, we have to impose very strict social rules on how people behave in these situations. ... The difficulty of controlling conversational interactions has been largely responsible for an important informal rule in committee formation. It is a well-established principle that if you want business done and real decisions made quickly, then you should have a committee of no more than six members; if you want a committee to do some brainstorming in order to generate some new ideas, then you need more than six people in your committee. The two functions seem to be wholly incompatible", uo.195.sk.o.

6. Tudniillik a puszta hagyománykövetéssel szembeállított racionalitásnak. Olyan társadalomban, amely híján van az alfabetikus írásnak, a tudás tárolása és továbbadása különleges intézményeket igénylõ feladat. Ilyen intézmény az utánzás általi tanulás - a gyakorlati tudás elsajátítása valamely mester-tanítvány viszony keretében - , és ilyen intézmény a hagyományos szóbeli költészet is: a hagyomány nem más, mint tudásmegõrzõ mechanizmus az elsõdleges szóbeliség viszonyai közepette. Az "elsõdleges szóbeliség" terminus Walter J. Ong-tól származik. A szakirodalomban gyakorlatilag az õ Szóbeliség és írásbeliség címû összefoglaló munkájának 1982-es közreadásától kezdve vált visszavonhatatlanná a fölismerés, miszerint az írásbeliségtõl nem érintett gondolkodás - az írásbeliség kialakulása elõtti kultúrák gondolkodása - lényegesen különbözik az írásbeliség megjelenésével formálódó gondolkodástól. Utóbbinak jellegzetességeit az írásbeliség évszázadainak-évezredeinek embere adottnak, természetesnek tekinti; az írásbeliség hajnalán fölmerül ugyan, homályosan, beszédbe foglalt gondolkodás és írásba foglalt gondolkodás eltérõ voltának tudata - ám csakhamar elhalványul, s csak az írásbeliség alkonyával lesz elevenné. "A gondolkodásnak és kifejezésnek számos olyan vonása", írja könyve bevezetésében Ong, "amelyet magától értetõdõnek véltünk az irodalomban, a filozófiában és a tudományban, sõt az írástudók szóbeli diskurzusában is, nem közvetlenül veleszületett sajátossága az emberi létezésnek mint olyannak, hanem azon lehetõségek következtében jött létre, amelyeket az emberi tudat számára az írás technológiája tett elérhetõvé." - A szóbeliség nyelve merõben más szemantikát és logikát sugall, mint az írásbeliségé. Az írásbeliségtõl nem érintett beszéd, mint Ong kifejti, szituációfüggõ: a mondott szó jelentését gesztusok, hangsúlyok, arcjáték befolyásolják, a jelentés nem valamiféle önálló, mintegy a szó által megjelölt adottság, hanem az a jelentõség, amelyre a beszédaktus a cselekedetekbe és helyzetekbe beágyazva itt és most tesz szert. A szóbeli gondolkodás operacionális: nem általánosító szillogizmusokban mozog; nem érzékel elvont logikai azonosságot vagy ellentmondást; konkrét célok, fizikai mûveletek mentén szervezõdik. - Az ókor és az európai középkor írásbelisége - a kéziratos kultúra - még erõsen magán viseli a beszélt nyelv hatását. Olvasás és írás csak fokozatosan válik hangtalan tevékenységgé. (Ong ezzel kapcsolatban a kiemelkedõ magyar történész Hajnal István 1954-ben kiadott könyvére hivatkozik - L'Enseignement de l'écriture aux universités médiévales, Budapest: Akadémiai Kiadó - , valamint a klasszika-filológus Balogh József 1926-os tanulmányára -  "'Voces Paginarum': Beiträge zur Geschichte des lauten Lesens und Schreibens", Philologus, 82. évf., a tanulmány valamivel rövidebb változata eredetileg magyarul jelent meg, 1921-ben. A hangos/hangtalan olvasás történeti problematikájára nézve alapvetõ Paul Saenger, "Silent Reading: Its Impact on Late Medieval Script and Society", Viator 13 (1982), 367-414.o.) A kéziratos irodalom továbbra is az intertextualitás - az innen-onnan vett szövegek szabad vegyítése, a kommentáló-betoldó másolás - s a szerzõi anonimitás jegyében áll. A szóbeli elõadásra jellemzõ rapszodikus - töredékes, epizodikus - stílus még a könyvnyomtatás elsõ idõszakában is éppenséggel jellemzõ. Amúgy a könyvnyomtatás persze hatalmas fordulatot jelent. Emeljük ki a hangtalan olvasás általánossá válását, azt, hogy a könyvben rögzített tudás immár nem igényli a hangzó megelevenítés közremûködését. A hangtalan írás-olvasás megteremti a szellem magánszféráját, s persze az elkülönült megismerõ szubjektum filozófiai eszméjét. A szövegazonos sokszorosíthatóság háttere elõtt pedig kibontakozik szerzõség és eredetiség fogalma. - Végül a könyvnyomtatás kultúráját ha nem is felváltja, de kiegészíti, teljesebbé teszi az elektronikus kommunikáció, az ún. "másodlagos szóbeliség" kultúrája. Ez megintcsak Ong terminusa. "Az új szóbeliség", írja, "föltûnõ hasonlóságokat mutat a régivel: részvételi misztikájában, a közösségi érzés fokozásában, a jelen pillanatra történõ összpontosításában, még az állandó fordulatok használatában is... de lényegét tekintve ez akartabb és tudatosabb szóbeliség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás használatára alapozódik." (Orality and Literacy, London - New York: Methuen, 1982, 136.o.) A másodlagos szóbeliség elsõ hordozója-alakítója a távíró. Hiszen tágabb szövegkörnyezet híján s jellegzetesen rövid mondatokat alkalmazva, a távirati stílus a szóbeli nyelv stílusához közelít. A távirati üzenetek ugyanakkor nem ágyazódnak konkrét beszédhelyzetekbe. A telefon részben helyreállítja az eleven beszélgetés tapasztalatát. Az arckifejezést, a gesztust s a fizikai környezet jellemzõit a telefon nem közvetíti; a hangsúlyt, hanghordozást s a beszéd ütemét azonban igen. Kérdéseket tehetünk fel; párbeszédet folytathatunk. A telefonbeszélgetésbõl nyert ismeret távoli eseményekre vonatkozhat, mégis idõszerû, s meglehetõsen teljes lehet; de nélkülözi az írott kommunikáció logikai koherenciáját. (Fentiekre vonatkozóan ld. még: Hajnal István, "Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlõdés"; Nyíri Kristóf, "Hajnal István idõszerûsége"; valamint Nyíri Kristóf, "Hagyomány és szóbeliség".

7. Így The Language of Gesture c. könyve (London: Arnold, 1939), valamint Aphasiology and Other Aspects of Language c. gyûjteményes kötete (London: Edward Arnold, 1970), utóbbiban különösen az 1939-es publikációra alapozó, "Kinesics; Gestural and Mimic Language: An Aspect of Non-Verbal Communication" c. tanulmány.

8. Ld. pl. Platón-hoz és Locke-hoz (Aphasiology..., id. kiad., 100.sk.o.), Suzanne Langer-hoz (uo. 139.o.) és H.H. Price-hoz (uo. 161.o.) kapcsolódó elmélkedéseit.

9. "Kinesics...", jelzett hely, 297.o. - Donald tisztán mimetikus kultúrát feltételezõ hipotéziséhoz képest Critchley formulája különösen szerencsés alternatívának vagy kiegészítésnek mondható. Idézzük itt még Critchley néhány vonatkozó, az 1950-es végén megfogalmazott passzusát:

Many biologists believe that in the chimpanzee, vocalization is an even less important means of intercommunication than pantomime. ... It is interesting to speculate which component of animal communication proved to be the most important step in the march towards language in man. Was it the gestural system, or the audible cries and calls? One can easily overlook the part played by the former, and assume that audible systems of communication were all-important. The gestural hypothesis as to the origin of speech once held by many, never became popular, and few believed that there ever existed a homo alalus, who gestured but did not speak. But throughout the vertebrate series, bodily movements have always been important... With the assumption of arboreal habits, the primate began to use the forelimbs for prehension as well as locomotion: man alone uses the forelimbs exclusively as tools. In man they may serve as adjuvants of speech. Mimic movements made with the arms and hands emphasize his utterance, and may even take the place of audible speech. ... Furthermore ... man utilizes, more or less automatically, a variety of facial movements which betray the feelings. ... These may occur in silence; or they may accompany the sound-track of speech so as to give emphasis. Though automatic, they can be inhibited by a deliberate effort of will... Among the many anatomical modifications culminating in homo sapiens, linguists should note the disappearance of hair ... from the face. This facial hairlessness reveals the play of the muscles of expression, a fact which might appeal to those who support the gestural origin of speech. The differences in the sexes as far as facial hirsutism is concerned must not be overlooked, and if we were unreservedly to accept the gestural hypothesis, we might be tempted to ascribe a more important role in the genesis and maturation of speech to primitive woman rather than to primitive man. And why not indeed? For there are many imposing linguistic arguments which could be marshalled to demonstrate the significant part women play in moulding, elaborating, and even changing our language. (Aphasiology..., 142.sk.o.)

10. Kinesics...", 305.sk.o.

11. A legismertebb ilyen osztályozások alkotói: David Efron (Gesture and Environment, New York: King's Crown, 1941, újranyomtatva 1972: Gesture, Race and Culture, The Hague: Mouton), Ekman és Friesen (Paul Ekman - W. V. Friesen, "The Repertoire of Nonverbal Behavior: Categories, Origins, Usage, and Coding", Semiotica 1 [1969], 49-98.o.), valamint Ruesch és Kees (Jurgen Ruesch - Weldon Kees, Nonverbal Communication: Notes on the Visual Perception of Human Relations, Berkeley: University of California Press, 1956, újranyomtatva 1972). Knapp (Mark L. Knapp, Nonverbal Communication in Human Interaction, New York: Holt, Rinehart and Winston, 1972) Ekman és Friesen osztályozását veszi át, mely maga egyébként erõsen Efron munkájának hatása alatt áll. Critchley is érdekesnek találja Efron szövegét (ld. "Kinesics...", 311.sk.o.), miközben azonban azt - úgy véljük, joggal - "meglehetõsen bonyolultnak" minõsíti. - Efron New York City (1) nem asszimilálódott kelet-európai zsidó bevándorlóiból, (2) nem asszimilálódott dél-olaszországi bevándorlóiból, és (3) asszimilálódott kelet-európia zsidó valamint dél-olasz származású lakosaiból álló populációk taglejtéseinek különbségeit vizsgálta, s bizonyította, hogy a különbségek kizárólag kulturálisan meghatározottak. A kelet-európai zsidó gesztusok a beszédet kísérik, annak logikai struktúráját mutatják; a délolasz taglejtések nyelvi jelentéssel bírnak.
 

Balra: Thumb-digging movement; digging out an idea. Jobbra: Ghetto Jews: logico-topographical gestures (gestures = syllogisms). Lent: Dél-olasz gesztusok.
 
 
 
 
 

12. "Kinesics...", 297.sk.o.

13. Ruesch kiemeli, hogy a szónyelv digitális, a testnyelv viszont részben - vagy akár túlnyomórészt - analóg (Ruesch-Kees, 8.o.), és neurofiziológiai nézõpontból a következõ kijelentést teszi:"analogic codification, which involves phylogenetically older structures, is learned first and occupies different pathways and connections than digital and verbal codifications, which involve phylogenetically younger structures and are learned later in life. ... in all nervous and mental disorders of some severity the digital-verbal-discursive forms of language are affected earlier and more severely than the analogic-nonverbal-nondiscursive forms" (uo.176.o.). Ruesch-re és Morris-ra (C.W. Morris, Signs, Language and Behavior, New York: 1946) hivatkozva Ekman és Friesen az "arbitrary codes" és "iconic codes" szembeállítást vezetik be, s így írnak: "Acts which are arbitrarily coded bear no visual resemblance to what they signify. In this they are like words, most of which do not sound like what they mean... When the opening and closing of the raised hand signifies greeting or departure, we have an example of an arbitrary coding of nonverbal behavior, since the movement does not intrinsically show what it signifies. - Acts which are iconically coded carry the clue to their decoding in their appearance; the nonverbal act, the sign, looks in some way like what it means, its significant" (Ekman-Friesen, jelzett hely, 60.o.). - "Digital" - a latin "digitus"-ból, ami annyit tesz, mint ujj - azt is jelenti, hogy "számokkal" (ti. ujjakkal) ábrázolt, továbbá "betûkkel kifejezett", végsõ soron "lépésekben történõ", vagyis diszkrét.

14. Uo., 301.o.

15. Hadd idézzük itt a "gyors szemöldökemelés" jelenségérõl adott elemzését: "Dem Ursprung nach ist das schnelle Brauenheben wohl ein ritualisierter Ausdruck freudigen Erkennens. Es kommt in mehreren Situationen freundlicher Zuwendung vor, wie beim Denken, Zustimmen, Flirt, Grüßen, Bejahen und Ermuntern, hat also ein weites Bedeutungsspektrum, das aber stets Kontaktbereitschaft und Übereinstimmung ausdrückt. Auch als sprachbegleitende Ausdrucksbewegung, die einer verbalen Äußerung Nachdruck verleiht, ist es im übertragenen Sinne ein Ja ('so ist es'). Als sachliches Ja finden wir as schnelle Brauenheben nur in einigen Kulturen, als Augengruß dagegen universell... - Das schnelle Brauenheben ist von einem anhaltenden Brauenheben, das Ausdruck der Ablehung und Entrüstung ist, zu unterscheiden. - Universalität, Bewegungsablauf und Kontext beim Augengruß sprechen dafür, daß es sich um eine angeborene Ausdrucksbewegung handelt. ... - ... es [bedeutet] in allen Kulturen in dieser Form, und nur in bestimmten Kombinationen mit anderen Zeichen auftretend, freundliche Zuwendung, dagegen als langsames und anhaltendes Brauenheben mit anderen Begleitsignalen Entrüstung und Ablehnung... Kontext, Spezifizität und Gleichförmigkeit über die Kulturen sprechen gegen kulturelle Konvention. Es gibt auch ein betontes Öffnen des Gesichtes als Zeichen der Zuwendung und Akzeptanz, bei dem alle Sinnespforten betont und anhaltend geöffnet werden... Das Verschließen der Sinnespforten drückt dagegen in Antithese Ablehnung aus...

Langsames Brauenheben ohne weitere, den Ausdruck präzisierende Begleitbewegungen drückt zunächst einmal Aufmerksamkeit aus. Das Gesichtsfeld wird durch das Brauenheben nach oben hin erweitert. Abgeleitet davon ist wohl das Brauenheben bei Neugier, Überraschung und Frage. In all diesen Fällen will man wirklich, oder im übertragenen Sinne (Frage), besser sehen - mehr erfahren. Um was es sich im einzelnen handelt, erfährt man aus den Zusatzzeichen - dem erwartungsvollen Stillhalten, mit Blickkontakt, dem Stutzen, Atemanhalten und Mundöffnen bei Überraschung, den pendelnd suchenden Kopf- und Augenbewegungen bei Neugier. - Schließlich gibt es langsames Brauenheben, das Entrüstung, Arroganz, soziale Ablehnung und sachliches Nein bedeutet. Zusatzzeichen spezifizieren auch diese Ausdrücke. Sie sind z.B. von Drohstarren (Entrüstung) oder Lidschluß (als Kontaktverweigerung und damit Ausdruck der Ablehnung, Arroganz - des Nein) begleitet. Bei stärkerer Ablehnung kommt es auch zu einer Rückwärtsanhebung des Kopfes (Gebärde des Hochmuts, der Hochnäsigkeit) und zu abweisendem Hochheben der Hand. Als Ausdruck der Entrüstung und sozialen Ablehnung ist das langsame Brauenheben universell. Als sachliches Nein dagegen beschränkt es sich auf Mittelmeerrainer, wie z.B. die Griechen." (Die Biologie des menschlichen Verhaltens: Grundriß der Humanethologie [1984]. Harmadik, átdolgozott kiadás. Weyarn: Seehamer Verlag, 1997, 636.skk.o.)

Ezt az alfejezetet az ún."emoticon"-okra való utalással kezdtük. Ebben az összefüggésben különösen érdekes lehet a "fontos arckifejezések" ama "sematikus ábrázolása", amelyet Eibl-Eibesfeldt C.H. Hortsjö után ad közre (uo. 629.o.):

16. Die Biologie des menschlichen Verhaltens, 648.o.

17. Uo.

18. Uo., 665.o.

19. Így ír Ethology: The Biology of Behavior c. könyvében (New York: Holt, Rinehart and Winston, 1970, 404.o.): "Smiling, laughing, and crying, also the expressions of anger, pouting, fear, and sadness, looked the same in blind-born children, although they could not have imitated anyone. (A képen: vakon született, 2 hónap 20 napos kislány.) Blind-born children did, however, smile less as time went on in comparison with seeing children or those who had blind later: no comparable decrease in crying was noted. In smiling a certain social feedback must play a role which has yet to be investigated. When this feedback is missing behavior atrophies somewhat." Ehhez Eibl-Eibsfeldt hozzáteszi: "A number of complex expressive behavior patterns, such as coquettish embarrassment, cannot be seen in the deaf-blind. This may be due to lack of relevant experience or to the fact that the channels which usually receive such perceptions are closed in these children. That the latter is at least partially true can be deduced from the observation of blind-born children, whose mimic expressions are more highly differentiated than those of the deaf-blind. ... Those that are born blind have fewer expressive gestures but are otherwise most similar to seeing persons in their spontaneous expressions. They are, however, able to act out mimic expressions only in an incomplete form... The observations on blind and deaf-blind people allow only limited statements to be made about human behavior. Such people lack the more complex behavior sequences which are normally released by visual and auditory signals. The question of if and how much in complex human behavior is inborn may be answered by the comparison of behavior in individuals of different cultures. If one can demonstrate communalities in expressions and gestures, then we may conclude that they derived from a common inherited root, especially the more specific the behavior patterns concerned are and the more widespread their occurrence in people of different ecology and cultural and racial background as well, and, again, because man is extremely inclined to culturally mold and change behavior in a relatively short time, as the evolution of language clearly demonstrates. This line of thought was expressed by C. Darwin (1872), and many present-day psychologists are aware of the basic agreement in mimic expression among different peoples..." (uo., 408.o.). Eibl-Eibesfeldt univerzalitás-tételét átvette, s ugyanakkor valamelyest enyhítette Ekman. (Ld. Paul Ekman, "Universals and Cultural Differences in Facial Expressions of Emotion", a James K. Cole által szerkesztett Nebraska Symp. on Motivation c. kötetben, 1971.)

20. Die Biologie des menschlichen Verhaltens, 687.o.

21. Starr Roxanne Hiltz - Murray Turoff, The Network Nation: Human Communication via Computer, Reading, Mass.: Addison-Wesley, 1978, 76-80.o.

22. "Among experienced users, the 'written equivalent' of the language content tends to be somewhat better organized and more fully thought out than comparable statements recorded from a face-to-face conversation. This is because the participant has a chance to take as long as desired to think about a response or comment, to reorganize and rework it until it presents the idea as fully and succintly as possible. Not all will take advantage of this opportunity for revision and review, of course, but on the average the written channel will tend to have a somewhat richer and better-organized content than spoken conversations, in terms of topic-related information", uo., 82.sk.o.

23. Uo. - A szerzõk ehhez hozzáteszik, hogy az írásos dokumentum gazdagságát és áttekinthetõségét még emeli, ha képies elemek is alkalmazásra kerülnek. 1978-ban persze, amikor The Network Nation megjelent, a mai értelemben vett computergrafikai lehetõségek gyakorlatilag még nem álltak rendelkezésre.

24. Phaidrosz. Kövendi Dénes fordítása. Platón összes mûvei, 2. köt., Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984, 798-800.o.

25. Az állam, 601b. Szabó Miklós fordítása.

26. 606e - 607a.

27. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1963.

28. Az állam, 507b-c.

29. Preface to Plato, 261.o.

30. Mint W.J.T. Mitchell írja Iconology: Image, Text, Ideology c. könyvében: "[t]he very idea of an 'idea' is bound up with the notion of imagery. 'Idea' comes from the Greek verb 'to see', and is frequently linked with the notion of the 'eidolon', the 'visible image' that is fundamental to ancient optics and theories of perception. A sensible way to avoid the temptation of thinking about images in terms of images would be to replace the word 'idea' in discussions of imagery with some other term like 'concept' or 'notion', or to stipulate at the outset that the term 'idea' is to be understood as something quite different from imagery or pictures. This is the strategy of the Platonic tradition, which distinguishes the eidos from the eidolon by conceiving of the former as a 'suprasensible reality' of 'forms, types, or species', the latter as a sensible impression that provides a mere 'likeness' (eikon) or 'semblance' (phantasma) of the eidos" (Chicago: University of Chicago Press, 1986, 5.o.).

31. 6e, Kerényi Grácia fordítása.

32. William Ivins, Jr., Prints and Visual Communication, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1953.

33. 431a16-17 és 430a1-2, a magyar kifejezések a Filozófiai Írók Tárának kiadása nyomán. - Köszönettel tartozom Bodnár Istvánnak azokért a türelmes felvilágosításokért, amelyeket tõle a De anima bizonyos helyeinek értelmezéseit illetõen kaptam. Gondolatmenetem excesszusaiért Bodnár természetesen nem felelõs.

34. "[V]ajon nem kíván-e meg egy bizonyos fáradságot és ügyességet a háromszög általános ideájának kialakítása (pedig ez éppen nem a legelvontabbak, legtartalmasabbak és legnehezebbek közül való). Mert hiszen az nem lehet sem ferdeszögû, sem derékszögû, sem egyenlõoldalú, sem egyenlõszárú, sem egyenlõtlen oldalú, hanem mindez, és ugyanakkor egyik sem." (John Locke, Értekezés az emberi értelemrõl, ford. Dienes Valéria, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1964, II.köt., 212.o.)

35. John Locke, An Essay Concerning Human Understanding, 2. könyv, 1. fej., 2. paragrafus.

36. 1. könyv, 1. fejezet, 1. és 5. paragrafus.

37. "[T]he idea of man that I frame to myself must be either of a white, or a black, or a tawny, a straight, or a crooked, a tall, or a low, or a middle-sized man. I cannot by any effort of thought conceive the abstract idea above described." George Berkeley, A Treatise Concerning the Principles of Human Knowledge, Bevezetés, 10. pont.

38. Bertrand Russell, The Wisdom of the West (1959), New York: Premier Books, 1964, 293.o.

39. Bertrand Russell, "On Propositions: What They Are and How They Mean" (1919). Aristotelian Society Supplementary Volume, 2, 1-43.o. Itt a J.G. Slater által szerkesztett The Collected Papers of Bertrand Russell 8. kötetébõl idézek: The Philosophy of Logical Atomism and Other Essays, 1914-19. London: George Allen & Unwin, 1986, 284.sk.o. A teljes bekezdés: "If you try to persuade an ordinary uneducated person that she cannot call up a visual picture of a friend sitting in a chair, but can only use words describing what such an occurrence would be like, she will conclude that you are mad. (This statement is based upon experiment.) I see no reason whatever to reject the conclusion originally suggested by Galton's investigations, namely, that the habit of abstract pursuits makes learned men much inferior to the average in the power of visualizing, and much more exclusively occupied with words in their 'thinking"'. When Professor Watson says: 'I should throw out imagery altogether and attempt to show that practically all natural thought goes on in terms of sensori-motor processes in the larynx (but not in terms of imageless thought)' (Psychological Review, 1913, p. l74n.), he is, it seems to me, mistaking a personal peculiarity for a universal human characteristic." A tanulmány egy késõbbi helyén Russell így ír: "The 'meaning' of images is the simplest kind of meaning, because images resemble what they mean, whereas words, as a rule, do not", 292.o. - 1959-ben Wisdom of the West címmel képekkel és diagramokkal gazdagon illusztrált könyv jelent meg Russell neve alatt, melyet azonban valójában nem õ írt. Ahogyan Autobiography-jában fogalmaz, a könyvet a "szerkesztõ" Paul Foulkes a History of Western Philosophy alapján állította össze, "de kivasalta és megszelidítette". Russell hozzáteszi, hogy az illusztrációk viszont neki is tetszettek. (The Autobiography of Bertrand Russell, London: George Allen and Unwin, 2. köt., 1968, 223.sk.o. - A könyv valódi történetére nézve ld. Carl Spadoni,"Who Wrote Bertrand Russell's Wisdom of the West?", Papers of the Bibliographical Society of America, 80:3 [1986].)

40. "We have the misfortune to live in the most word-ridden civilization in history, where thousands and tens of thousands spend their entire working lives in nothing but the manipulation of words. The whole of our higher education is directed to the encouragement of verbal thinking and the discouragement of image thinking. Let us hope that our successors will be wiser, and will encourage both." (London: Hutchinson's Universal Library, 252.o.) Néhány oldallal lejjebb Price sokatmondó megjegyzést tesz: "vannak emberek, akik szinte képtelenek rajzolni" (258.o.).

41. Ld. Arthur Koestler, A teremtés, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1998, 232.o. Makovecz Benjamin fordítása. (Eredetileg: The Act of Creation, London: Hutchinson, 1964.) Koestler a Scientific American 1961. júniusi számát jelöli meg forrásaként, de megjegyzi, hogy a feladvány a pszichológus Carl Duncker-tõl ered.

42. Uo. 233.o.

43. 16. Robert H. McKim, Experiences in Visual Thinking (1972), Boston: PWS Publishing Company, 1980, 3.o. - Az ábra valamivel még zavarosabbá lesz McKim egy másik kötetében - Thinking Visually: A Strategy Manual for Problem Solving (Palo Alto, CA: Dale Seymour Publications, 1980, 4.o.) - amely sajnos ugyanaz a könyv eltérõ köntösben!

44. Ludwig Wittgenstein, Logikai-filozófiai értekezés. Márkus György fordítása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1989. 4.01, 4.016, 4.02.

45. Vö. pl. Filozófiai vizsgálódások §389.

46. Neumer Katalin fordítása.

47. Jerry A. Fodor, "Imagistic Representation", a Ned Block által szerkesztett Imagery c. kötetben, Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1981, 68.o. Ez a szöveg Fodor The Language of Thought-jából (1975) lett átvéve. - Az idézett passzus újra felbukkan, immár egészen eltorzítva, Zenon W. Pylyshyn Computation and Cognition: Towards a Foundation for Cognitive Science c. munkájában: "Amint Wittgenstein rámutat, a hegyen felfelé gyalogló ember mentális képe, képzete [image] pontosan úgy nézhet ki, mint a hegyen hátrafelé legyalogló ember képzete..." (Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1984, 41.o.).

48. Søren Kjørup, "George Inness és a 'Hastingsi csata', avagy hogyan tegyük képpel", a Horányi Özséb által szerkesztett A sokarcú kép: Válogatott tanulmányok c. kötetben (Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1982). Eredetileg: "George Inness and the Battle at Hastings, or Doing Things With Pictures", The Monist, 58. köt., 2. sz. (1974. április).

49. Gottfried Boehm (szerk.), Was ist ein Bild? München: Wilhelm Fink Verlag, 1994, második kiadás 1995, 13.o.

50. Ld. különösen Otto Neurath, "Internationale Bildersprache (1936), újranyomtatva Neurath Gesammelte bildpädagogische Schriften c. kötetében Wien: Hölder-Pichler-Tempsky, 1991.

51. Edmund Carpenter, "Introduction", a Marshall McLuhan és Edmund Carpenter által szerkesztett Explorations in Communication: An Anthology c. kötetben [1960], London: Jonathan Cape, 1970, ix.o.

52. "Classroom without Walls", id. hely 1-3.o.