6.2.2. A funkcionális illiteráció (funkcionális analfabetizmus) jelensége

6.2.2.1. A funkcionális illiteráció fogalma

A funkcionális illiteráció az utóbbi négy-öt évtized terméke: funkcionálisan illiterátusnak az olyan személyt tekintjük, aki valamikor megtanult olvasni és írni, a betûket még ma is ismeri, s néhány szavas közlemények (feliratok stb.) elolvasása nem okoz gondot neki, de ennél hosszabb szövegekkel nem, vagy csak rendkívüli erõfeszítések árán képes megbirkózni. Az illiterátus tehát nem analfabéta, funkcionálisan is csak attól függõen, hogy az õ esetében mit tekintünk az írás-olvasás funkciójának. (A “funkcionális analfabetizmus” terminus egyébként fogalmilag nem rossz, használata azonban az “analfabetizmus” szóhoz tapadó pejorativitás miatt nem szerencsés, lévén hogy a jelenség a lakosság hatodát-harmadát érinti.)

A meghatározások meglehetõsen széles skálán mozognak: egyesek szerint az is illiterátusnak számít, aki nem tud legalább egy idegen nyelven, nem tud számítógépet kezelni vagy nincs jogosítványa. Steklács János a következõ meghatározást ajánlja: “Funkcionális analfabéta az, aki a szûkebb és a tágabb értelemben vett környezete által a számára támasztott olyan követelményeknek, amelyeknek a teljesítéséhez az olvasás, illetve írás képességére van szükség, minimálisan sem tud eleget tenni.” (Steklács*) Úgy gondoljuk, szerencsésebb az írás-olvasási szintkövetelményt nem a környezet által támasztott követelményekhez, hanem az adott személy szóbeli nyelvi kompetenciájához mérni, különben ide sorolhatunk olyan egyéneket is, akiknek nem az olvasási és íráskészsége, hanem a nyelvi kompetenciája (s emögött többnyire az intellektuális szintje) alacsony. A mi felfogásunkban illiterátus (funkcionális analfabéta) az, akinek az olvasási és írásteljesítménye jelentõsen elmarad attól a szinttõl, amelyre az illetõ a szóbeli kifejezésben és szövegmegértésben képes.