AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
NYITOTT EGYETEME

HUMÁNFÖLDRAJZ
 

Szociolingvisztika
 

A globalizáció és a nyelv kapcsolata egyaránt témája a nyelvészetnek, illetve a nyelvészeti szempontból laikus közéletnek. A tárgy mindkét körben azonosnak látszik: a globalizációs folyamatok hatása a nyelvek életére. A megközelítés módja azonban -- bizonyos értelemben természetes ez -- más az említett két közegben; a következtetések sem szükségképpen azonosak, a megoldási javaslatok pedig meglehetõsen eltérnek egymástól.
 

Globalizáció és nyelv -- a közbeszédben

A közbeszédben a globalizációt gyakran a Gonosz új szinonimájaként emlegetik. Az itt gyakran megjelenõ nézet szerint a globalizáció, pontosabban az annak szimbólumává elõléptetett amerikai angol nyelv kiszorítja, de legalábbis pusztítja az anyanyelvet; idegen szavakkal, értelmezhetetlen, érthetetlen kifejezések tömkelegével árasztja el. Ennek a diskurzusnak állandó elemeként fogalmazzák meg azt a félelmet, hogy egy idõ után anyanyelvünk "elangolosodik", hogy a végén "meg sem értjük majd egymást", s hogy végül "elveszítjük magyar nyelvünket" is.

Ennek a közbeszédnek az elemeibõl építkeznek azok a politikai javaslatok, amelyek ciklikusan újra meg újra fölbukkannak 1990 óta, s a magyar nyelvet a globalizációs hatások ellen nyelvtörvénnyel, vagy másként nevezett, de mindenképpen a nyelvhasználatot megregulázni szándékozó jogi korlátozásokkal akarják megvédeni. 1992--1993 és 1996--1997 sikertelen próbálkozásai után 2001. november 27-én végül elfogadták A gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekû közlemények magyar nyelvû közzétételérõl szóló, 2001. évi XCVI. törvényt. Az imént bemutatott, a nyelvészeti szempontból laikus közbeszéd elemeit bemutató gondolatmenetet a törvény szövegébõl, illetve a törvényjavaslat indokolásából vett részletek jól illusztrálják:

"A legutóbbi évtizedekben bekövetkezett technikai fejlõdés a távközlés és a tömegtájékoztatás olyan új lehetõségeit bontakoztatta ki, amelyek jelentõs hatással vannak minden nemzet nyelvére. Az állandósult és megsokasodott idegen nyelvi hatásokkal a magyar nyelv nehezen képes megbirkózni. A nyelv fejlõdése elengedhetetlen társadalmi szükséglet. A nemkívánatos nyelvi hatások ellensúlyozása azonban törvényhozási lépéseket is szükségessé tehet."⁽¹⁾

"Az elmúlt évtized tapasztalatai egyértelmûvé tették, hogy a világpiac részévé vált Magyarországon a globalizációs folyamatok mellékhatásaként jelentkezõ, nyelvromlást elõidézõ tendenciák ellen törvényi eszközökkel is szükséges fellépni."⁽²⁾

E gondolatrendszer érvei és metaforái egyértelmûen a nyelv és a nemzet szoros, elválaszthatatlan összekapcsolódásának hitére alapulnak: a nyelv "rongálódása" vagy "romlása" a nemzet függetlenségét (legalábbis szellemi önállóságát) veszélyezteti és "a nemzeti kultúrát rombolja"; anyanyelvünk "kincs" és "örökség", melyet "meg kell õriznünk" és "tovább kell adnunk". Nem ritka az sem, hogy a gondolatrendszer mellett érvelõ retorikában a xenophóbiára, szélsõséges esetben az idegengyûlöletre építõ elemek is fölbukkannak, pl. amikor "támadó", "ránk zúduló" idegen hatásról beszélnek, vagy arról, hogy az idegen szavak a "tõsgyökeres magyar szavak" elõl "szívják el a levegõt", azokat "szorítják ki".⁽³⁾

A közbeszéd nyelvre és globalizációra vonatkozó gondolatrendszere számtalan, nyelvészeti szempontból naiv elemet tartalmaz.⁽⁴⁾ A nyelvcsere például nem úgy zajlik, hogy az egyik nyelv a másikkal való keveredés után "átalakul" a másikba (mint az "elangolosodik" kifejezés sugallja).⁽⁵⁾ Nyelvészeti szempontból értelmezhetetlen az "idegen" és a "meghonosodott jövevény" szavak közötti különbségtétel is.⁽⁶⁾ Aztán a nyelvhasználatra számtalan, egymással is kölcsönhatásban lévõ, folyton változó irányú és erejû tényezõ van hatással, a nyelvi változás folyamatait éppen ezért lehetetlen -- bármily jóindulatú -- tanáccsal, vagy -- bármily szigorú -- törvénnyel szabályozni. De naiv az a fõ tétel is, hogy "nemzet" és "nyelv" elválaszthatatlan, szükségszerû kapcsolatban lennének egymással: minthogy e két fogalom csak mintegy kétszáz éve, és csak az európai nemzetállam-eszme jegyében kapcsolódott össze, természetesen vannak "nemzetek nélküli" nyelvek -- a világ nyelveinek többsége ilyen, többek között a katalán, a baszk, a breton; közelebbi példával a beás, a romungro és az oláhcigány --, és vannak saját, a nemzeti létet szimbolizáló nyelv nélküli nemzetek is -- ma például a legharcosabb ír nacionalisták is angolul beszélnek egymással.
 

Globalizáció és nyelv -- a nyelvészeti elemzésekben

A nyelvészeti elemzésekben éppen az imént említett okok miatt nem is a "nemzeti nyelveket", hanem -- egyszerûen -- a nyelveket féltik a globalizáció hatásaitól. A világon ma mintegy 6-7000-re becsülik a hangzó (beszélt) nyelvek számát, s nagyjából ugyanennyire a jelnyelvek számát. A hangzó nyelveket átlagosan 5-6000 ember beszéli: ezek mintegy 95%-át 1 milliónál kevesebben, és több, mint 3000 nyelvnek van még 10 ezernél is kevesebb anyanyelvi beszélõje. Optimista becslések szerint a következõ évszázad alatt a nyelvek körülbelül fele tûnik majd el -- borúlátóbb elemzõk ennél sokkal magasabbra, 90--95%-ra jósolják a veszélyeztetett nyelvek számát.⁽⁷⁾ Természetesen nem mindegy, melyik jóslat áll majd közelebb a valósághoz, de az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvet még a legpesszimistább elemzések alapján sem sorolják a veszélyeztetett nyelvek közé.⁽⁸⁾

A világ nyelvészeit leginkább az nyugtalanítja, hogy a kevés anyanyelvi beszélõvel rendelkezõ beszélõközösségek nyelveit a nagyobb, "gyilkos" nyelvek megölik, sõt sokszor e közösségek maguk is segítik ezt a folyamatot, s végül maguk döntenek a "nyelvi öngyilkosság" mellett, mert gazdasági, és emellett többnyire politikai erõk kényszere alatt értéktelennek, hasznavehetetlennek tekintik saját anyanyelvüket. Az anyanyelvi közösségek ilyen döntései ellen magától értõdõen még az utóbbi években egyre nagyobb nyilvánosságnak örvendõ nyelvi emberi jogi charták és kötelezettségek sem nyújthatnak védelmet (ezek a politikai nyomás és kényszer ellenében olykor hatékonynak bizonyulnak, de legalábbis hivatkozási alapul szolgálnak).⁽⁹⁾

Gazdasági szakemberek gyakran hivatkoznak arra, hogy gazdaságilag elõnyös, ha sokféle nyelv helyett kevesebb világnyelvet beszélnek az emberek, és egyfajta intelligens sajnálkozáson túl nem találnak okot arra, hogy nyugtalankodjanak a kialakulóban lévõ helyzet miatt. A nyelvészek jelentõs része azonban másképp látja mindezt: úgy tûnik, hogy a nyelvi sokféleség ugyanolyan szerepet tölt be a kultúrák adaptivitásának megõrzésében, mint a biológiai sokféleség az élõvilág adaptivitásának biztosításában. Az empirikus adatokkal egyre inkább megtámogathatónak látszó nézet szerint ráadásul nem is csak egyszerû analógiáról van szó, hanem arról, hogy a nyelv mint az ember és az emberi kultúrák „tartozéka" része az ökoszisztémának. Ebbõl kiindulva mondhatjuk azt, hogy a nyelvi sokféleség csökkenése, a homogenizáció szükségképpen törékenyebbé és a környezet változásaival szemben kiszolgáltatottá teszi az egyes kultúrákat.⁽¹⁰⁾

Az angol, s ezen belül az amerikai angol nyelv uralkodó és folyamatosan további területeket szerzõ szerepét természetesen a nyelvészek is látják. Vannak közöttük olyanok, akik mindezt különféle tényezõk véletlen egybeesésének tulajdonítják,⁽¹¹⁾ mások azonban kevésbé hisznek a véletlenekben, s rámutatnak azokra a gyakran karitatívnak álcázott üzleti fogásokra, amelyeket az angol nyelv terjesztése érdekében vetnek be -- egyébként nemcsak az amerikaiak, hanem a britek is.⁽¹²⁾
 

Regionalitás és nyelv -- a közbeszédben

A nyelvi "regionalitás"-t a magyar laikus közbeszédben gyakran a provincializmussal, "parasztossággal", iskolázatlansággal, mûveletlenséggel kapcsolják össze. Ebben a nyelvi vélekedéseket a magyar kultúrában meghatározó, nagyon erõs normativizmusnak, az iskola és az iskolában tanult "nyelvtan" szigorú elõíró szemléletének, és az iskolai szemléletet és tananyagot nagymértékben irányító, 1950-tõl még a korábbi idõszakoknál is erõteljesebben homogenizáló nyelvmûvelésnek van kiemelt szerepe.⁽¹³⁾ E szemlélet a nyelvjárásokat minden más, a gondolatrendszerben kiemelt szerepû "egységes nemzeti nyelvtõl" eltérõ nyelvváltozattal együtt "fölösleges eltérésnek" ítéli, a nyelvjárások beszélõit pedig mûveletlennek bélyegzi. Jól példázzák ezt azok az érvek, amelyek a határontúli magyar sztenderd nyelvváltozatokat azért nem tekintik a magyarországi magyar sztenderddel egyenértékûnek, mert egyrészt "idegenszerûségekkel teli"-nek, másrészt "provinciálisnak" tartják õket.⁽¹⁴⁾

Az anyanyelvet a globalizációtól féltõ közgondolkodásban nemigen találkozunk azzal az észrevétellel, hogy a globalizáció elsõsorban a nemzeti szervezõdési szintet tördeli szét. Ezt a gazdasági viszonylatban jól látható tényt is figyelembe véve még végzetesebbnek tûnne -- ebben a gondolatrendszerben -- a globalizáció anyanyelvet romboló hatása, hiszen így nemcsak az "elidegenesedés" fenyegetésével, hanem az "egységes nemzeti nyelv" szétrobbanásával is számolni kellene -- márpedig a nemzeti eszme jegyében fogant nyelvi és kulturális utópia az egységességet írja elõ. Nyíri Kristóf találó jellemzése szerint⁽¹⁵⁾ e vágyakban az fogalmazódik meg, hogy "a nemzetállam minden polgára ugyanazon az egyöntetû nyelven beszél, ugyanazon a nyelven írástudó: ugyanannak az elvont kultúrának a tagja. A kulturális egyöntetûséget az egységes iskolarendszer biztosítja: az elemi oktatás egyöntetûsége, amely a magasabb iskolákat elvégzettek közös kultúráján alapszik, végsõ soron pedig az irodalom, a történelem, a jog és a természettudományok ama egységes fölfogásán, amelyet a nemzeti egyetem munkál ki és ápol."
 

Regionalitás -- a globalizáció nyelvre tett hatásainak ellenszere?

A nyelvészek -- a nemzeti ideológia iskolában tanult elemeit fölmutató közvélekedéssel szemben -- a "nemzeti nyelveknek" nem tulajdonítanak kiemelt szerepet; a fogalmat voltaképpen értelmezni is nehezen lehet nyelvészeti elemzésekben. A "nemzeti nyelv" fogalmához talán leginkább közelítõ nyelvészeti kategória a sztenderd nyelvváltozat: ez a nyelvnek az iskola által tanított, széles körben elismert, nyílt tekintéllyel bíró változata, melynek szókincsét és nyelvtanát szótár és írott nyelvtan rögzíti, s melyet a beszélõk a "helyes" nyelvhasználattal, sokszor magával a nyelvvel azonosnak tekintenek. Az ettõl eltérõ változatokat a nyelvészek nyelvi szempontból semmivel sem kevésbé értékes, jó, hasznos nyelvváltozatoknak tekintik, sõt: kiemelt szerepet nem a sztenderdnek, hanem a beszélõ elsõdlegesen tanult, a legkisebb figyelemráfordítással beszélt nyelvváltozatának, az ún. alapnyelv-nek tulajdonítanak. Az alapnyelv az a nyelvváltozat, mely elsõdleges közösségünket, alapidentitásunkat is szimbolizálja.⁽¹⁶⁾

Az "egységes nemzeti nyelv"-et nyelvészeti szempontból tehát értelmetlennek látszik félteni. A föntebb idézett jellemzés -- tegyük hozzá: szerencsére -- utópisztikus. Nemhogy nem beszélnek az emberek egyformán nemzetállami keretekben sem, de nem létezik még az a változat sem, amelyet a mindenki számára egységes nemzeti nyelvnek nevezhetnénk, s amelynek ebben a gondolatrendszerben kizárólagos jogokat adományoztak. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy ez az idióma a valóságban sohasem létezett, s a valóságban szintén soha sem létezett "közösséget" szimbolizál, támogatói hatalmi pozíciójából adódóan képes, legalábbis a nyilvánosan vállalt értékítéletek terében, háttérbe szorítani a valóságosan beszélt, valóságos közösségeket szimbolizáló nyelvváltozatokat -- melyeket nevezhetünk akár regionálisnak is.

Éppen ezért a globalizációnak az a várható hatása, hogy megtépázza az ún. "nemzeti nyelv" kizárólagos tekintélyét, kifejezetten örvendetesnek nevezhetõ, több okból is. Elõször is: a homogenizáció az azonos nyelvhez sorolt nyelvváltozatok viszonylatában ugyanúgy a biokulturális sokféleség csökkenéséhez, s így a homogenizálódó csoport kiszolgáltatottabbá válásához vezet, mint a nyelvek közötti sokféleség csökkenése. Ha a nyelvészeknek van bátorságuk a nagy világnyelveket "gyilkos nyelveknek" nevezni, akkor nyugodtan nevezhetjük annak az eszményített nemzeti nyelvváltozatokat is. Aztán az ideálisnak képzelt nemzeti nyelv valójában olyan elitista találmány, amely az iskola által elvárt változattól eltérõ alapnyelvet beszélõk diszkriminálásának sokszor öntudatlanul alkalmazott eszköze az iskola elsõ osztályától egészen a munkavállalásig.⁽¹⁷⁾

Ugyanakkor, éppen a nyelvi sokféleség védelmében, az sem lenne okos, ha nem gondolkoznánk el azon, hogy a globalizációnak milyen hatásai lehetnek a magyar nyelvet illetõen, s hogy ezek közül azok ellen, amelyek nemkívánatosnak látszanak, lehet-e valamit tenni, és ha igen, hogyan. A nyelvtervezési javaslatokat azonban természetesen nem sztereotípiákra, köznapi bölcselkedésekre és kitalációkra kell alapozni, hanem ellenõrzött ismeretekre.

Ilyen ismeret többek között, hogy a magyarországi nemzetiségi oktatás azzal járult hozzá például a hazai szlovákok nyelvcseréjéhez, hogy a nemzetiségi iskolákban a sztenderdet tanította -- ez a közösség identitásához nem kapcsolódott, a közösségen belül használhatatlan volt, viszont erõsíthette a beszélõkben azt az érzést, hogy saját nyelvváltozatuk értéktelen.⁽¹⁸⁾Ilyen ismeret az is, hogy a határontúli magyarság nyelvi bizonytalanságát fölerõsíti és nyelvcseréjét ugyanígy fölgyorsíthatja, ha saját nyelvváltozataik helyett az állam az államnyelvet, a magyarországi magyarság pedig a magyarországi sztenderd magyart követeli rajtuk.⁽¹⁹⁾ Tudjuk, hogy a burgenlandi magyarok nyelvcseréjét egyértelmûen gazdasági tényezõk irányították: a fiatalabb generációk nem tanulták meg azt a nyelvet, aminek nem látták gazdasági hasznát -- a nyelvcserefolyamatok túlnyomó többségét egyébként más esetekben is a nyelvek gazdasági értéke mozgatja.⁽²⁰⁾ Tudjuk azt is, hogy két csángó fiatal akkor sem beszélget egymással anyanyelvén, ha szomszéd faluból származnak, és történetesen jól értenék egymást, mert saját alapnyelvükhöz olyan erõs szégyenérzet társul.⁽²¹⁾

A gazdasági és nyelvszociológiai folyamatok együttes mozgása, szoros összekapcsolódása tehát jól ismert, a nyelvészek körében közhelyszámba menõ megállapítás. Így aztán nem is meglepõ, ha párhuzam mutatkozik a globalizáció bekebelezõ és homogenizáló hatásainak ellenszegülni képes gazdasági és nyelvi megoldások között is. Úgy tûnik, gazdasági vonatkozásban a globalizációnak a regionalitást erõsítõ, a tényleges vagy virtuális "helyi" közösségeket, hálózatokat újra- vagy fölépítõ hatása védelmez leginkább a globalizáció "bekebelezõ" hatásaival szemben. A nyelv identitást jelzõ funkciójáról, társadalmi és társas szerepeirõl, valamint változásáról szerzett nyelvészeti ismeretek alapján úgy látszik, hogy nincs ez másként a nyelv vonatkozásában sem. A stabil gazdasági háttérrel és erõs identitással rendelkezõ közösségeknek van a legnagyobb esélyük arra, hogy ellenálljanak a nagy nyelvek gyarmatosításának: különösen akkor, ha erõs közösségi identitásukat egy minden korlátozás nélkül, nyíltan vállalható nyelvváltozat szimbolizálja. Ilyen körülmények között nemigen van okuk arra, hogy "nyelvi öngyilkosságot" kövessenek el -- akár valóságos helyhez kötõdõ, akár más kapcsolattartási formákkal szervezõdõ közösségekrõl van szó.

Ammon, Ulrich szerk. (2001). The Dominance of English as a Language of Science: Effects on Other Languages and Language Communities. Berlin -- New York: Mouton de Gruyter.

Andrássy György. 2001. Nyelv és nyelvi jog az ezredfordulón. Jogtudományi Közlöny 2001. július--augusztus, 265--278.

Borbély Anna. 1995. Attitûd és nyelvválasztás egy magyarországi román nyelvközösségben. In: Kassai I. (szerk.), Kétnyelvûség és magyar nyelvhasználat, 287--297. Budapest: az MTA Nyelvtudományi Intézete.

Crystal, David. 1998. English as a Global Language. Cambridge: Cambridge University Press.

Deme László. 1993a. Nyelvhasználati feltételek nemzeti és nemzetiségi körülmények között. Magyar Nyelvõr 117, 470--473.

Deme László. 1993b. Standard, regionalitás, provincialitás. Egyetemi Fonetikai Füzetek 8, 65--71.

Deme László. 1995. Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez (tekintettel a mai történelmi helyzetre). Magyar Nyelvõr 119, 357--365.

Gal, Susan. 1979. Language Shift. Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria. New York -- London: Academic Press.

Gal, Susan. 1991. Kódváltás és öntudat az európai periférián. In: Kontra M. (szerk.) Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvûségrõl, 123--157. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Gal, Susan. 1992. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? In: Kontra M. (szerk.), Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben, 47--59. Budapest: az MTA Nyelvtudományi Intézete.

Gyivicsán Anna. 1993. Anyanyelv, közösség, kultúra. A magyarországi szlovákok. Budapest: Teleki László Alapítvány.

Jakab István. 1993. A nemzeti nyelvmûvelés "liberalizmusának" és a kisebbségi nyelvmûvelés „radikalizmusának" okai, gondjai. Magyar Nyelvõr 117, 473--475.

Kontra Miklós. 1999. Angol nyelvi és kulturális imperializmus és magyar tanárképzés. In: Közérdekû nyelvészet, 91--105. Budapest: Osiris.

Kontra Miklós. 2001. A nyelv mint a diszkrimináció eszköze. In: Sándor K. (szerk.), Nyelv, nyelvi jogok, oktatás, 147--152. Szeged: JGyF Kiadó.

Kontra, Miklós, Robert Phillipson, Tove Skutnabb-Kangas és Váradi Tibor (szerk.). 1999. Language: a Right and a Resource. Approaching Linguistic Human Rights. Budapest--New York: CEU Press.

Maffi, Luisa szerk. 2001. On Biocultral Diversity: Linking Language, Knowledge, and the Environment. Washington D.C.: The Smithsonian Institution Press.

Lanstyák István és Szabómihály Gizella. 1997. Magyar nyelvhasználat -- iskola -- kétnyelvûség. Pozsony: Kalligram.

Nádasdy Ádám. 2001. Rechtsre perdül. Gondolatok a reklámnyelv-törvény tervezetérõl. Magyar Narancs 2001. szeptember 27., 42--42.

Nyíri Kristóf. 2000. Globális társadalom, helyi kultúra. Filozófiai vázlat. In: Glatz F. (szerk.), Az információs társadalom, 43--64. Budapest: MTA.

Phillipson, Robert. 1992. Linguistic Imperialism. Oxford: Oxford University Press.

Sándor Klára. 1995. Az élõnyelvi vizsgálatok és az iskola: a kisebbségi kétnyelvûség. Regio 1995/4, 121--148.

Sándor Klára. 2000. National feeling or responsibility: The case of the Csángó language revitalization. Multilingua 19/1--2, 141--168.

Sándor Klára. 2001a. "A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája": az emberek nyelvhasználata. Replika 2001. november, 241--259.

Sándor Klára. 2001b. Szociolingvisztikai alapismeretek. In: Sándor K. (szerk.), Nyelv, nyelvi jogok, oktatás, 7--48. Szeged: JGyF Kiadó.

Sándor Klára. 2001c. Nyelvmûvelés és ideológia. In: Sándor K. (szerk.), Nyelv, nyelvi jogok, oktatás, 153--216. Szeged: JGyF Kiadó.

Sándor Klára szerk. megjelenõben. Nyelv és hatalom. Az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Jyväskylä, 2001. augusztus 6--11.) "Nyelv és hatalom" c. szimpozionjának elõadásai.

Skutnabb-Kangas, Tove. 1997. Skutnabb-Kangas, Tove. 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest: Teleki László Alapítvány.

Skutnabb-Kangas, Tove. 2001. Linguistic Human Rights in Education: Western Hypocrisy in European and Global Language Policy. Az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (Jyväskylä, 2001. augusztus 6--11.) elhangzott plenáris elõadás írott változata. Kézirat.

1. A törvény szövegét l. a http://www.complex.hu/kzldat/t0100096.htm/t0100096.htm oldalon.

2. A törvényjavaslat és az indokolás szövege a http://www.mkogy.hu/irom36/4899/4899.htm lapon olvasható.

3. A gondolatrendszerben szokásos retorikai fogásokat, metafórákat, az érvelésmód és a nemzeti ideológia összekapcsolását tárgyalja a Nyelv és hatalom c. kötet (Sándor szerk. megjelenõben) több tanulmánya is; a nemzeti ideológia és a nyelvféltõ gondolatok összekapcsolódásának történetérõl l. még Sándor 2001c.

4. A törvényjavaslat indokolása sajnos kizárólag ilyen elemeket tartalmazott, olyannyira, hogy Nádasdy Ádám (2001: 42) kétségbevonta, hogy volna olyan nyelvész, aki nevét adná a javaslatban olvasható „kínosan dilettáns fordulatokhoz" (jóllehet az indokolás szerint a törvényjavaslat elõkészítésébe bevonták "a nyelvészettudomány kiemelkedõ képviselõit is"). A Nádasdy által kiemelt fordulatok némelyike a törvényben is olvasható.

5. Az ún. pidzsinizáció során a két érintkezõ nyelv ugyan egy harmadikat hoz létre, ezt az új nyelvet azonban mindkét közösség közvetítõ nyelvnek használja, és anyanyelveként nem ezt beszéli.

6. A reklámnyelv-törvényt övezõ vitákban megszólaló nyelvészek többször is rámutattak erre, az érveket itt nem ismétlem meg. A vita anyaga olvasható a http://dragon.klte.hu/~tkis/index.html oldalon.

7. Skutnabb-Kangas 2001: 1--2. (Köszönöm a szerzõnek, hogy kéziratát rendelkezésemre bocsátotta.)

8. Egy nyelvet akkor tekintenek veszélyeztetettnek, ha kevés az anyanyelvi beszélõje, és gyenge a politikai státusza; különösképpen ha a gyerekek már nem tanulják meg, azaz beszélõi már nem adják tovább a következõ generációknak (Skutnabb-Kangas 2001: 2).

9. Ezekrõl összefoglalóan l. Andrássy 2001; Skutnabb-Kangas 1997, valamint a Kontra, Phillipson, Skutnabb-Kangas és Váradi szerk. 1999 kötet bevezetõ tanulmányai.

10. L. a Maffi (2001) által szerkesztett kötet tanulmányait.

11. Pl. Crystal 1998; ezt sugallja az Ammon (2001) által szerkesztett kötet több tanulmánya is (Robert B. Kaplan kifejezetten állítja).

12. Pl. Phillipson 1992, Kontra 1999.

13. Részletesebben l. Sándor 2001a.

14. L. pl. Deme 1993a, 1993b, 1995; Jakab 1993.

15. Nyíri 2000: 53.

16. Az alapnyelv és a sztenderd közötti különbségekrõl részletesebben l. Sándor 2001b.

17. Az anyanyelvi diszkriminációról l. pl. Kontra 2001.

18. Gyivicsán 1993: 173, 191. Természetesen nem arról van szó, hogy a kisebbségi nyelvek oktatása fölösleges volna, hanem arról, hogy rosszul választották/választják meg azt a nyelvváltozatot, amit az iskolákban tanítanak. A magyarországi románok nyelvválasztását legerõsebben az a tényezõ befolyásolja, hogy melyik nyelven beszélnek "könnyebben" (Borbély 1995): kicsi az esélye, hogy ez az iskolában elsajátított és csak ott használt sztenderd volna.

19. Részletesebben l. Sándor 1995; a nyelvi bizonytalanság egyik jele például, hogy egy vizsgálat szerint a szlovákiai magyar középiskolások a fölmérés során kialakult formális helyzetben általában sztenderdebbek voltak, mint a magyarországi társaik (Lanstyák és Szabómihály 1997: 126--127).

20. Gal 1979, 1991, 1992.

21. Sándor 2000.

                                          A NYITOTT EGYETEMRÕLREGISZTRÁCIÓ