Úton az Európai Unió teológiája felé

   Az utóbbi évtizedben, az Európai Unió kibontakozásának és fokozatos kibővülésének, a kontinentális integráció kiépülésének folyamatában számtalan régi és új kérdés vetődik fel. Így a nemzeti hagyományok és az egyetemes értékek, a globális és regionális érdekek egyaránt szóhoz jutnak abban a diszkusszióban, amelynek célja Európa közös identitásának és értékrendjének kimunkálása, feltárása. E viták résztvevői között ott találjuk a nemzeti közösségek és államok képviselőit, pártokat, társadalmi mozgalmakat, valamint a tudomány, a művészet, a kultúra képviselőit és eltérő ideológiai attitűdök megfogalmazóit is. Természetesen ebből a szellemi sokféleségből nem hiányozhatnak a vallási valóság, döntően a kereszténység képviselői sem; aligha kétséges ugyanis, hogy az európai országok szellemi életében az egyházak jelentik az egyik legjelentősebb intellektuális és kulturális erőt, amelynek közreműködése nélkül – a politikai szándékok és a gazdasági kényszerek ellenére – az egységes Európa megvalósulása csupán ábránd marad.

   Ma persze lehet vitatkozni azon, hogy a keresztény hit és kultúra mennyire alapja és konstitutív eleme az európai nemzetek és kultúrák egységének, és lehetnek éles ellentétek az EU-alkotmány megfogalmazói között is abban a kérdésben, hogy az alapdokumentum bevezetőjében szerepeljen-e – esetleg az antik örökség és a közös humanista hagyományok vagy a modern racionalizmus elvei mellett – az utalás a keresztény gyökerekre, ám a politikai és ideológiai torzsalkodásokon túl vitathatatlan tény, hogy a keresztény hagyaték Európa és az európai civilizáció esszenciális alapja, az a magát kereszténynek valló világnézeti és kulturális minta pedig, amelyet Európa egyházai képviselnek, az új, egységes Európa szellemi, spirituális karakterének egyik alapvető meghatározója. Éppen ezért nagyon is fontos, hogy miképpen ítéli meg az egységesülő Európa önmaga régi és mai keresztény értékeit, de az sem lényegtelen, hogy a keresztény közösségek, egyházak miképpen foglalnak állást a kontinens egysége és ennek az egységnek kimunkálandó értékvilága tekintetében.

   Kontinensünkön ma nem kevés azoknak a szellemi és politikai érdekcsoportoknak a száma, amelyek egy szekuláris, "kereszténység utáni" Európa víziójából kiindulva legszívesebben törölnék Krisztus hitét és egyházát az eleven és közös értékek és örökség tárházából. Az ő intenciójuk szerint való az az érvelési mód, amely Európa egységét az antik (görög és római) kultúrából, a humanizmus, a felvilágosodás és a modernitás szövedékéből kívánja kibontakoztatni, avult relikviának vagy történelmi intermezzónak tekintve mindazt, amit másfél évezred óta a közös hit adott Európa népei és kultúrája számára. Az ilyen típusú történeti érvelések persze könnyen megkérdőjelezhetők. Így való igaz, hogy földrészünk neve (Európa – Európé) maga is sémi, alighanem föníciai előzményekre visszavezethető módon a klasszikus görög civilizáció világában, annak mitológiai és geográfiai terminológiájában és szemléletében született meg, ám Hellasz fiai számára Európa még pusztán saját földjük nyugati felét jelentette, azt a tágas régiót pedig, amelyet mi ma Európának hívunk, ez a szemlélet vad és ellenséges világnak, a barbár népek otthonának vélte, és önmaga identitását éppen ennek ellenében fogalmazta meg. A hellenisztikus és a római időben ez a szemlélet némileg megváltozott; a hellenisztikus birodalmi gondolkodásban ez a terület civilizáció és kultúra perifériája, Róma, Itália népe számára pedig távoli, alávetett, adózó provinciák sora. Mindez nem azt jelenti, hogy a kibontakozó Európa kultúrájának gyökereit ne kellene joggal a görög és a római műveltségben is keresnünk, ám amiből Európa mint történelmi és kulturális realitás közvetlenül megszületett, az valójában a kereszténység, annak misszionáló, az antik műveltséget is a hit prizmáján átengedő megjelenése volt.

   A kereszténység meghatározó szerepe tehát egy új történelmi és kulturális fogalom, Európa létrejöttében vitathatatlan. Ez az Európa akkor jött létre, amikor Krisztus hite legálissá vált a római birodalomban, majd rövidesen meghódította azokat a kelta, germán és szláv népeket, amelyek a földrész területének nagy részét birtokolták. Így Róma bukása és a területére beáramló pogány törzsek keresztény államokká szerveződése hívta életre azt a keresztény univerzumot és impériumot, amely egy hitében és kultúrájában egységes, ám társadalmi és politikai tekintetben megosztott, a pápa és – Nagy Károly kora óta – a császár szimbolikus főségét elismerő népközösséget teremtett. Ettől az időtől kezdve egészen a 19. századig Európa intellektuális és spirituális egységét a közös keresztény identitás jelentette, amely némi ellensúlynak számított a háborúk, ellenségeskedések, nemzeti rivalizálások és vallási villongások által tépázott kontinens életében. Nem szabad alábecsülnünk a kereszténység Európa összetartozására és egységére gyakorolt hatását ezekben a századokban. Így igen erős köteléket jelentett Európa országainak életében a közös hit, a közös egyházszervezet, a liturgia és a kultúra közös idiómája, a latin nyelv. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy éppen ezekben a korszakokban – a 13., vagy éppen a 17. században – a nemzetközi érintkezés és mobilitás olyan intézményei jelentették az összetartozás biztosítékát, mint az egyetemek vagy a szerzetesi közösségek. A skolasztika fénykorában Párizs egyetemét angol és magyar, itáliai, német, hispániai és lengyel diákok egyaránt látogatták, akik azután a keresztény európai műveltség legfrissebb eredményeit vitték haza magukkal. Ugyanígy természetes a kora barokk idején, hogy egy-egy spanyol jezsuita németalföldi és párizsi tanulmányai után a németországi Ingolstadt egyetemén tanított, évekig dolgozott Rómában a rendi kormányzatban, néhány esztendős angliai missziós küldetés után pedig a lengyel vagy a magyar provincia tagjaként, esetleg egy portugál kollégium professzoraként fejezte be életét. A keresztény, s különösen a katolikus egyházszervezetben másfél évezreden keresztül természetes volt a származások, a nyelvek, a kultúrák sokfélesége, és kipróbált gyakorlat, hogy egymástól nagyon különböző emberek miképpen tudnak alkalmazkodni egymáshoz és autonómiájuk megtartásával közösen cselekedni azokért a célokét és értékekért, amelyeket számukra a kontinens közös hite, a kereszténység jelentett. A kereszténységnek ezt a sajátos internacionalitását a reformáció, a vallásháborúk világa, a nyugati kereszténység monolitikus egységének megbomlása sem tudta megszüntetni, és a 18. század abszolutisztikus nemzetállamainak szeparációs törekvései sem tudták a kereszténységben nemzetivé, lokálissá tenni azt, ami – hitelvi, teológiai okokból – nemzetközi, nemzetekfeletti, európai.

   Ezért nem véletlen az sem, hogy amikor – a nemzeti elkülönülés és szembenállás drámai következményeivel, két modern világháború pusztításával szembesülve – az 1920-as évektől kezdve újrafogalmazódott, vagy éppen megszületett a Páneurópa-eszme, a megfogalmazók és szorgalmazók között keresztény tudósokat, politikusokat, egyházi szervezeteket is bőségesen találunk. Aligha tévedünk, ha a kiengesztelődésre és együttműködésre építő új Európa-eszme első vízióinak megfogalmazói között véljük felfedezni a katolikus társadalomteológia nagy teoretikusait, XIII. Leó, XI. Piusz vagy XXIII. János pápát, akiknek szociális enciklikái már szervesen összetartozóként szemlélik Európa, sőt a világ népeit. Ám ugyanez az egységgondolat nyert megfogalmazást a 19. század vége kereszténydemokrata pártjainak és keresztény szakszervezeteinek "keresztény internacionalizmusában", vagy olyan jeles teológusok írásaiban, mint Oswald von Nell-Breuning vagy Johannes Messner, akik azután ott bábáskodtak a második világháború utáni német-francia megbékélés vagy a Közös Piac létrejötténél is, egyre szorosabb kapcsolatban azokkal a protestáns teológusokkal és egyházi vezetőkkel, akik már az Egyházak Világtanácsa megalakulása idején az ökumenikus egység ügye, a vallási közösségek közötti párbeszéd mellett kötelezték el magukat.

   Ha az Európai Unió közvetlen előtörténetét tekintjük, akkor is azt találjuk, hogy a keresztény szellemiség, a felekezeti-vallási elkötelezettség fontos serkentője volt mindazoknak, akik az egységtörekvések mellett elsőként tettek hitet. Így az "alapító atyák", Robert Schuman, Konrad Adenauer és Alcide de Gasperri hangsúlyozottan keresztény politikusokként tették meg az első lépéseket az egységes Európa megteremtése irányában, a téma egyik első politikai és gazdaságpolitikai teoretikusa, Ludwig von Ehrchard pedig alapvető érveit bevallottan is a katolikus társadalomteológia világából merítette. Ma már történelmi tény, hogy az 1940-es évek végén bekövetkező, sorsdöntő jelentőségű német-francia kiengesztelődést olyan katolikus teológusok készítették elő, mint Henri de Lubac, Yves Congar, Erich Przywara vagy Hans Urs von Balthasar, a II. Vatikáni Zsinat és a kibontakozó aggiornamento pedig az egyházon belüli párbeszédben teremtett olyan légkört, amely képes volt be- és elfogadni, sőt támogatni a fokozatosan kibontakozó egységtörekvéseket. A népek kiengesztelődésén alapuló európai egység szempontjából igen jelentős lépés volt az 1970-es német-lengyel megbékélés; a politikai szereplők számára itt is a helyi egyházaknak a keresztény szeretet jegyében való közeledése, Döpfner és Höffner, Wiszynsky és Wojtila bíborosok párbeszéde nyitott utat.

   Az egységesülő Európa gondolata kapott megerősítést az 1960-as és 1970-es évek fontos egyházi dokumentumaiban is: XXIII. János pápa Mater et magistra és Pacem in terris kezdetű enciklikái, VI. Pál Populorum progressio kezdetű enciklikája azt mutatta, hogy a modern világ megbékélési, modernizációs és integrációs folyamataiban, így Európa egységének megteremtésében az egyház mint intézmény és nemzetközi közösség érdekelt, a keresztény hit, a teológia pedig a maga teoretikus eszközeinek sajátos lehetőségei szerint illetékes. Ez a sor II. János Pál megnyilatkozásaival is folytatható. A Laborem excersens enciklika a szolidaritás és a személy méltósága melletti bátor kiállásával kínált egyetemes értékeket az egység ügye számára, a Sollicitudo rei socialis szekularizáció- és globalizáció-kritikája pedig nem pusztán az egyház, hanem a politika szereplői számára is egy új európai és világrend megteremtésének jelentőségét sugallta. Ma már az sem kétséges, hogy – persze az eszmék és értékek, nem pedig a politikai vagy gazdasági történések szintjén – a katolikus egyház is komoly szerephez jutott Kelet-Európa 1989-es fordulatának előkészítésében, az a kritika pedig, amelyet a változás után kiadott Centesimus annus kezdetű enciklikájában II. János Pál pápa a tőke kendőzetlen és barbár uralmának veszedelméről, Európa keleti és nyugati felének kapcsolatáról mondott, az európai népközösség jó irányú fejlődésének keresztény értékeken alapuló víziójaként is felfogható. Az 1990-es évek egyházi megnyilatkozásaiban az Európa-téma gyakori előfordulása is jelezte, hogy a katolikus egyház érintettnek és illetékesnek tekinti magát az egységfolyamat formálásában. A Veritatis splendor kezdetű enciklikában a Szentatya Európa egységének "civil" programját a kontinens új evangelizációjának lelkipásztori távlatával egészítette ki, keresztény hozzájárulásként pedig a "szeretet civilizációjának" megteremtését ajánlotta Európa országainak, népeinek, politikusainak figyelmébe.

   Az EU ismételt bővítése előtti években élénk közéleti tevékenység figyelhető meg a katolikus egyház, az egyes nemzeti egyházrészek, a közélet klerikus és laikus szereplői részéről. Ennek jele egyebek között az Európai Püspökkari Konferenciák Szövetségének megélénkülő tevékenysége: Martini, Vlk, Vetter, Macharsky, Schönborn bíborosok vagy a legutóbb hozzájuk csatlakozó új magyar kardinális, Erdő Péter erős uniós lobbicsoportot alkot az európai egyházban és – írásai, előadásai, összehangolt közszereplése révén – jelentős egyházi erőt képvisel az Unió civil, politikai irányítása felé. II. János Pálnak a közelmúltban kiadott Európa-enciklikája a tanító egyház tekintélyével is véleményt mond a kontinens jelenéről és jövőjéről, az utóbbi évtized során pedig több teológiai műhely is hozzálátott, hogy formába öntse azt, amit talán a legpontosabban "az Unió teológiájának" nevezhetünk.

   Ha a kereszténység, azon belül a katolikus egyház jelenlétét és súlyát akarjuk jellemezni az Európai Unióban, abból kell kiindulnunk, hogy a jelenlegi tagállamok 380 millió lakójának jóval több mint a fele a katolikus egyház tagja; a 2004-es csatlakozásokkal 460 millióra emelkedő össznépességen belül pedig ez az arány el fogja érni a 61%-ot. Ez azt is jelenti tehát, hogy a 19% lutheránust, 8% anglikánt, 3-3% ortodox és református keresztényt és 1% muszlimot is számontartó statisztikák szerint vallási összetétele tekintetében az Európai Unióban a katolikus vallásosság lesz a népesség igen jelentős többségének hite. Ám a katolikus vallás, a katolikus egyház jelenléte, jelentősége nem fejezhető ki pusztán számarányokkal. Ha intellektuális, spirituális, szervezeti és társadalmi erejét jellemezni akarjuk, tekintetbe kell vennünk, hogy miképpen alakul ma az európai polgárok (közte a katolikusok) vallási aktivitása, milyen erős a katolikusok vallási identitása és mekkora a katolikus egyház és a katolikus hit társadalmi súlya, presztízse. Az utóbbi évek felmérései szerint az Unió mai és leendő polgárainak vallási aktivitása meglehetősen alacsony és az európai társadalmak többsége erősen szekularizált képet mutat. A katolikusoknál más felekezetekhez képest némileg magasabb vallási aktivitást kalkulálva azt mondhatjuk, hogy az aktív hitgyakorlók aránya (jelentős szórással) a 10 és 20% közötti tartományban van, ám még ezzel is a katolikus vallásosság jelenti ma a kontinensen a legnagyobb aktív és szervezett világnézeti-morális csoportosulást. Ugyanakkor tényként jelenthető ki, hogy az európai polgárok zöme számára ma is személyes (sőt közösségi, nemzeti stb.) identitásának fontos eleme vallási, felekezeti önazonosságának tudata; egy-két kirívó példától (Csehország) eltekintve a katolikusok 60-70%-a vállal legalább elvi közösséget egyházával, amiből az is következik, hogy – az uniós alkotmány végső szövegétől függetlenül – a katolikus (keresztény) önazonosság vállalása a nemzeti és az európai identitásnak is az egyik legjelentősebb eszmei, spirituális eleme, és a jövőben is az marad. Ami végül a katolikus vallás társadalmi súlyát illeti, a helyzet ebben az esetben országonként, régiónként is igen eltérő. Németországban, Belgiumban vagy Lengyelországban például a katolikus egyház társadalmi ereje, normatív kisugárzása igen magas, Horvátországban vagy Spanyolországban magas; Szlovákiában ugyanez erős, Franciaországban vagy Magyarországon (más-más történelmi és mai okok következtében) gyenge közepes, a más tekintetben is végletesnek számító Csehországban igen alacsony.

   Az európai vallási mezőny változásaival kapcsolatban ma megfogalmazódó prognózisok jelentős változásokat nem jósolnak. Így a közös politikai, gazdasági, kulturális keret által hosszú távon ígért nivellálódási, kiegyenlítődési trendek a vallásosság világát alig fogják érinteni. Ami a régió egészének vallási aktivitását illeti, az utóbbi években enyhe élénkülés volt megfigyelhető, a 2004-es belépések pedig a hagyományosan vallásos viselkedésminta enyhe felértékelődése irányába mutatnak, az egyház evangelizációs munkálkodásának élénkülése által támasztható változások viszont lényegében kiszámíthatatlanok. Ugyanakkor sokan gondolják úgy, hogy a vallásos identitás – éppen egy pusztán szekuláris európai identitás sokak számára való megfoghatatlansága miatt – a jövőben növekedhet; előállhat olyan helyzet is, amelyben a "védekezésre kényszerülő" nemzeti és a "tünékenyen távoli" európai identitás között éppen a mindkét irányban nyitott vallási identitás lehet az egyik legfontosabb összekötő mozzanat. Ami végül a katolikus egyház társadalmi súlyának alakulását illeti, aligha kétséges, hogy a liberális, szekuláris-humanisztikus és szocialista típusú hatalmi tényezők sorában a katolicizmus közvetlenül politikai eredményekre váltható jelentősége aligha növekedhet, a vallásosság morális és kulturális súlya azonban az európai integráció következő periódusában – ez némiképpen a személyes véleményem – érzékelhető gyarapodást ígér.

   A társadalomteológia oldaláról ilyen körülmények között egy olyan négy mozzanatból felépülő modell javasolható elsőként az Európa-problematika feldolgozására, amelynek csupán végső célja lehet egy sajátos "uniós teológia" kidolgozása. E program első eleme, része döntően az új, egységes Európában való lét és jelenlét kérdéseire, gyakorlatilag a missziós és lelkipásztori teológia témáira összpontosít. Egy ilyen megközelítés nyilvánvalóan a hit, a vallásgyakorlat, a mindennapi vallásos szocializáció hagyományos formáinak megőrzését és új lehetőségeinek felderítését tűzi ki céljául. Így fő témái közé a globalizáció és a morális értékvesztés veszélyének elhárítása, a hívő életminta hitelességének és élhetőségének megőrzése vagy új, korszerű formáinak kidolgozása tartozik. Ebben a folyamatban egy már-már korlátlan mobilitás hatásait, az információs társadalom kihívásait, az erőltetett szellemi innováció következményeit és a fogyasztói szemlélet általános terjedését kell figyelembe vennie a teológusnak és a lelkipásztornak és a hitéhez ragaszkodó kereszténynek egyaránt. Ugyanakkor az egyházi jelenlét új formáival is számolni kell, hiszen az uniós modernizáció (vagy éppen a modernizációs "posztmodern") a vallási közösségtől a társadalomtest egészében való folyamatos jelenlétének megőrzését, de a változó viszonyokhoz való szakadatlan alkalmazkodását is megkívánja; ennek túlhajtása a "show church" vagy a "business church" irányába való elmozdulással, elmaradása pedig periferizálódással vagy egy vallási neofundamentalizmus kibontakozásával fenyeget. Egy ilyen képzeletbeli teológiai és lelkipásztori program második lépése lehet az a teológia- és eszmetörténeti tisztázás, amely a kereszténység, az egyház múltját és az egyetemes európai civilizáció értékeinek megalkotásában betöltött szerepét igyekszik tisztázni. Valójában ebbe a témakörbe kell illeszkednie a kultúra és a sajátosan keresztény kultúra, az egyházias műveltség és tudás viszonyát érintő elemzéseknek, de itt lelhet helyet az egyház társadalmi és közszerep-vállalásainak jó része is. Így a katolikus oktatás, tudomány és művelődés autonómiájának és integrációjának témái kerülhetnek itt terítékre, de valójában a katolikus közösség szociális és karitatív szerepvállalásával, környezetkultúrájával, a szó teljes értelmében "közhasznú" tevékenységeivel kapcsolatos valamennyi témát is ezen a ponton kell beilleszteni egy uniós, a központi, a regionális és a helyi társadalom bonyolult együttműködését feltételező rendszerbe.

   A szellemi alkalmazkodás programjának harmadik eleme az Európai Unió mint jogi realitás és a katolikus erkölcsi értékvilág közötti harmónia meglelése vagy a lehetséges alkalmazkodás vagy értékérvényesítés módjainak megtalálása. Ezen a jogászi és kánonjogászi szinten alapvető feladat azoknak a természetjogi kereteknek a kijelölése, amelyek a modern európai alapjogi törekvések és a katolikus hagyomány közös pontjait vagy összeférhetetlen törekvéseit segítenek kijelölni, és lehetőséget adnak arra, hogy a katolikus egyház a teljes társadalmi közösség meggyőzése érdekében léphessen a maga transzcendens értékeivel a nyilvánosság elé. Alapvető jelentőségű az is, hogy a keresztény szemlélet mindenki számára világossá tegye: azok az emberi jogok és az az emberi szabadság és méltóság, amelyet a modern szekuláris ideológiák igyekeznek önmaguk találmányának vagy vívmányának beállítani, valójában a keresztény érték- és hitrendszer természetes, a krisztusi üzenetből világosan kirajzolódó elemei, részei. Mindezek szellemében az uniós jogrendszer és a katolikus morálteológia és jogfelfogás között nem várhatók alapvető konfliktusok. Ugyanakkor már most is látható, hogy néhány területen a katolikus felfogás és a liberális világi szemlélet között konfliktusok lehetnek; így a magzati jogok és az abortusz, az egyneműek kapcsolatának emancipációja, az euthanázia vagy a génmanipuláció világában számos olyan megoldás merült vagy merülhet fel, amelyet a katolikus közösség a ius naturalisra és a ius aeternára tekintettel sohasem fogadhat el, és amelyek ellen – a hívők tízmillióit, a politika katolikus szereplőit is mozgósítva – fel kell lépnie az unió fórumain.

   A szellemi alkalmazkodás negyedik lépése az Unió teológiájának kidolgozására irányuló próbálkozás lehet. A katolikus hittudomány világán belül ennek megalkotása elsősorban a modern társadalomteológia feladata, de témái a dogmatika, a morálteológia és a pasztorális területét is érinthetik. Valójában egy ilyen ágazati teológiai stúdium kidolgozása azt tűzheti ki céljául, hogy az európai népközösséget, mint Isten népének és üdvtervének egy konkrét, a történelemben realizálódó valóságát a kinyilatkoztatás és a hagyomány fényében vizsgálja és értelmezze, másrészt pedig megjelölje azokat a sajátos feladatokat, amelyeket az egyháznak és a hívő embernek ebben a közegben hitük céljaként, értelmeként és értékeként képviselniük és megvalósítaniuk szükséges.

   Egy ilyen "uniós teológia" kidolgozásának első kísérletei az utóbbi években egymás után láttak napvilágot. Mi az alábbiakban ezek sorából egyre, Nemeshegyi Péter magyar jezsuita vázlatára, illetve reflexióira összpontosítunk. Francia, belga és olasz rendtársak munkáira hivatkozva Nemeshegyi abból a megállapításból indul ki, hogy a teológia oldaláról tekintve Európa nem politikai, gazdasági vagy földrajzi képződményként, hanem alapvetően kulturális és spirituális valóságként szemlélendő, ennek a kulturális valóságnak a jelene és remélhető jövője pedig egyértelmű célokat és feladatokat jelöl ki egy Európa-teológia számára. Kiinduló diagnózisában Nemeshegyi Pitirim Sorokin kultúr- és ismeretszociológiáját veszi alapul. Sorokin minden kultúra világában három történeti állapotot tételezett fel: az érzéki, a vallási és a vallási-racionális kultúra periódusát. Ezek sorában az első olyan korszakokat jelöl, amelyekben csak a materiális, anyagi, tapasztalati javak és értékek uralják a társadalom, a kultúra világát. A másodikban ezzel ellentétben a spirituális és misztikus valóság, a mindent átható és szervező vallási realitás dominál. Végül a harmadik típusban a kettő szintézise jön létre: olyan világ, amely értékén becsüli meg az anyagi javakat, gyarapítja is őket, ám azt sem téveszti szem elől, hogy az örökkévalóságra irányuló, az értékek végső transzcendenciáját hirdető vallásosság nem akadálya, hanem célja, értelme és spirituális rugója az evilági boldogulás egész folyamatának.

   Nemeshegyi abból a történetteológiai belátásból gondolja tovább ezt a tipológiát, hogy kimondja: az az Európa, amely története során már több alkalommal is átélte e periódusok mindegyikét, a 19. és a 20. században az érzéki kultúra egy olyan "kivérzett" állapotába jutott, amely a posztmodern szétforgácsolódás, a teljes morális és spirituális leépülés vagy a teljes belső megújulás alternatívái között választhat. Maga az Európai Unió létrejötte – legalább az anyagi, szociológiai valóság szintjén – a megújulás kísérletének ígérkezik, a kereszténység feladata pedig, hogy ezt a kísérletet lelki kincseivel és a társadalomban tett szolgálatával segítsen kibontakozni. Egyházi vezetők és teológusok, így Nemeshegyi is világosan fogalmaz: a kereszténység számára ma Európa nem lehet egy egyoldalúan vallási kultúra megteremtésének tárgya; erre a kontinens szekularizált állapota sem ad módot, de az a belátás is óvatosságra int, hogy egy tisztán vallási kultúra célként való kitűzése olyan bigott fundamentalizmus irányába vezet, amely végső soron ugyanúgy szellemi és kulturális kiüresedéshez vezet, mint a ma a kontinensünket hatalmába kerítő posztmodern anyagiasság és érzékiség. Egy olyan, hitet és értéket veszített, de a hit és az érték után sóvárgó világban, mint a mai Európa, a keresztény küldetése &x8211; teológiailag szemlélve – nem lehet más, mint a lelki megújulás, a szeretet és az öröm üzenetének hirdetése és képviselete; ez az örök keresztény feladat tehát történetileg konkrét módon –, itt és most – lehet az a szellemi muníció, amellyel a katolikus egyháznak "be kell lépnie" az Európai Unió szellemi valóságába.

   Ebben az összefüggésben az európai katolikus gondolkodók többségének véleménye – főleg néhány, szellemileg Amerikából vezérelt fundamentalista protestáns közösséggel vagy a partvonalon gyanakodva kiváró ortodoxiával ellentétben – egyértelmű és világos; Európa most születő új egységét olyan alapvetően pozitív jelenségnek tekintik, amelyet az egyháznak nem elutasítania, hanem támogatnia, és ha lehet, lelki és cselekvő jelenlétével jobbítania kell, sőt mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy az új, egyesült Európában megszülessen az az új, de a régi értékekből is építkező új európai kultúra, amelynek Istenre is tekintő emberarcúságát a hit, a vallás mindennél alkalmasabban szolgálhatja. Nemeshegyi szerint már csak ezért sem választható a vallási fundamentalizmus útja, hiszen az bezárkózást és kirekesztést, az egyház és a világ, a katolikus közösség és az új Európa közötti szellemi falak kiépülését, kiépítését hozná magával, és általa az új Európa csupán egy "lélek nélküli" politikai, jogi és gazdasági fikció maradna, a kereszténység pedig olyan gettóba zárná magát, amely lehetetlenné teszi a krisztusi küldetés, az evangelizáció beteljesítését.

   Az ellenkulturális tanúságtétel azonban - sok szkeptikus keresztény belső meggyőződésével ellentétben - nem elegendő. Egy kibontakozó uniós teológia második lépése annak az evangelizációs vagy reevangelizációs programnak a megvalósítása, amely a hitletétemény lényegéhez tartozik, és amelyet II. János Pál egész lelkipásztori magatartása is sugall. A mai európai ember szellemi életében a hit helyén űr tátong; az egyház küldetésének lényegéhez tartozik, hogy ezt az ürességet ne a média, a reklám, a fogyasztás, az önzés, az erőszak vagy a filantrópia téveszméi és fél-eszméi, hanem az a mindennapokon túlmutató Értelem és Szeretet töltse be, amelyet ma is Krisztus hite kínál az embereknek. A katolikus kereszténységnek el kell fogadnia, hogy az Európai Unió szellemi értelemben is "határok nélküli" kínálati piacán olyan missziós feladat és lehetőség áll előtte, amely némileg hasonlít arra, amikor Jézus tanítványainak kis jeruzsálemi közössége a Római Birodalom tágasabb világa elé léphetett, hogy –, megpróbáltatások árán ugyan, de – ott is hitelesen képviselhesse azt, amit a szeretet szép, vonzó és hiteles parancsolata révén Krisztus útmutatásképpen hagyott rá.

   A modern idő embere számára ez a szeretet olyan elvekben és értékekben ölt testet, amelyeket mai nyelven, mai formában is könnyű megfogalmazni. Így a kereszténység az élet kultúráját kínálhatja az európai népek közössége számára. Az élet kultúrája ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az eleven ember életének megismételhetetlensége és méltósága a gyermekek fogadásában, a betegek gondozásában, az öregek megbecsülésében, a környezet megóvásában olyan evidenciává válik, amely elsőbbséget élvez a pillanatnyi haszonnal és a múló érdekekkel szemben. Ugyanígy fontos, hogy egy leendő európai kultúra értékvilágában ismét helyére kerüljön maga a perszonális szeretet és az embertársi partnerség, amely egyet jelent a család, a barátság, a szerelem méltóságának helyreállításával és annak elismerésével, hogy az ember és ember közötti kapcsolat messze több mint puszta egymásrautaltság vagy jámbor tolerancia. Az Európa felé megfogalmazható keresztény üzenetnek ugyancsak fontos eleme a szabadság kultúrájának hirdetése. Ez a szabadságeszmény, amely az egyén jogait és a társadalom demokráciáját is magába foglalja, messze több mint a "szabad, ami nem tilalmas" liberális szabadsággondolata vagy az "ember mindent megtehet, ami módjában áll" ma oly népszerű szólama, amely – megfeledkezve arról, hogy "aki mindent megtehet, azzal minden meg is tehető" – politikai és gazdasági diktatúrákhoz vezetett az elmúlt évszázadokban.

   Európa egysége és a szeretet civilizációja egyaránt elképzelhetetlen az embert megillető jogok szigorú meghatározása és érvényesítése nélkül, ez pedig nem politikai akarat és jogi kodifikáció kérdése csupán: a jövő Európájának kínált keresztény üzenet ezt a külső normát az egyének és közösségek belső ügyeként, hitének tárgyaként teheti természetessé. Ugyanígy elengedhetetlen, hogy az új Európa a népek, országok, kultúrák közötti kiengesztelődésen alapuljon – amire a keresztény üzenet: "engesztelődjetek ki szívből egymással." Egy ilyen kiengesztelődés gyümölcse lehet az emberek, csoportok, közösségek, nemzetek, hitek közötti komoly és őszinte párbeszéd, amely nem egymás legyőzését, hanem meggyőzését, nem egymás lebecsülését, hanem megbecsülését célozza. A mai laikus politikai frazeológiában ezzel kapcsolatban toleranciáról szokás beszélni; ám ez a tolerancia még csak egymás elviselése és megtűrése, ami ha kikényszerített frázis marad csupán, akkor nem elegendő egy új európai civilizáció megalapozására. Végül Nemeshegyi teológiai programjában – de a modern katolikus társadalomteológiában is –, ott szerepel az inkulturáció, a civilizációs és morális értékek szintézisének kívánsága, a társadalmi és emberi sokféleség és egyetlenség, megismételhetetlenség tudomásulvételének elve, kiegészítve azzal, hogy az inkulturáció, a szellemi egymásratalálás és az akkulturáció, a személyes, a csoport-, a nyelvi és nemzeti identitás megőrzése biztosítja azt a hátteret, amelyet talán az első pünkösd csodájára gondolva úgy is jellemezhetünk – ez is keresztény üzenet &x8211;, hogy azok értenek közös nyelven, akik más és más nyelveken beszélnek.

   Témánk szempontjából meghatározó, az előbbieket megerősítő jelentősége van annak, hogy 2003 őszén látott napvilágot II. János Pál apostoli buzdítása, Az Egyház Európában címet viselő, az 1999-es Európa Szinódus eredményeit összefoglaló, egyben az Európai Unió történetének új korszakát üdvözlő dokumentum. A Szentatya ebben megerősíti: Európának szüksége van a kereszténységre, az egyházra és, az egyház sem lehet meg – még a gobalizálódó világban sem sokáig – otthona, az öreg kontinens nélkül. Európa jövője a kereszténységhez való visszatérésben, az egyház jövője pedig Európa újbóli megnyerésében, az evangelizáció sikerében van. A pápa szándéka szerint Európa egyházának, kereszténységének belső, lelki megújulással kell közelednie a kontinens átalakulásához, a hitében megújuló egyház pedig ekkor lehet az, ami küldetésének lényege: a remény jele egy új utakat kereső közösség számára, amely segíthet abban, hogy az Unió ne csak impozáns egység, hanem lakható világ is legyen polgárai, "minden jó szándékú ember" számára. A pápai buzdítás szellemét követő "uniós teológia" tehát igényt formál és ajánlatot tesz arra, hogy részese legyen és lehessen a jövő európai civilizációja megformálásának, és receptív módon nyitott minden olyan szellemi, politikai vagy emberi szándék irányában, amely mellette vagy vele együtt akar fáradozni azon és szolgálni azért, hogy Európa népei, fizikai, anyagi értelemben, de szellemileg és erkölcsileg is, tartalmasan tudják tovább építeni azt a kultúrát, amelyet a kereszténységgel együtt, bár eszméitől néha eltávolodva megteremtettek maguknak. E cél érdekében a pápai üzenet csak alapelveket fogalmaz ugyan meg, Nemeshegyi és más teológusok pedig csak programot vázolnak, ám ahogy a közeli jövő meghozhatja az új európai kultúra, úgy meghozza majd egy új európai kereszténység-modell kibontakozását is.

   Végső soron az Európai Unió – megteremtőinek víziója szerint – két alapvető értéken, ez együttműködés és az önrendelkezés érvényesülésén alapul. Szekuláris megfogalmazása, gazdasági és politikai beágyazottsága ellenére ez a két érték aligha különbözik a kereszténység társadalombölcseletének két alapelvétől, a szolidaritás és a szubszidiaritás követelményétől. Ha ez a két vonás jellemzője lesz az egységes Európa kultúrájának, és Európa "lelkét" valóban meg tudja érinteni a keresztény üzenet, akkor ez a politikai valóság jövőjét tekintve válhat majd a "szeretet civilizációjává", amelyben valóban érvényes Szent Ágoston mondása: in necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus caritas – ez pedig nem más, mint a keresztény társadalomteológia megvalósulása.