2. FICHTE

Johann Gottlieb Fichte (1762-1814) szerint Kant eredeti törekvése - az emberi szabadság elméleti megalapozásának céljából végrehajtott "kopernikuszi fordulat" - tökéletesen helyes volt, ám a helyes alapgondolatot Kant nem vitte következetesen végig. Ha a magánvaló dolog az ember számára hozzáférhetetlen - mi értelme van meglétét feltételeznünk? Ha a szabadság csupán a transzcendens világban valósítható meg - mire megyünk vele? "Én nemcsak gondolkodni szeretnék - mondja Fichte - , én cselekedni akarok." Vagy-vagy: a magánvaló dolog vagy létezik és meghatároz bennünket, miként a "dogmatizmus" - fõleg annak következetes formája, a materializmus - hirdeti; vagy az idealizmusnak van igaza, s akkor szabadok vagyunk. Érvek nem dönthetnek materializmus és idealizmus vitájában, hiszen kiindulópontjuk eleve különbözõ; hogy milyen filozófiát kell választania az embernek, az attól függ, szabadnak vagy nem szabadnak tekinti-e magát. Fichte "tudománytanának" (Wissenschaftslehre) egyetlen és abszolút kiindulópontja: a közvetlenül adott öntudat, a magánvaló Én (Ich an sich); az Én öntételezése, mely nem puszta tény (Tatsache), hanem tett, éspedig az önmaga tárgyát önmaga számára teremtõ, kiváltképpen szabad és alkotó tett, a tettcselekvés (Tathandlung). Ebbõl építi fel Fichte a szabadság filozófiai birodalmát - ahogyan a francia forradalom a szabadság politikai birodalmát építette fel. "Rendszerem - írja - a szabadság elsõ rendszere ... alapelvei autonóm lénnyé teszik az embert ... így tehát ez a rendszer már egy bizonyos mértékig a francia nemzeté."

A magánvaló, általános Én tehát önmagát tételezi, mégpedig egy Nem-Én-nel (Nicht-Ich) szemben. Az Én a Nem-Ént végtelen folyamatban feldolgozza, ez a folyamat azonban az abszolút Én-en belül megy végbe. Az Én, tevékenysége során, az érzékelésen, szemléleten és az értelmen (Verstand) keresztül eljut az észig (Vernunft), azaz igazi öntudatig, melyben önmagát igazi lényege szerint ragadja meg. Igazi lényege: a szabadság. A szabadság abszolút képesség arra, hogy a magánvaló világ (az Én) által az érzéki világot meghatározza, a kettõt összekapcsolja, s így a magánvaló világ erkölcsi törvényét az érzéki világ való tettével (wirkliche Tat) egyesítse. A feltétlen erkölcsi parancs, a kategorikus imperatívusz így szól: "Cselekedj lelkiismereted szerint!" A lelkiismeret sohasem téved. E már nem is rousseau-i, hanem közvetlenül robespierre-i etika után nem meglepõ, ha Fichte a szabad lények ama társadalmában, melyben minden egyes úgy korlátozza szabadságát, hogy a másik is szabad lehessen, az ember alapvetõ jogaiként - ugyancsak Robespierre-hez kapcsolódva - a saját magával való szabad rendelkezés, a tulajdon és az önfenntartás jogát jelölte meg: mindenkinek joga van a munkához, a tulajdonhoz, az emberi léthez. A fichtei észállam mindenekelõtt a munka állami megszervezését jelenti.

A szabad és erkölcsös emberek közösségét Fichte a "szentek gyülekezetének" nevezte. A vallás Fichte elsõ korszakában csupán ész- és erkölcsvallás volt, 1801-tõl kezdõdõen viszont egyre fokozódóan érzelemre alapított vallássá válik. A jakobinus diktatúra bukása Fichtét csalódottá tette; s ehhez késõbb a németországi francia hódítások miatti elkeseredése járul. Történetfilozófiája (Die Grundzüge des gegenwärtigen Zeitalters, A jelenkor alapvonása, 1806) az emberiség történetét öt korszakra osztja: az ártatlanság vagy ész-ösztön állapota, a keletkezõ bûnöknek és az autoritás kényszerének kora, a kiteljesedett bûnösség, önkény és önzés kora, a kezdõdõ ésszerûség vagy az észtudomány kora, végül a kiteljesedett megigazulás és megszentelõdés vagy az észuralom állapota. Saját korát a harmadik korszakból a negyedikbe való átmenetnek tekinti. Fichtében egyre erõsödött az az igény, hogy az ész országát a németeknek kell megvalósítaniuk, s e célból tevékenysége egyre inkább gyakorlativá, munkái és elõadásai egyre inkább próféciákká váltak (Reden an die deutsche Nation, Beszédek a német nemzethez, 1807-1808); e pedagógiai és politikai szervezõ tevékenysége közben érte a halál. A halála elõtti évben kiadott munkájában - ez a világtörténelmet mint az emberiségnek a szabadság felé való haladását és nevelõdését jellemzi - Isten országának földi megvalósulását hirdette meg.