A WITTGENSTEIN-CSALÁD

Nyíri Kristóf, Ludwig Wittgenstein. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1983, 7-10.o.

Ludwig Josef Johann Wittgenstein 1889. április 26-án született Bécsben. Atyai nagyapja, a lipcsei gyapjúkereskedõ Hermann Christian (1803-1878), 1839-ben vette feleségül Fanny Figdort, egy tekintélyes, régi bécsi zsidó család leányát, akinek bakfiskori csodálói közé nem kisebb személyiség tartozott, mint a költõ Franz Grillparzer.¹ Hermann Christiant még gyermekkorában keresztelték evangélikussá, Fanny Figdor házasságuk elõtt tért szintúgy lutheránus hitre. A házaspár, gyermekeivel, 1851-ben költözött Bécsbe. Wittgenstein itt birtokügyletekkel - elhanyagolt földek vásárlásával, följavításával, majd el-, illetve bérbeadásával - kezdett foglalkozni, s komoly vagyonra tett szert. A sikeres kereskedõ józansága ugyanakkor finom mûvészi, mindenekelõtt zenei érzékkel párosult, olyan érzékkel, melyet leszármazottai azután föltûnõ mértékben örököltek. Legidõsebb lánya, Anna, Brahmsnál tanult zongorázni; Clara Goldmark-tanítvány volt, Josefine pedig - õ az a Josefine Wittgenstein, akinek Hermann Nohl, 1907-ben, a Hegels theologische Jugendschriftent fogja majd dedikálni - Julius Stockhausentól vett órákat. AWittgenstein gyermekekkel együtt nevelkedett Fanny Figdor unokaöccse, az 1831-ben Magyarországon született Joseph Joachim, a majdani híres hegedûmûvész - virtuozitásának alapjait Lipcsében még maga Mendelssohn vetette meg. A hegedû volt kedves hangszere a család legifjabb fiúgyermekének, Karlnak (1847-1913) is. Ám túl a zene iránti lelkesedésen, Karl mindenekelõtt a technika, a mûszaki tudományok iránt érdeklõdött. S midõn apja, a mérnöki pályát úriemberhez méltatlannak találván, kategorikusan kizárta Karl ilyen irányú tanulmányainak lehetõségét, a hajthatatlan atya nem kevésbé határozott akaratú fia megszökött a szülõi háztól, s 1865 áprilisában New Yorkba érkezett. Egyetlen poggyásza a hegedû volt. Másfél esztendõt töltött az Államokban, volt pincér és vendéglõi zenész, hajókormányos, éjjeliõr, valamint a német nyelv s a matematika tanára. Amerikai élményei maradandó hatással voltak Karl Wittgensteinra - az ottani életmód és életszínvonal iránti csodálata még világosan kihallik azokból a cikkekbõl, melyeket késõbb, beérkezett üzletemberként írt.² Húszéves fejjel Bécsbe visszatérvén, immár szülõi jóváhagyással szentelhette magát a mûszaki stúdiumoknak, melyeket azonban végül is nem mérnökként, hanem az acélüzlet világában hasznosított. Rokoni szálak révén került egy acélipari cég igazgatóságába - rendkívüli munkabírása, kitûnõ ítélõképessége, s nem utolsósorban üzleti merészsége folytán gyors és látványos pályát futott be. A Prágai Vasipari Társaság vezérigazgatói tisztéig vitte, s egyáltalán: a Monarchia modern vas- és acélipara megalapozójának és vezetõ egyéniségének számított. Állandó, végletekig menõ racionalizáció az üzemen belül; vakmerõ, ám mindig sikeres tõzsdeügyletek: nem csoda, ha Wittgensteint a szociális igazságosság nevében újból és újból támadások érték. S az sem csoda, ha Karl Wittgenstein legkisebb fiában, Ludwigban, apjának karaktere és világnézete jellegzetes reakciókat hoz majd létre. Az a Karl Kraus, aki lapjában, a Fackelban, újra meg újra kétségbevonja a "vas-zabáló bestia" Karl Wittgenstein szavahihetõségét³ - a fiatal Ludwig számára erkölcsi példa- képet, etikai iránytût jelent.

Karl Wittgenstein 1872-ben, egy muzsikáló összejövetelen ismerte meg Leopoldine Kalmust, s csakhamar feleségül vette a szerény, mindig barátságos, egyszerû lelkû, ám finom ízlésû teremtést. Anyai ágon Leopoldine a tehetõs, Cilli-i (ma Celje, Jugoszlávia) Stallner-családból származott; mind a Kalmus, mind a Stallner-család nemzedékekre visszamenõen római katolikus, a Kalmus-ág eredetileg zsidó. Római katolikusnak keresztelték Karl és Leopoldine kilenc gyermekét is - közülük nyolcan érték meg a felnõttkort, öt fiú és három leány.

Gazdagság és ízlés a zenei élet valóságos gyújtópontjává tette a Wittgenstein-házat. Nemcsak Joseph Joachim volt gyakori vendége a Karls-Kirche közelében épült, Alleegasse 16 alatti palotának, de rendszeresen játszott itt Johannes Brahms, a fiatal Gustav Mahler, Bruno Walter, és Pablo Casals is. AWittgenstein-családnál lelt támaszra a vak orgonamûvész és zeneszerzõ, Josef Labor: muzsikájának Ludwig Wittgenstein élete végéig tisztelõje maradt. Avantgarde festõk is szoros kapcsolatban álltak a családdal. A Szecesszió épülete nagyrészt Karl Wittgenstein költségén létesült; Gustav Klimt 1905-ben készült festménye, a "Margarete Stonborough-Wittgenstein" a filozófus nõvérét ábrázolja.

Aligha meglepõ, ha ebben a rendkívüli, a munka és a mûvészet szellemétõl olyannyira áthatott házban különleges képességû - s különös sorsú - gyermekek nõttek föl. Hermine, a legidõsebb, mesteri technikájú festõvé lett. Hans rendkívüli zenei tehetség volt, több hangszeren virtuóz módon játszott, ám apja ragaszkodott ahhoz, hogy - mint a legidõsebb fiú - a muzsika világa helyett az üzlet és ipar világát válassza. Hans elmenekült hazulról; Amerikáig jutott, ahol 1902-ben öngyilkas lett. Tettének oka tisztázatlan. Mondják, hogy homoszexuális volt, s lehet, hogy az innen adódó lelki terhek alatt roppant össze. Két évvel késõbb a második fiú, Rudi lett öngyilkos, míg öccse, Kurt, kitûnõ csellista, 1918-ban, a keleti fronton, hadifogság helyett választotta - az önkéntes halált. Paul, akinek zongoramûvészként nagy jövõt jósoltak, a háborúban elvesztette jobb karját; ám rendkívüli akaraterõvel tovább képezte magát, és eljutott oda, hogy végül képes volt sikeres koncerteket adni. Ravel az õ számára komponálta Zongoraverseny balkézre címû mûvét, Richard Strauss és Prokofjev is írtak neki darabokat.

Ludwighoz, testvérei közül, Margarete állt a legközelebb. Õ volt a család rebellise: a legújabb költészet érdekelte, Ibsen társadalomkritikája, Schopenhauer, Kierkegaard és Weininger filozófiája. Idõvel szoros barátság kötötte Freudhoz: az agg tudós menekülését Hitler Ausztriájából õ is segített megszervezni. AWittgenstein-családot a nácik nem minõsítették, a nürnbergi törvények szerint, zsidónak: Hermann Christian Wittgenstein zsidó származását nem sikerült adatolniok. Valójában azonban - ki kell erre térnünk, hiszen a filozófust elméleti munkásságában is mélyen befolyásoló körülményekrõl van szó - a Wittgenstein nevet Hermann Christian apja, aki a Sayn-Wittgenstein hercegi családnál állt szolgálatban, a zsidókra vonatkozó napóleoni rendelkezések alapján vette föl. Eredetileg Moses Meiernak hívták. Moses Meiernak és feleségének, Brendel Simonnak arcképe a bécsi Wittgenstein-család birtokában volt - Karl gyermekei, ha a judaizmus vallásos-kulturális hagyományához vajmi kevés kötötte is õket, tisztában lehettek azzal, hogy háromnegyedrészt zsidó származásúak. A harmincas évek végére ezen tudat, szükségképpen, tetemes lelki megterhelést jelentett számukra; ám kétségtelen, hogy ez a megterhelés, személyiségtorzító hatását tekintve, nem is vetekedhetett ama eredendõ pszichikai teherrel, melyet a túlontúl domináns apának gyermekeire gyakorolt hatása képezett. A pszichiátriai irodalom számon tartja az ilyen családtípust. A megfellebbezhetetlen atyai tilalmak és parancsok légkörében, melyet ugyanakkor a gyengéd és szeretõ anya jelenléte színez át érzelmileg, a felnövekvõ gyermekekben úgymond a felettes én egyfajta hipertrófiája, vagyis szokatlanul erõs fizikai és erkölcsi önkorlátozás alakul ki - kényszeres rendszeretet és tisztaságvágy, önkínzó etikai szigor; esetleg - nem is ritkán - a nemiségtõl való viszolygás, amely fiúgyermekeknél azután, a rideg apával való identifikáció nehézségeitõl felerõsítve, könnyen válhat homoszexuális hajlamok alapjává.⁴ Ha Ludwig Wittgenstein, az elsõ világháború alatt írt naplóiban és az Engelmann-hoz küldött levelekben, újra meg újra az öngyilkosság rémével küszködik, ha önnön bûnösségérõl és aljasságáról beszél, ha a gyónás és megtisztulás vágyának ad hangot - mindezen megnyilatkozásait ama etikai rigorizmus háttere elõtt kell szemlélnünk, melynek elsõ és legfõbb forrása - maga a Wittgenstein-család.

1. Ld. Grillparzer 1836. jún. 2-i naplóbejegyzését, pl. az A. Sauer által kiadott Sämtliche Werke-ben, II. szakasz, X. köt., 105. sk. és 398. o.

2. Összegyûjtve ld. Karl Wittgenstein, Zeitungsartikel und Vorträge. Wien: 1913.

3. Az idézett kifejezés a Fackel 35. sz. 17. lapján található. 1899 és 1908 között Kraus vagy húsz alkalommal tûzte tollhegyre Karl Wittgensteint, aki viszont sajtópereket nyert vele szemben.

4. Vö. pl. Friedrich Beese, Der Neurotiker und die Gesellschaft, München: R. Piper & Co., 1974, 105. skk. o., ill. Buda Béla, "Homosexualität", Therapia Hungarica 21/1 (1973), 19-21. o.