II. Ifjúkor
A NAGY HÁBORÚ
Nyíri Kristóf, Ludwig Wittgenstein. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1983, 17-28.o.
Két-három héttel azután, hogy az imént idézett sorokat Russell-nak elküldte, Wittgenstein - most már nem Bécsbõl, hanem a család hochreiti birtokáról (ez a Semmeringtõl északnyugatra, Hohenberg közelében feküdt) - levelet intézett Ludwig von Fickerhez, a Brenner címû, Innsbruckban megjelenõ folyóirat szerkesztõjéhez. "Igen tisztelt Uram! Bocsássa meg" - hangzik a levél - , "hogy egy nagy kéréssel terhelem. Szeretnék Önnek 100 000 koronát átutalni, azzal a kéréssel, hogy azt vagyontalan osztrák mûvészek között legjobb belátása szerint ossza szét. Önhöz fordulok ebben a dologban, mivel föltételezem, hogy sokakat ismer legjobb tehetségeink közül, és tudja, kik szorulnak a leginkább támogatásra. Amennyiben hajlandó kérésemet teljesíteni, kérem válaszoljon, de a dolgot mindenképpen tartsa, egyelõre, titokban. Kiváló nagyrabecsüléssel, készséges híve, Ludwig Wittgenstein."16 Wittgenstein kérésének, illetve ajánlatának hátterét az a levele világítja meg a legjobban, melyet a megdöbbent Fickerhez öt nappal késõbb, július 19-én írt, s melyet itt, éppen ezért, teljes terjedelmében idézünk. "Igen tisztelt Uram! Ha meg akarom gyõzni arról, hogy ajánlatomat komolyan gondolom, aligha tehetek jobbat, mint hogy ténylegesen átutaljam Önnek a mondott összeget; és ez meg fog történni, amint a legközelebb - két héten belül - Bécsbe megyek. Szeretném Önnek röviden elmondani, hogy mi bírt rá elhatározásomra. Apám halála folytán 1½ évvel ezelõtt nagy vagyont örököltem. Szokás ilyen esetekben valamely összeget jótékony célokra áldozni. Ennyit a külsõ indítékról. Ügyem képviselõjeként azon szavak hatására választottam Önt, melyeket Kraus a Fackelban Önrõ1 és folyóiratáról írt; és azon szavak hatására, melyeket Ön írt Krausról.17 Barátságos levele csak növelte Önbe vetett bizalmamat. Zárom soraimat, talán egyszer találkozhatom Önnel, és beszélgethetünk. Ezt nagyon szeretném! - Fogadja, hajlandóságáért, legmelegebb köszönetemet. Nagyrabecsüléssel, készséges híve, Ludwig Wittgenstein."18 A százezer korona - mai értékben kb. négymillió forint - szétosztására 1914 õszén-telén sor is került; húszezer-húszezer koronát kapott Georg Trakl és Rainer Maria Rilke, ötezer koronát Oskar Kokoschka - hogy csak a ma legismertebb neveket említsük. A megajándékozottak pedig, Fickeren keresztül, köszönõ leveleket és verseket küldtek az adományozónak - akihez persze ezeket, ekkor már, a tábori posta juttatta el.
Wittgenstein 1914. augusztus 7-én jelentkezett a hadseregbe, önkéntesként - eltelve ama oly nehezen definiálható "osztrák hazafiság" érzületétõl. Elõször Krakkó közelében teljesített szolgálatot, a Visztulán, a Goplana motorhajó fedélzetén. A háború elsõ három évét - kis megszakításokkal - a galíciai, utolsó idõszakát pedig a déli fronton harcolta végig; többször megsebesült, vitézségi érmekkel tüntették ki, s tartalékos hadnagyi rangban esett, 1918-ban, olasz hadifogságba. Wittgenstein megnyugvást talált a háborúban. Jóllehet a fizikai szenvedések s a frontélet lelki megpróbáltatásai õt is megviselték, mégis, azt mondhatjuk, hogy a frontszolgálat külsõ kényszerei éppenséggel enyhítették belsõ kényszerességét; hogy a csatazaj közepette a lelki vívódás hangja halkabbá lett. Naplóinak tanúsága szerint19 a háború esztendei igen termékeny idõszakot jelentettek Wittgenstein filozófiai gondolkodásában. Úgy tûnik, most került sor a szimbolikus logikai problematika világnézeti kiterjesztésére, vagy másképpen: a logikai motívumoknak etikai-ontológiai-vallásfilozófiai motívumokkal való egybeötvözésére. Az ötvözet fõ alkotóelemei - a Schopenhauer által átformált kantianizmus, a Hertz-Boltzmann-féle tudományelméleti elvek, a többek között Fritz Mauthner és Paul Ernst közvetítette nyelvfilozófiai-nyelvkritikai hagyomány20, a Weininger és Karl Kraus által hirdetett és képviselt etikai-esztétikai rigorizmus, s végül a Frege-Russell-féle logika - a háború kitörésekor részben vagy egészben már adva voltak; a vallásos elem viszont, mint tartalom és egyfajta katalizátor, éppen a háború elsõ hónapjában lépett be Wittgenstein gondolkodásába. Ekkor, 1914 augusztusának legvégén történt, hogy egy krakkói vagy Krakkó környéki boltban meglátta és megvásárolta Tolsztoj bibliamagyarázó könyvecskéjét, a Kurze Darlegung des Evangeliumot, mely azután nem elhanyagolható hatást gyakorolt életére - s persze az Értekezésreés annak elõmunkálataira is.21
Tolsztoj bibliafelfogása demitologizáló, vagyis a mennyei eseményeket és szavakat alapvetõen etikailag-pszichológiailag láttatja. "A kereszténységre" - írja - "nem mint kizárólag isteni kinyilatkoztatásra, de nem is mint történeti jelenségre tekintek; a kereszténységet olyan tannak tekintem, mely az életnek értelmet ad."22 Ebben a szellemben írja például, Lukács XVII. 6-ot értelmezve, hogy "nem az a hit, hogy valami csudálatosban hiszünk, hanem az, hogy megértjük helyzetünket s azt, hogy ebben van a megváltás"23; vagy Lukács XII. 37, 38-at értelmezve, hogy "mindig, a jelen minden pillanatában a szellem életét kell élnünk, anélkül, hogy elmúltra vagy jövõbelire gondolnánk, s magunknak mondanánk: Akkor vagy ott ezt fogom tenni."24 Ebben a szellemben írja, a "legyen meg a Te akaratod" jelentését kibontandó, hogy "minden ember szabadon választhat, hogy éljen-e avagy ne éljen. Élni, ez annyit tesz, mint az Atya akaratát teljesíteni, azaz másoknak jót tenni; nem élni annyit jelent, mint saját akaratunkat teljesíteni, és másoknak semmi jót nem tenni."25 S újra meg újra visszatér - egyfelõl az ember evilági küldetését hangsúlyozandó, másfelõl az örökös valamire-vágyakozás lelkileg romboló hatását aláhúzandó - a jelenben-való-lét gondolata: "Az Atya akaratát teljesítõ igaz élet nem az az élet, amely elmúlt vagy még eljövend, hanem az élet a most-ban..."26 - Ezek a gondolatok meglehetõs közvetlenül tükrözõdnek az Értekezés elõmunkálatait képezõ naplókban. "Az élet értelmét, azaz a világ értelmét, Istennek nevezhetjük" - jegyzi fel Wittgenstein 1916. jún. 11-én, és mindjárt hozzáteszi, hogy ide kapcsolható azután az Isten--Atya hasonlat. "Istenben hinni" - írja ismét 1916. júl. 8-án - "annyit jelent, mint megérteni az élet értelmére vonatkozó kérdést." Az élet értelme viszont, ti. az igazi boldogság lehetõsége, valamiképpen a mosttalfügg össze: "Csak aki nem az idõben, hanem a jelenben él, az boldog. . . . Ha örökkévalóságon nem végtelen idõtartamot, hanem idõtlenséget értünk, akkor mondhatjuk, hogy az él örökké, aki a jelenben él."27 Utóbbi formula csaknem szó szerint került át az Értekezésbe (6.4311) - a Tolsztoj--Wittgenstein-viszony mindazonáltal összetettebb, mint amilyennek az ilyen és ehhez hasonló párhuzamok elsõ pillantásra talán mutatják.
Hiszen Tolsztoj, elõször is, a többi ember szolgálatában, a közösség szolgálatában látja az élet értelmét - akkor teljesítem Isten akaratát, ha jót teszek másokkal. Ehhez képest Wittgenstein, itt inkább Schopenhauert követve, a világ éppígylétének megfellebbezhetetlen objektivitásában fedezi fel, mintegy az emberi tehetetlenség ellenpontjaként, Istent. "A világ eseményeit" - írja az imént idézett feljegyzésekben - "nem tudom akaratom szerint irányítani, ellenkezõleg, minden hatalom híján vagyok. - Csak azáltal tehetem magam függetlenné a világtól - s nyerhetek ezzel mégis, bizonyos értelemben, hatalmat fölötte - , ha lemondok arról, hogy az eseményeket befolyásoljam. ... A világ adott számomra, azaz akaratom a világhoz egészen kívülrõl, mint valami készhez lép oda. ... És ezért van az az érzésünk, hogy valamilyen idegen akarattól függünk. - Akárhogyan legyen is, mindenesetre tény, hogy bizonyos értelemben függünk valamitõl, és azt, amitõl függünk, Istennek nevezhetjük. - Isten ebben az esetben egyszerûen a sors, vagy ami ugyanaz: az - akaratunktól független - világ volna. ... Ahhoz, hogy boldogan éljek, megfelelésben kell lennem a világgal. Hiszen »boldognak lenni«, ez éppen ezt jelenti - ekkor úgyszólván megfelelésben vagyok ama idegen akarattal, melytõl függeni látszom, azaz: »Isten akaratát teljesítem«."28 A boldogságot így - végül - a világ puszta visszatükrözése, leképezése jelenti: az akarat nélküli, tiszta megismerés. "Hogyan lehet az ember egyáltalán boldog, ha egyszer nem védekezhet a világ nyomorúsága ellen? Csak a megismerés élete által. ... A megismerés élete az az élet, amely boldog, a vilá.g nyomorúsága ellenére."29Másodszor viszont meg kell állapítanunk, hogy ha Istennek, mint az egyéni részlegesség-tökéletlenség tárgyiasított és átlényesített ellenpontjának tolsztoji eszméje erõs schopenhaueri hatásokkal keveredve ölt is fogalmi formát Wittgensteinnél, az így adódó istenfogalom viszont nemcsak ott van jelen, éspedig meghatározó módon, az Értekezés elõmunkálataiban (és végüi magában az Értekezésben), ahol Isten, világ és egyéni szubjektum viszonya áll az elõtérben, hanem ott is, ahol látszólag merõben logikai-ontológiai problémákról van szó. Jelesül ama - a naplókon végighúzódó s az Értekezés elméleti lehetõségeit is döntõen befolyásoló - kérdést, hogy vajon a világ valamiféle tetszõlegesen felbontható matériából, avagy - éppen ellenkezõleg - bizonyos ponton túl tovább már nem osztható, egyszerû tárgyakból áll-e, Wittgenstein - amint erre nyomban visszatérünk - végsõ soron nem logikai-szemantikai érvek alapján, hanem a világ eleve-adottságának vallásos-világnézeti élménye hatására válaszolta meg. Harmadszor:a szakirodalomban általánosan elfogadott nézet, hogy Tolsztoj ún. népies elbeszélései, melyeket az 1880-as években írt, s melyeket csakhamar lefordítottak németre is, egyik forrását képezik az Értekezésenáthúzódó némaság-motívumnak - melyet a nevezetes zárótétel foglal össze: "Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." Hiszen Tolsztoj említett elbeszélései éppen azáltal gyakorolnak oly mély hatást az olvasóra, hogy valtásos-etikai mondanivalójuk - kimondatlanul - mintegy átsüt a történeten. Wittgenstein roppant nagyra tartotta ezeket az elbeszéléseket. Újabb szála tehát a Tolsztoj--Wittgenstein-viszonynak! Végül negyedszer:jóllehet az Értekezés gondolatmenetébe nem épült be, a felebaráti szeretet tolsztoji szociáletikája - s különösen Tolsztoj népoktatói mûködése - mindazonáltal nyilvánvaló befolyással lesz Wittgenstein háború utáni elképzeléseire és életútjára; hátterét képezi önkéntes szegénységének és falusi elemi iskolai tanítóként történõ elhelyezkedésének.
Mint az imént utaltunk rá, a naplók egyik alapproblémáját az a kérdés képezi, hogy beszélhetünk-e, valamiképpen, a világ végsõ alkotóelemeit képezõ, tovább nem bontható egyszerû tár gyakról;avagy az egyszerûséget viszonylagosnak, a világot sokféleképpen strukturálhatónak, szerkezetében nem egyszer s mindenkorra meghatározottnak kell tekintenünk? Az Értekezés szerzõje, mind russelli öröksége folytán, mind világnézeti okokból, az elábbi válaszra hajlott. Wittgenstein - amint ez az Értekezés fentebb már idézett 4.0031-es pontjából is kiérzõdik - azt a felfedezést tartotta Russell legnagyobb elméleti tettének, hogy a nyelv kijelentéseinek tényleges logikai szerkezete nem szükségképpen azonos a grammatikai formájuk által sugallttal. A mondott felfedezés nevezetes alkalmazása az ún. meghatározott leírások russelli elmélete. Meghatározott leírás például a "Franciaország jelenlegi királya" kifejezés, mely - Franciaarszág köztársaság lévén - Russell szerint roppant logikai nehézségek forrása lehet. Ha ugyanis - okoskodott Russell már 1905-ben, "On Denoting" c. tanulmányában, éppen az osztrák Alexius Meinong ellenében érvelve - mondjuk a "Franciaország jelenlegi királya kopasz" kijelentést képezzük, úgy valami nemlétezõ dologról teszünk állítást; a "Franciaország jelenlegi királya" kifejezés nem jelöl semmit, azaz nincs jelentése,vagyis értelmetlen - de ekkor magát a "Franciaország jelenlegi királya kopasz" kijelentést is, mivel értelmetlen részeket tartalmaz, értelmetlennek kell minõsítenünk: holott nem érezzük annak, s tényleg nem is lehet az, hiszen meg tudjuk mondani. hogy milyen körülmények között volna igaz. Russell, kivezetõ útként, annak észrevételezését javasolta, hogy megfelelõ analí zissel föltárható a kérdéses kijelentés valódi logikai formája, megmutatható, jelesül, hogy a látszólag egyszerû kijelentés valójában három kijelentés összetétele,konjunkciója. A "Franciaország jelenlegi királya kopasz" kijelentés, Russell analízisének értelmében, ekvivalens a következõ összetett kijelentéssel: "Van olyan x, hogy x jelenleg Franciaország királya, és csak egy olyan x van, mely jelenleg Franciaország királya, és x kopasz." Itt az elsõ részkijelentés hamis, s ezzel - a konjunkcióra vonatkozó szimbolikus logikai szabályoknak megfelelõen - az összetett kijelentés is hamisnak, nem pedig értelmetlennek minõsül. - Wittgenstein mármost csakhamar arra a fölismerésre vélt jutni, hogy voltaképpen nemcsak a meghatározott leírásokat tartalmazó kijelentések szorulnak analízisre, hanem egyáltalán mindazok a kijelentések, amelyek összetett tárgyakról szólnak. Hiszen ha pl. látómezõnk valamely foltjának helyzetérõl állítunk valamit, akkor egyszersmind az ezen foltot alkotó részmezõkról is - elvileg - nyilatkoztunk; a vonatkozó részállítások mintegy az eredeti kijelentés logikai következményét képezik. Viszont ama kijelentésen, mely éppenséggel csak a foltról, nem pedig annak részeirõl szól, egyáltalán nem látszik, hogy ilyen következményei volnának: felszíni formája elfedi mélyebb, logikai formáját; utóbbinak az analízis folyamatában kell föltárulnia, ez a folyamat pedig csak akkor érhet véget, ha immár nem-összetett, tovább már nem bontható, egyszerû tárgyakig jutottunk el. Az összetett dolgokról szóló kijelentés premisszái és implikációi - ez Wittgenstein gondolatmenetének lényege - nem egyértelmûen meghatározottak; logikai kontúrjai nem élesek; értelme mintegy elmosódott: "Egyszerû dolgokat követelni, ez nem más, mint az értelem meghatározottságát követelni."30 Egyszerû tárgyak elõfordulásának feltételezése kétségkívül nem tapasztalati megfigyelések eredménye. "Az bizonyos" - jegyzi föl naplójába Wittgenstein 1915. máj. 23-án - , "hogy az egyszerû tárgyak létezésére nem egyes egyszerû tárgyak létezésébõl következtetünk, hanem ezeket sokkal inkább egyfajta analízis végeredményeképpen - mondhatni a leíráson keresztül - a hozzájuk vezetõ folyamat által ismerjük. ... Hiszen világos, hogy kijelentéseink bizonyos alkotórészeit definíciók által föl lehet és föl kell bontanunk, ha közelebb akarunk kerülni a kijelentés tulajdonképpeni szerkezetéhez. Mindenesetre létezik tehát az analízis folyamata. És nem kérdezhetjük-e mármost, hogy ez a folyamat valamíkor véget ér-e? És ha igen: Mi lesz a vége? . . . De a kérdést a következõképpen is föl lehetne tenni: Úgy tûnik, hogy az EGYSZERÛ eszméje az összetettnek - a komplexumnak - és az analízisnek eszméjében már benne rejlik, éspedig oly módon, hogy egyszerû tárgyak bármiféle példája ... nélkül is eljutunk ehhez az eszméhez, s az egyszerû tárgyak létezését mint logikai szükségszerûséget - a priori - látjuk be."31 Vegyük észre mindazonáltal, hogy ez a gondolatmenet pusztán akkor bír kényszerítõ érvénnyel, ha a szójelentés mibénlétének egy meghatározott fölfogásából indul ki, abból a fölfogásból nevezetesen, mely a szavak jelentését jelöletükkel - a dologgal, amit mintegy megneveznek - azonosítja. Wittgenstein 1914. okt. 12-én kelt naplóbejegyzése - "ama triviális tény, hogy a teljesen analizált kijelentés éppen annyi nevet tartalmaz, mint amennyi dolgot jelentése, ez a tény példa a világnak a nyelv általi mindent átfogó ábrázolására"32 - ennek a jelentés-fölfogásnak ad hangot. A mondott fölfogás persze téves, s nem véletlen, hogy Wittgenstein soha egyetlen konkrét példát nem talált egyszerû tárgyakra. A naplókban még az sem dõl el, hogy ezeket az elvont-általános entitások - úgymint tulajdonságok, viszonyok33 - vagy inkább a konkrét-partikuláris létezõk világában kell keresnünk. Wittgenstein mindenesetre az utóbbi választás felé hajlik - gyakran töpreng például azon, hogy vajon az anyagi pontok, ahogyan a fizika beszél róluk,34 vagy esetleg a látómezõ pontjai35 vagy részmezõi36- nem minõsíthetõk-e egyszerû tárgyaknak. Ám világos, hogy a fizika pontjai nem konkrét dolgok, hanem éppenséggel absztrakciók; ami pedig a látómezõ pontjait illeti, nagyonis valószínû, hogy ezek végtelen sokan vannak - hogy a pontokra bontás folyamata sehol sem ér véget. "Vajon A PRIORI világos-e" - kérdezi Wittgenstein, térbeli tárgyak kapcsán, ám a problémát teljes általánosságában fogalmazva meg - , "hogy a fölbontásnál egyszerû alkotórészekhez kell eljutnunk - mintegy a fölbontás fogalmában bennerejlik ez - , vagy pedig lehetséges ad infinitum fölbontás? - Vagy a végén akár valami harmadik?"37 Valami harmadik: ti. annak fölismerése, hogy "egyszerûség" és "összetettség" viszonylagos, kontextus-függõ - a tevékenység és társalgás adott keretei, céljai által meghatározott - kategóriák. Wittgenstein ehhez a fölismeréshez, itt elemzett naplóiban, voltaképpen eljutott. "Ha valamely tárgy összetettsége a mondat értelme szempontjából meghatározó, akkor az összetettségnek abban a mértékben kell a mondatban leképezettnek lennie, amilyen mértékben értelmét meghatározza. És amilyen mértékben az összetettség ezen értelem szempontjából nem meghatározó, abban a mértékben a mondat tárgyai egyszerûek."38Hiszen világos" - áll ellent egy pillanatra a metafizika csábításának Wittgenstein - , "hogy azok a mondatok, amelyeket az emberiség kizárólagosan használ, hogy ezek, úgy ahogy vannak, értelemmel bírnak, s nem várnak valami jövõbeli értelemadó analízisre."39
És mégis: a két évvel
késõbb befejezett Értekezés az egyszerû
tárgyak doktrínáját teljes határozottsággal
fogja majd képviselni. Ennek magyarázataként, végsõ
elemzésben, arra a világnézeti beállítottságra
kell rámutatnunk, mely az egyén, közelebbrõl
a megismerõ szubjektum autonóm-aktív szerepének,
tárgystrukturáló hatalmának gondolatát
visszatetszõnek találja, s ehhez képest az eleve-adott
világrend individuum-fölötti véglegességének
víziójából indul ki. "A nagy probléma,
mely körül minden forog, amit írok: Van-e, a priori, valamilyen
rend a világban, és ha igen, miben áll az?" - jegyzi
föl Wittgenstein 1915. június 1-én.40
S a néhány nappal késõbb megfogalmazódó
válasz lényege: a világnak, igenis,
szilárd
struktúrája van41,
vagyis
- így vagy úgy - valamiféle végsõ alkotóelemekbõl
kell fölépülnie. "Újra meg újra föltolakszik
bennünk a gondolat" - írja Wittgenstein - , "hogy létezik
valami egyszerû, fölbonthatatlan, a lét eleme, röviden:
a dolog. - Nem zavar ugyan, ha mi a KIJELENTÉSEKET
nem tudjuk olyan mértékig fölbontani, hogy az elemeket
egyenként megnevezhessük, de érezzük, hogy a VILÁGNAK
elemekbõl kell állnia. És úgy tûnik,
ez azonos azzal a tétellel, hogy a világ: az, ami; hogy meghatározottnak
kell lennie. Vagy, más szavakkal: ami bizonytalan, azok a mi meghatározásaink,
nem a világ. Ha a dolgok" - ti. az egyszerû tárgyak
- "meglétét tagadjuk, úgy mintha ezt mondanánk:
a világ úgyszólván meghatározatlan lehet,
mintegy abban az értelemben, melyben tudásunk bizonytalan
és meghatározatlan."42
A Logikai-filozófiai értekezés - mint ezt Wittgenstein majd maga írja, egyik Fickerhez intézett levelében, 1919-ben - alapvetõen etikai munka; mondhatni logikai köntöst öltött etika. Ez az etikai irányultság már az itt elemzett naplókból is kétségkívül kiérezhetõ. A fiatal Wittgenstein etikája két alaptétel köré kristályosodik. Az elsõ - mely a naplókban elõtérben áll, az Értekezésben azonban inkább csak implicit szerepet játszik - az úgymond boldog életet jelöli meg legfõbb erkölcsi célként. "És ennyiben bizonyára igaza van Dosztojevszkijnek, amikor azt mondja, hogy az, aki boldog, teljesíti a lét célját" - jegyzi föl Wittgenstein 1916. július 6-án, majd három héttel késõbb így folytatja: "Mindig visszajutok oda, hogy egyszerûen a boldog élet a jó, a boldogtalan a rossz. És hogyha most azt kérdezem magamtól, hogy miért éppen boldogan éljek, akkor ez magától tautologikus kérdésfeltevésnek látszik; úgy látszik, hogy a boldog élet önmagában hordja igazolását, hogy az egyetlen helyes élet."43 Fentebb persze láttuk, hogy a boldog életet Wittgenstein éppenséggel nem naturalisztikus színekben látja, hanem a tiszta megismerés életével, a világot tükrözõ, egyéniséget-föloldó léttel azonosítja - nem meglepõ akkor, ha az imént idézett szavakhoz hozzáteszi: "Mindez tulajdonképpen, bizonyos értelemben, mélyen titokzatos! Világos,hogy az etika kimondhatatlan!" - Az etika kimondhatatlansága, vagyis általános etikai ítéletek logikai értelemben nem-megfogalmazható volta az Értekezés szerzõjének második etikai alaptételét képezi. Ez a tétel a naplókban viszonylag még kidolgozatlan: logikai forrása jelen van abban a gondolatban, hogy a kijelentés a valóság képe44,s hogy a kijelentés mint kép viszont - ezt Wittgenstein már Norvégiában sejttette Moore-ral45 - csak azt mondhatja ki, amit ábrázol, miközben alapvetõ vonatkozások, jelesül az ábrázolás mikéntje, kimondatlanul maradnak: csupán megmutatkoznak. Hogy viszont az etika kimondhatatlanságának tétele éppen az itt elemzett naplók lezárulásával, 1917-ben kezdett kidolgozottabb alakot nyerni, ez Wittgenstein Paul Engelmann-hoz írt egyik levelébõl és - részletesebben - Engelmann visszaemlékezéseibõl derül ki.46
Wittgenstein 1916 október végén vagy november elején ismerkedett meg Engelmann-nal, midõn annak szülõvárosába, a morvaországi Olmützbe vezényelték tiszti kiképzésre. Úgy tûnik, hogy Wittgenstein szívesen tartózkodott Engelmann családjának - szüleinek - és barátainak körében, és aránylag szívesen beszélgetett a fiatal építész Engelmann-nal magával, aki a Karl Kraus köréhez tartozó Adolf Loos tanítványa volt. Mindenesetre sokáig - 1937-ig - levelezésben állt vele, megajándékozta az Értekezés gépiratával, 1926 és 1928 között pedig együtt építették Margarete Wittgenstein Kundmanngasse-i házát. Engelmann 1967-ben megjelent visszaemlékezéseinek döntõ szerepe van a Wittgenstein-értelmezések történetében: mindazon kutatások, amelyek az Értekezést alogikai pozitivizmus, a Bécsi Kör filozófiája gondolatvilágával szembeállítják,illetve a Weininger--Kraus-féle osztrák etikai-esztétikai rigorizmus hagyományaihoz kötik, közvetlenül vagy közvetve Engelmann Wittgenstein-képébõl indulnak ki. S mivel igen valószínû, hogy Engelmann Értekezés-interpretációja ténylegesen az olmützi beszélgetéseken alapszik, nem közömbös, hogy ez az interpretáció éppen a hallgatás-motívumot állítja középpontba. "Tanítványok egész nemzedéke" - írja Engelmann - "pozitivistának vélhette Wittgensteint, mert valami roppant fontosban osztozik a pozitivistákkal: õ is, csakúgy mint azok, elválasztja azt, amirõl beszélhetünk, attól, amirõl hallgatnunk kell. A különbség mindössze annyi, hogy azoknak nincs mirõl hallgatniok. A pozitivizmus úgy tartja - és ez a lényege - , hogy csak az számít az életben, amirõl beszélni lehet. Miközben Wittgerrstein szenvedélyesen hiszi, hogy mindaz, ami tényleg számít az emberi életben, pontosan ahhoz tartozik, amirõl, nézete szerint, hallgatnunk kell."47Végtére is ebben a szellemben írta Wittgenstein 1917 áprilisában Engelmann-nak, hogy "ha nem próbálkozunk a kimondhatatlant kimondani, úgy semmi nem vész el. Hanem a kimondhatatlan - kimondhatatlanul - bennerejlik abban, amit kimondtunk!"48 Mint ahogyan aligha kétséges, hogy az 1917 szeptemberében kelt néhány soros levél is, melyben Wittgenstein arra kéri Engelmannt : küldene neki egy bibliát, kicsi, de még olvasható formátumban49 - többet rejt magában, mint amit írója éppen kimond. Wittgenstein demitologizáló vallásosságában a mennyei történet, a transzcendens epika helyére a csend ünnepélyessége lép; a kiszolgáltatottság és bûntudat profán pszichikai élményét mintegy a hallgatás rítusa szakítja ki evilági összefüggéseibõl. "Isten bibliai eszméje, Istennek a világ teremtõjeként való elképzelése" - írja Engelmann - "szinte soha nem foglalkoztatta Wittgensteint, a végítélet fogalma azonban mélységesen érintette. »Ha majd az utolsó ítéletnél újra találkozunk«, ez visszatérõ fordulat volt nála, melyet olyankor alkalmazott, ha a beszélgetés különlegesen lényeges ponthoz érkezett. Leírhatatlan, befelé-tekintõ pillantással mondta ki ezeket a szavakat..."50 Wittgenstein vallásosságának lényegét Engelmann annak érzé-sében-átélésében látja, hogy úgymond a világ és magunk között hasadás, diszharmónia van, ám ezért a diszharmóniáért magunkat, nem pedig a világot kell felelõssé tennünk; a hasadást megszüntetendõ önmagunkat kell megváltoztatnunk.51 A Logikaí-filozófiai értekezés megalkotását Wittgenstein minden bizonnyal úgy tekintette, mint döntõ lépést önmaga megváltoztatására: életföladatnak, vallásos föladatnak fogta föl.
JEGYZETEK
16. Wittgenstein, Briefe an Ludwig von Ficker. Walter Methlagl közremûködésével sajtó alá rendezte G. H. von Wright. Salzburg: Otto Müller, 1969. 11. o.
17. Wittgenstein föltehetõleg Kraus ismert aforizmájára céloz, mely szerint: "Hogy Ausztria egyetlen õszinte folyóirata Innsbruckban jelenik meg, azt, ha Ausztriában nem is, de tudni kellene abban a Németországban, melynek egyetlen õszinte folyóirata ugyancsak Innsbruckban jelenik meg." Ficker az elsõ világháború elõtt a maga részérõl ismételten állást foglalt Karl Kraus mellett; vonatkozó kijelentései újranyomtatva jórészt megtalálhatók Denkzettel und Danksagungen címû kötetében (München: 1967).
18. Briefe an Ludwig von Ficker, 12. o.
19. Mint fentebb a 10-es jegyzetben említettük, három ilyen napló maradt fenn - ezek közül kettõ az 1914. aug. 9. és 1915. jún. 22. közötti, a harmadik az 1916. ápr. 15. és 1917. jan. 10. közötti idõtartamot öleli fel. Von Wright föltételezi, hogy 1914 és 1918 között legalább még négy hasonló napló íródott.
20. Mauthnerra utal Wittgenstein az Értekezés sokat idézett 4.0031-es pontjában: "Minden filozófia »nyelvkritika«. (Jóllehet nem a mauthneri értelemben.) Russell érdeme, hogy megmutatta, miszerint a kijelentés valóságos logikai formája nem szükségképpen azonos a látszólagossal." Mauthner pályáját, munkásságát, és Wittgensteinra gyakorolt lehetséges befolyását alapvetõen elemzi Gershon Weiler, Mauthner's Critique of Language (Cambridge: University Press, 1970) c. munkájában. - A német drámaíró és esszéista Paul Ernst - akit a magyar olvasó mindenekelõtt Lukács György korabeli írásaiból ismer - többször is szóba kerül Wittgenstein késõbbi naplóiban.
21. "Tegnap kezdtem el Tolsztoj evangélium-magyarázatait olvasni. Nagyszerû mû" - jegyzi fel naplójába Wittgenstein 1914. szept. 2-án. Ez a feljegyzés a naplók jelenleg kiadatlan részéhez tartozik, csakúgy, mint a szeptember és október folyamán kelt még mintegy négy vonatkozó utalás, pl.: "Tolsztoj »Darlegung des Evangeliums«-ját mindig magammal hordom, mint egy talizmánt." - 1915. júl. 24-én Ficker-nek írja, hogy Tolsztoj "Kurze Erläuterung des Evangeliums"-ja annak idején úgyszólván az életét mentette meg (Briefe an Ludwig von Ficker, 28. o.). Jóllehet Wittgenstein itt "Erläuterung"-ról, nem pedig "Darlegung"-ról beszél, bizonyosra vehetjük, hogy a szóban forgó könyve a lipcsei Reclam kiadónál 1892-ben megjelent Kurze Darlegung des Evangelium. Két évvel korábban Genfben jelent meg a Kurze Auslegung des Evangeliums, ez föltehetõen ugyanazon orosz szövegnek más német fordítása; olyan kiadás, melynek címében az "Erläuterung" szó szerepelne, jelen szerzõ elõtt nem ismeretes. - A rövid "taglalat" vagy "magyarázat" alapjául Tolsztoj ama nagyszabású filológiai és interpretációs mûve szolgált, mely németül - Genfben - 1892 és 1894 között jelent meg, 3 részben, Vereinigung und Übersetzung der vier Evangelien címmel, s mely mû utólagos megvilágításaként és kiegészítéseként íródott a Worin besteht mein Glaube (1885 és 1902 között legalább három különbözö német kiadásban), és a Meine Beichte (Genf: 1889, továbbá számos más német kiadás). Ezek a német kiadások Tolsztoj kereszténység-magyarázó munkája elsõ megjelenésének tekintendõk, hiszen az eredeti szöveg csak kéziratos formában terjedhetett.
22. Graf Leo N. Tolstoi, Kurze Darlegung des Evangelium. Oroszból fordította Paul Lauterbach. Leipzig: Philipp Reclam jun., 1892. 13. o.
27. Ludwig Wittgenstein, Schriften. [1. köt.] Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1960. 165. skk. o.
29. Uo., 173. sk. o., 1916. aug. 13-i naplóbejegyzés.
30. Uo., 155. sk. o., 1915. jún. 18-i naplóbejegyzés.
31. Uo., 141., 137. és 151. o.
37. Uo., 154. o., 1915. jún. 17-i naplóbejegyzés.
38. Uo., 155. o., 1915. jún. 18-i naplóbejegyzés.
39. Uo., 153. o., 1915. jún. 17-i naplóbejegyzés.
41. Uo., 154. o., 1915. jún. 17-i naplóbejegyzés.
44. Uo., 94. sk. o., 1914. szept. 29-i naplóbejegyzés.
45. Vö. uo., 235. o. - Ld. még az 1914. nov. 29-én kelt naplóbejegyzést, mely szó szerint megegyezik Értekezés 4.1212-vel: "Amit meg lehet mutatni, azt nem lehet kimondani " (Uo., 123. o.)
46. Paul Engelmann, Letters from Ludwig Wittgenstein. With a Memoir. Oxford: Basil Blackwell, 1967.