II. Ifjúkor
 

BÉCSTÕL SKJOLDENIG

Nyíri Kristóf, Ludwig Wittgenstein. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1983, 11-17.o.

A gyermek Ludwigot - testvéreihez hasonlóan - apja otthon taníttatta, a maga elképzelései szerint. S ezek az elképzelések most, a legkisebb fiúnál, végre nem vallottak kudarcot: õt mindenekfölött a gépek, a technika izgatták, s a modellépítésen és fúrás-faragáson kívül másban nem is mutatott különösebb tehetséget. 1903 õszén került a linzi állami felsõreáliskolába. Osztálytársai különcnek találták - joggal, hisz "Hochdeutsch"-ot beszélt, s nem tegezõdött senkivel - , õ viszont társtalannak és szerencsétlennek érezte magát: a szellemi magány hangulatától vagy kilenc éven át, Cambridge-be érkezéséig, nem is tudott többé szabadulni. Wittgenstein közepes tanuló volt, többnyire csak hittanból kapott jeles osztályzatot. A mûszaki problémák - s megoldásuk végsõ síkja, a mechanika elmélete - iránti érdeklõdése viszont változatlan volt. Bizonyosra vehetõ, hogy ebben az idõben került a kezébe két könyv - Heinrich Hertz Die Prinzipien der Mechanikja¹és Ludwig Boltzmann Populäre Schriften címmel kiadott gyûjteménye² - , amely további gondolkodására mély benyomást tett. "Azt hiszem" - írja majd önkínzó igazságtalansággal, 1931-ben - , "sohasem találtam fö1 új gondolatot, hanem azt mindig valaki mástól vettem. Csak nyomban szenvedélyesen megragadtam, hogy tisztázó munkám eszközévé tehessem. Így befolyásolt Boltzmann, Hertz, Schopenhauer, Frege, Russell, Kraus, Loos, Weininger, Spengler, Sraffa."³ A fizikus Hertz A mechanika elveiben arra az - inkább tudományfilozófiai - kérdésre keresett választ, hogy miképpen fest, valójában, a tudományos elméletek mélyebb logikai szerkezete; ezen elméletek nyelvének, s jelesül a mechanika nyelvének, úgymond rendszeres grammatikáját kívánta megvilágítani, szemben a didaktikus-bevezetõ tankönyv-grammatikával. Ha egyszer, vélte Hertz, fény derül a mechanika elméletének tényleges logikai struktúrájára, akkor megszûnnek, például, az "erõ" természetére, "lényegére"' vonatkozó kérdések: nem mintha válaszoltunk volna rájuk, hanem mivel kitûnt álprobléma voltuk - s "a gyötrelmeitõl megszabadult szellem immár nem tesz fel jogosulatlan kérdéseket"⁴. Wittgensteinra maradandóan ható formula, mint ahogy maradandó - jóllehet következéseiben változékony - benyomást gyakorolt reá Hertz ama gondolata is, hogy a tudományos elméletek fölépítése során modelleket, képeket alkotunk magunknak a természet tárgyairól, képeket, melyek megválasztásában bizonyos önkény is érvényesül, ám csakis a tárgy önnön logikája s a gondolkodás logikája körülhatárolta kényszerfeltételek között. A statisztikus mechanika megalapozója, Ludwig Boltzmann, voltaképpen az általa olyannyira csodált Hertz szellemében járt el, amikor a fizikai rendszereknek, illetve azok elemeinek egyfajta sokdimenziós teret feleltetett meg, ahol is e tér minden egyes pontja az adott fizikai rendszer valamely állapotának - térbeli elhelyezkedésének, hõmérsékletének, nyomásának stb. - képeként fogható föl. S kézenfekvõ, hogy a Logikai-filozófiai értekezésben Wittgenstein éppen a Boltzmann-féle sokdimenziós tér fogalmát általánosítja, midõn a lehetséges körülmények összessége által kifeszített ún. "logikai tér"-rõl beszél. "A tények a logikai térben" - írja majd - "alkotják a világot. A világ tényekre esik szét. . . . Aminek esete fönnforog, a tény, nem más, mint körülmények fönnállása. ... A tényekrõl képeket készítünk magunknak. A kép a tényállást ábrázolja a logikai térben, a körülmények fönnállását és fönn nem állását. A kép a valóság modellja."⁵

Wittgenstein 1906-ban érettségizett; fõiskolai tanulmányait Bécsben, Boltzmann-nál szerette volna megkezdeni, ám Boltzmann abban az évben öngyilkos lett. Így Wittgenstein a berlin- charlottenburgi Mûszaki Fõiskolára iratkozott be, innen utazott 1908-ban Angliába, ahol elõször Derbyshire-ban sárkányrepülõgépekkel folytatott kísérleteket, majd tanévkezdettõl a manchesteri egyetemen dolgozott, mint ún. research student, mint immár kutatómunkával foglalkozó hallgató. Figyelmét aeronautikai kérdések kötötték le, utóbb a légcsavar-tervezés már erõsen matematikai jellegû problémái, mígnem érdeklõdése a tiszta matematika, s a matematika künduló elvei - alapjai, megalapozhatósága - felé terelõdött. Ekkor bukkant Bertrand Russell 1903-ban kiadott The Principles of Mathematics-jára, amelytõl viszont már közvetlen út vezetett Gottlob Frege írásaihoz. A matematika megalapozásának logikai és filozófiai problematikája, az új matematikai logika s annak filozófiai háttere volt az a terület, melyen keresztül Wittgenstein a filozófiát mint hivatást a maga számára fölfedezte. Nyilván korábban is olvasta már Schopenhauert; Schopenhauer és mások közvetítése révén fogalma lehetett Kantról; a Mach és Boltzmann között dúló tudományfilozófiai vitáról lehetetlen volt nem tudnia; a mûvészetfilozófia elemi ismeretére pedig még a szülõi házban óhatatlanul szert tett. De csak a Frege-Russell-féle logika szélsõségesen pontosított kérdései, s az a mód, ahogyan ezekben a kérdésekben lét, tudás és hit végsõ problémáit tükröztethetni vélte, tették a filozófiát személyes ügyévé.

Elõször Fregét kereste fel, Jénában; az Russell-hoz utasította. Elsõ cambridge-i látogatása 1911 októberére esik, 1912 tavaszától a Trinity College diákja, s az marad öt harmadéven át. Vakációi Ausztriában telnek, családjánál - apja 1913 januárjában húnyt el. 1913 szeptemberét egyik cambridge-i barátjával, a fiatal matematikus David Pinsent-tel Norvégiában tölti; októberben visszatérnek Cambridge-be, ám Wittgenstein rövid idõ múlva, most már egyedül, ismét Norvégiába utazik. Bergentõl északra, a Sognefjord mellett fekvõ Skjoldenban lakik egy parasztháznál - a logika problémáival viaskodva, s Russell-lal sûrûn levelezve.

Cambridge-ben Wittgenstein kiváló emberek társaságába került. Az egyetemen kívül is gyakran találkozott G. E. Moore- ral, az akkori brit filozófia domináns személyiségével; A. N. Whitehead-dal, a megjelenése pillanatától klasszikusként ünnepelt Principia Mathematica társszerzõjével; barátságot kötött a közgazdász J. M. Keynes-szel és a félig-titkos, nagyhagyományú társaság, az "Apostolok" más tagjaival. A legbensõbb viszony azonban Russellhoz fûzte. Wittgensteint Russell kezdettõl fogva igen nagyra tartotta - "talán soha nem ismertem senkit, aki a zseni hagyományos elképzelésének ilyen tökéletesen megfelelt volna", írta róla késõbb⁶ -, s csakhamar tudományosan egyenrangú félként kezelte fiatal kollégáját. Ezzel azonban nem fejeztük ki kapcsolatuk lényegét. Sokkal inkább azt kell ti. hangsúlyoznunk, hogy Wittgenstein Russellt, az elsõ hónapok elteltével, sem tudományosan, sem emberileg nem kezelte egyenrangú félként. Ellenkezõleg: bebizonyította neki - vagy elhitette vele - , hogy logika-fölfogása - s jelesül a Whitehead-dal közösen írt Principia Mathematica - alapvetõ hibáktól szenved; hogy ez nem is lehetne másképp, hiszen õ, Russell, nem elég éleselméjû a logika mûveléséhez; s hogy nemcsak intellektusa. de még elegendõ erkölcsi tartása sincs hozzá! 1912 és 1914 között Wittgenstein lelkileg összezúzta Russellt, aki - a kritika hatására - félkész munkákat dobott félre, levonatban lévõ írásokat vont vissza, témát változtatott, s mondhatni soha nem nyerte többé vissza régi filozófiai énjét. "Wittgenstein fölöttem gyakorolt bírálata" - írta Ottoline Morell-nak 1916-ban - "elsõrangú fontosságú esemény volt életemben, és hatással bírt mindarra, amit azóta csináltam. Láttam, hogy igaza van, s hogy nem leszek többé képes alapvetõ filozófiai kérdésekkel foglalkozni. . . . Wittgenstein meggyõzött arról, hogy ami a logikában elvégzésre vár, az túl nehéz volna a számomra."⁷

Wittgenstein Russell-lal szembeni kritikájának - s egyáltalán kezdeti logikai törekvéseinek - lényege Russellhoz ekkoriban írt leveleibõl rekonstruálható a legegyszerûbben.⁸ "Kedves Russell! Nagyon köszönöm kedves leveledet" - írja Wittgenstein 1913 novemberében vagy decemberében Skjoldenból, németül s a tegezésre frissen felhatalmazva. - "Még egyszer megismétlem más fogalmazásban, amit legutóbbi levelemben a logikáról írtam: a logika minden kijelentése tautológiák általánosítása, és a tautológiák minden általánosítása a logika kijelentése. Más logikai kijelentések nincsenek. (Ezt véglegesnek tartom.) Az olyan kijelentés pl., mint »([létezik] x) . x = x«⁹, tulajdonképpen a fizika kijelentése. . . ; a fizikának kell megmondania, hogy léteznek-e dolgok. ... Hogy viszont a tautológiák voltaképpen micsodák, azt még magam sem tudom egészen világosan leszögezni, de megpróbálom körülbelül megmagyarázni. A nem-logikai kijelentések sajátos (és nagyon fontos) ismertetõjegye, hogy igazvoltuk nem olvasható le a kijelentésjelrõl magáról. Ha pl. azt mondom, »Meier lusta«, úgy azáltal, hogy ezt a kijelentést szemügyre veszed, nem tudod megmondani, igaz-e vagy hamis. A logika kijelentései azonban - és csak ezek - azzal a tulajdonsággal bírnak, hogy igazságuk, illetve hamisságuk már jelükben kifejezésre jut." Wittgenstein olyan jelölésmód után kutat, melyben a logikai azonosságok, a tautológiák azonosság-volta minden külön levezetés nélkül is, mintegy elsõ pillantásra látható volna. Részleges megoldást jelent majd egyfelõl az igazságtáblázatok ma már oly jól ismert módszere, mely az Értekezés 4.31-es pontjában kerül bemutatásra, másfelõl viszont az ún. ab-jelölés módszere, melyet az Értekezés 6.1203-as pontja ír majd le, s melyet Wittgenstein már ekkor, tehát 1913 õszén kidolgozott. Imént idézett levelében errõl is szó esik. "Kellemetlen számomra" - írja Russell-nak - , "hogy a jelszabályt legutóbbi levelembõl nem értetted meg; KIMONDHATATLANUL untat, ha el kell magyaráznom!! Kis gondolkodással magad is rájöhetnél!" A jelölésmód technikai problémái persze, végül is, a logika mibenlétének elemi fontosságú kérdésére utalnak. "Minden forr bennem! A nagy kérdés" - írja levele befejezéséül Wittgenstein - "most ez: Hogyan kell valamely jelrendszert megalkotnunk ahhoz, hogy minden tautológiát EGY ÉS UGYANAZON MÓDON mutasson tautológiának? Ez a logika alapproblémája! - Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy életemben semmit sem fogok publikálni. De halálom után naplóm ama kötetét,¹⁰ melyben ez az egész dolog áll, ki kell nyomtattatnod. Írjá1 hamar, és próbálj meg zavaros magyarázataimon kiigazodni."¹¹

Hogy kiigazodni Russell e magyarázatokon, és egyáltalán Wittgensteinon, már ebben az idõben sem tudott, annak drámai tükrözõdése a Skjoldenból 1914 januárjában vagy februárjában kézhez kapott levél. Közvetlen elõzményeirõl nem tudunk semmit, de a szöveg önmagáért beszél. "Köszönöm barátságos leveledet" - írja Wittgenstein Russellnak. - "Nagyon szép volt Tõled, hogy ilyen módon válaszoltál! Azt a követelésedet azonban, hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna, semmiképpen sem tudom teljesíteni, mivel ez egészen összeegyeztethetetlen volna természetemmel. . . . Ezen a héten sokat gondolkoztam viszonyunkról, és arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen nem illünk egymáshoz. EZT NEM ROSSZALLÁSKÉNT MONDOM! sem ami Téged, sem ami engem illet. De tény. . . . Legutóbbi veszekedésünk is, bizonyosan, nem pusztán a Te érzékenységed vagy az én tapintatlanságom következménye volt, hanem a mélyebb ok abban állt, hogy ama levelembõl számodra ki kellett derülnie, mennyire alapvetõen eltér felfogásunk pl. valamely tudományos mû értékére vonatkozóan. ... Ameddig csak élek, EGÉSZ SZÍVEMBÕL hálával és szeretettel fogok Rád gondolni, de többet nem írok Neked, és nem is fogsz többé látni."¹²Russell, a jelek szerint, olyannyira jóságosan válaszolt, hogy Wittgenstein március 3-án újabb levelet küld. "Elegem van" - írja - "az örökös piszkosságból és felemásságból! Eddigi életem egyetlen nagy disznóság - de mindig így legyen? Hadd javasoljam ezt: Váltsunk közléseket munkánk, hogylétünk és hasonlók felõl, de tartózkodjunk egymással szemben bármiféle értékítélettõl... Mély rokonszenvemrõl nem kell biztosítsalak, de ezt az érzést nagy veszély fenyegetné, ha folytatnánk egy kapcsolatot, amely õszintétlerzségen nyugszik, s ezáltal mindkettõnket megszégyenít. Viszont úgy gondolom, hogy mindkettõnk szempontjából tiszteletre méltó volna, ha ezt a kapcsolatot tisztább alapokra helyeznénk."¹³ Nem tudhatjuk, hogy Wittgenstein pontosan hol kívánta, Russell-lal folytatott eszmecseréjében, a tényközlés és értékítélet közötti határt megvonni. Következõ levele, 1914 májusában vagy júniusában Skjoldenból küldve, barátságos, ám igencsak rövid: Russellnak azt javasolja, hogy munkájáról az idõközben Norvégiában járt Moore feljegyzései alapján¹⁴ próbáljon magának képet alkotni. Viszont röviddel késõbb már nem riad vissza a személyesebb megnyilatkozástól. "Lelkem mélye" - írja majd 1914 nyarán, már Bécsbõl, Russell-hoz intézett utolsó háború elõtti levelében - "fortyog és fortyog, mint a gejzír gyomra. És még mindig azt remélem, hogy végre egyszer lezajlik a végleges kitörés, és más emberré lehetek. Logikáról ma semmit sem tudok Neked írni. Talán úgy véled, idõpazarlás, hogy magamon töprengek; de hogyan lehetnék a logika mûvelõje, ha még ember sem vagyok!"¹⁵
 

1. Hozzáférhetõ a Hertz, Gesammelte Werke III. köteteként, Leipzig: Johann Ambrosius Barth, 1894.

2. Leipzig: Johann Ambrosius Barth 1905.

3. Wittgenstein, Vermischte Bemerkungen, sajtó alá rendezte G. H. von Wright, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1977. 43. o.

4. Jelzett kiad., "Bevezetés", 9. o.

5. Wittgenstein, Logisch-philosophische Abhandlung [a továbbiakbar Értekezés], 1.13, 1.2, 2, 2.1, 2.11. - Az Értekezés-t mindenütt saját fordításomban idézem, vagyis nem követem az 1963-as magyar kiadás szövegét. "Tényállás"-nak a "Sachlage", "körülmény"-nek a "Sachverhalt" kifejezést fordítottam, utóbbi a németben eredetileg jogi terminusnak számít, a latin statum rerum megfelelõje. Az Értekezés terminológiájának jogelméleti-jogfilozófiai konnotációra vonatkozóan általánosabban ld. Barry Smith, "Law and Eschatology in Wittgenstein Early Thought", Inquiry 21 (1978), 425-441. o.

6. Bertrand Russell, Autobiography. 2. köt. London: George Allen and Unwin, 1968. 98. o.

7. Uo., 57. o.

8. Az 1913. szeptemberi datálású "Notes on Logic"-ról, melyet a Suhrkamp-féle Wittgenstein-kiadás elsõ kötetébe (1960) is felvettek, Brian McGuinness azóta bebizonyította (ld. "Bertrand Russell and Ludwig Wittgenstein's »Notes on Logic«", Revue Internationale de Philosophie 10 [1972]), hogy nem Wittgenstein, hanem Russell kezétõl származik. Wittgenstein 1913 októberében, német nyelven, elküldte Russell-nak nézetei rövid summázatát; ezt Russell angolra fordította és - alcímekkel ellátva - átrendezte. A német eredeti nem lelhetõ fel; a Russell által készített változat viszont - a "Notes on Logic" - a fentiek értelmében csak közvetve tekinthetõ Wittgenstein munkájának.

9. Wittgenstein a Principia Mathematica szimbólumait használja. A képlet jelentése: van valami, ami azonos önmagával. Mivel mármost bármire áll az, hogy önmagával azonos, a formula voltaképpen azt állítja, hogy egyáltalán van valami.

l0. 1949 decemberében Wittgenstein Bécsbe látogatott, és utasítást adott az Értekezés elõmunkálatait képezõ naplók megsemmisítésére. Három napló azonban fönnmaradt, ezeket von Wright 1952-ben Margarete Wittgenstein gmundeni házában találta meg, s részlegesen ki is adta, 1961-ben. A részletekre vonatkozóan ld. von Wright "Történeti bevezetés"-ét Wittgenstein ún. Prototractatus-ához (ez nem más, mint az Értekezés egy korábbi változata), London: Routledge & Kegan Paul, 1971, 3. skk. o.

11. Wittgenstein, Letters to Russell, Keynes and Moore. B. F. McGuinness közremûködésével sajtó alá rendezte G. H. von Wright. Oxford: Basil Blackwell, 1974. 39. skk. o.

12. Uo., 49. sk. o.

13. Uo., 52. sk. o.

14. G. E. Moore 1914 áprilisában meglátogatta Wittgensteint, aki tollbamondta neki ekkori fölfogásának mintegy rövid foglalatát. A Moore-jegyzetek - melyekben már föltûnik a mondhatónak és a csak-megmutathatónak késõbb oly nagy szerepet játszó megkülönböztetése - megjelentetésre kerültek, "Notes Dictated to G. E. Moore in Norway" címmel, a már említett Suhrkamp-féle Wittgenstein-kiadás elsõ kötetében ( 1960).

15. Letters to Russell, Keynes and Moore, 57. o.