"A KÉK ÉS BARNA KÖNYVEK"
Nyíri Kristóf, Ludwig Wittgenstein. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1983, 79-83.o.
Az akarások, vélekedések, szándékok állítólagos "belsõ" világának valójában külsõ-nyilvános természetét megmutatandó, Wittgenstein a harmincas-negyvenes években érvek egyre finomodó sorát dolgozza ki. Jóllehet késõi filozófiájának döntõ fölismeréseivel már 1931-ben rendelkezett, s a szubjektivista ismeretfilozófiák megsemmisítõ bírálatára már ekkor kétségkívül képes volt, Wittgensteinnak mintegy még meg kellett alkotnia a maga alternatív, pozitív antropológiáját. Hiszen antimentalista - a lelki jelenségek belsõ autonómiáját megkérdõ- jelezõ - érvei, amennyiben a pszichikai történéseket cselekvések összefüggésrendszerében oldották fel, eleinte némiképp behaviorista színezetûek voltak, s csak idõvel mondották ki egészen világosan, hogy az itt-és-most lelki események helyébe, végsõ ismeretfilozófiai vonatkoztatási keretként, nem egyszerûen az itt-és-most fizikai eseményeknek - tetteknek, történéseknek - kell lépniök, hanem a közösségi beágyazottságú teljes egyéni élet eseményeinek. A mentalizmus kritikájától a társadalmi kontextualizmusig vezetó ezen utat Wittgenstein úgy 1931-tõl 1936-ig járta be; alá kell azonban húznunk, hogy ennek során inkább csak hangsúlyeltolódások mentek végbe fölfogásában; határozott fordulatról, éles cezúrákról a mondott idõszak folyamán nem beszélhetünk. Egyáltalán: az óhatatlan visszaesések és olykori téves próbálkozások ellenére, Wittgenstein elméleti pályájának ívét 1931-tõl haláláig - lényegében töretlennek tekinthetjük.
A Philosophische Bemerkungen lezárását követõen Wittgenstein elõször 1933-ban tett kísérletet arra, hogy addigi följegyzéseit rendszeres formába öntse: ebben az évben állította össze az ún. Nagy Gépiratot.107 A Nagy Gépirat lapjai azután számtalan utólagos, kézzel írt javítást, betoldást hordoznak, mígnem egy ponton az átdolgozásnak vége szakad: mint korábban és késõbb is oly sokszor, Wittgenstein megint egyszer új kifejtésbe fog, ezúttal tanítványainak diktálva. Az 1933-1934-ben tollbamondott jegyzet példányait Alice Ambrose, Margaret Masterman, Francis Skinner és a többiek kék borítóba kötötték - innen az elnevezés: The Blue Book. Részint mivel eleve tanulmányi célokra készült, részint pedig annak köszönhetõen, hogy Wittgenstein gondolkodása ekkortájt - úgy tûnik - viszonylag megállapodott szakaszba jutott, a Kék könyv egyedülállóan didaktikus bevezetést nyújt a filozófus késõi eszmevilágába. Az érvelés alapszerkezetével fentebb persze már megismerkedhettünk. Honnan tudjuk - kérdezi például Wittgenstein - , hogy mit jelent a "piros" szó? Mi megy végbe lelkünkben, amikor ezt a szót használjuk? Ha mondjuk "valakinek azt az utasítást adom, hogy »hozzál nekem egy piros virágot arról a rétrõl«, honnan tudja, hogy milyen virágot hozzon, amikor csak egy szót mondtam neki? - Az elsõ válasz, amit az ember adni hajlamos: az illetõ egy piros képpel az emlékezetében indult el a virágot keresni, és ezt a képet folyamatosan összehasonlítja a virágokkal, hogy lássa, melyiknek van ugyanilyen színe. Lehet mármost valamit így keresni, és egyáltalán nem szükséges, hogy a kép lelki természetû legyen. Tulajdonképpen a következõ is lehetne a folyamat: hordok magamnál egy táblázatot, amelyen színes négyzetek felelnek meg a neveknek. Amikor hallom az utasítást, hogy »Hozzál nekem stb.«, a táblázatban a »piros« szótól a megfelelõ négyzethez vezetem az ujjamat, és megyek keresni egy olyan virágot, amelynek ugyanaz a színe van, mint a négyzetnek."108 Wittgenstein mindenekelõtt azt javasolja tehát, hogy emeljük ki a tanulmányozandó folyamatot belsõ világunk csupán az önmegfigyelés számára hozzáférhetõ homályából, és nézzük meg, mit és hogyan sikerül így megmagyaráznunk: azt vesszük észre, hogy "amint a lelki képet gondolatban mondjuk egy festett képpel helyettesítjük, és amint a kép ennek folytán elveszti okkult jellegét, megszûnik az a látszat, hogy életet ad a mondatnak."109 Tudnüllik azt látjuk ekkor, hogy a "piros" szó egymagában még mindig nem ad utasítást, a jel és a cselekedet között még mindig nincs kapcsolat, hiszen honnan tudjuk a "piros" hallatakor, hogy melyik színmintához vezessük ujjunkat? Vagyis Wittgenstein azt sugallja, hogy minden olyan kísérlet, amely a jel mûködését annak ilyen vagy olyan értelmezésére utalva próbálja megmagyarázni, csak odébb helyezi a problémát; végtelen regresszusra vezet az a gondolat, hogy a szavak a hozzájuk kapcsolódó "lelki aktusok" révén nyernek jelentést. Nem arról van persze szó, hogy a jeleket nem lehet értelmezni - idegen nyelvek tanulása, kódok használata stb. nyilvánvaló példák ennek ellenkezõjére - , hanem arról, hogy általában nincs szükség interpretációra, illetve, hogy az interpretáció minden mûveletének vagy sorozatának végsõ soron jelek közvetlen-közvetítetlen alkalmazásában kell gyökereznie. Elképzelhetõ, hogy valamilyen ritka színárnyalatú virágot táblázattal a kézben igyekszünk megtalálni, "de nem csak így lehet keresni, és általában nem így keresünk. Megyünk, körülnézünk, odamegyünk a virághoz, s letépjük anélkül, hogy összehasonlítanánk valamivel. Hogy példát lássunk utasítások ilyen jellegû végrehajtására, tekintsük a »képzelj el egy piros foltot« utasítást. Ebben az esetben nem gondolsz arra, hogy mielõtt az utasítást végrehajtanád, el kellett képzelned egy piros foltot, amely mintául szolgál ahhoz a piroshoz, melyet elképzelni utasítva lettél."110
A Kék könyv megjelentetésére Wittgenstein sohasem gondolt. Másként áll a helyzet az ún. Barna könyvvel. Ezt Wittgenstein 1934-1935-ben diktálta, de csak két tanítványának: Francis Skinnernek és Alice Ambrose-nak. Szemben a Kék könyvvel, a Barna könyvet Wittgenstein nem sokszorosíttatta111; és 1936 augusztusában - Skjoldenban - hozzálátott német nyelvû átdolgozáscíhoz. Ez az átdolgozás, melynek Wittgenstein a Philosophische Untersuchungen: Versuch einer Umarbeitung címet adta,112 már jellegzetesen annak a - fentebb elõrebocsátott - gondolatnak a jegyében áll, hogy a hagyományos tudatfilozófiai kérdések a konkrét életteljesség leírásával oldódnak - ti. szûnnek - meg. Azt, hogy valakiben bizonyos lelki folyamatok lejátszódnak-e - hogy megértett-e egy bizonyos szót, hogy "gondolkozva" beszél-e avagy papagájszerûen stb. - nem holmi introspektív beszámolók elemzése vagy a viselkedés megfigyelése és értékelése révén döntjük el, hanem triviális élettények tudomásulvétele által. Ha mondjuk biztosak akarunk lenni abban, hogy valaki ténylegesen olvas - nem pedig betanult szöveget mond fel például, az olvasást csak mímelve - , úgy elég arra gondolnunk, hogy hiszen "az illetõ, teszem azt egy német, gyermekként, az iskolában vagy otthon, valamilyen nálunk szokásos oktatásban részesült, megtanult anyanyelvén olvasni; késõbb könyveket olvas, újságot, leveleket stb."113Ezért - nem pedig sajátos, rejtett pszichikai mechanizmusok feltárása folytán - lehetünk meggyõzõdve arról, hogy most sem csak színleli az olvasást. Hasonlóképpen, azon kérdés kapcsán például, hogy vajon mi a közös a világospiros és a sötétpiros színben, nem színlátásaink valamiféle különösen pontos - introspektív vagy kísérletes - megfigyelését kell tervbe vennünk, még kevésbé fényhullámok bonyolult összehasonlítását, hanem azt kell kérdeznünk: mitjelentene, ha valamely adott nyelvhasználatban - azaz valamely adott kultúrában, teszi hozzá immár Wittgenstein - a zöldre és a pirosra ugyanazt az egy szót alkalmaznák? Ezen kultúra tagjai számára "a zöld és a piros mindig összetartozik. Ugyanannak két pólusa. Ha nyelvükben a pirosat a zöldtõl meg akarják különböztetni, úgy a közös szóhoz két jelzõ egyikét illesztik, mint mi tesszük a »piros« szónál a »világos«-sal vagy »sötét«-tel. A kérdésre, hogy ez a két színárnyalat (a piros és a zöld) bír-e valami közössel, hajlamosak lesznek így válaszolni: igen, mindkettõ tulajdonképpen... - Fordítva elképzelhetnék magamnak egy nyelvet (és ez annyit tesz, mint: egy életformát), amely a sötétpiros és a világospiros között szakadékot létesít stb."114
S ennek a szemléletmódnak az elõtérbe kerülése
azután, szükségképpen, szét is feszítette
az átdolgozás kereteit. Wittgenstein a Barna könyv
kétharmad
részénél tarthatott, amikor rádöbbent
a helyzetre, s a füzetébe ezt írta : "Dieser ganze »Versuch
einer Umarbeitung« - ist nichts wert".115
Nyomban új változat elkészítéséhez
fogott, s még ebben az évben, 1936 novemberében és
decemberében, a skjoldeni magányban, papírra vetette
nagyjából azt a szöveget, melyet ma a Filozófiai
vizsgálódások elsõ 188 paragrafusaként
ismerünk.
JEGYZETEK
107. A Big Typescript (TS 213) máig kiadatlan; anyagát részben tükrözi a Rush Rhees által Philosophische Grammatik címmel megjelentetett összeállítás (Schriften 4. köt., Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1969). Vö. Anthony Kenny, "From the Big Typescript to the Philosophical Grammar", az Essays on Wittgenstein in Honour of G. H. von Wright c. fentebb már többször idézett kötetben.
108. Ludwig Wittgenstein, The Blue and Brown Books. Oxford: Basil Blackwell, 1958. 3. o.
110. Uo., 3. o. - A Kék könyv-velegyidõben keletkezett az ún. "Sárga könyv": ez olyan följegyzésekbõl áll, melyeket Ambrose, Masterman és részben Skinner készített ama beszélgetések során, melyek a Blue Book diktálását kísérték. A "Sárga könyv" jórészt hozzáférhetõ a Wittgenstein's Lectures: Cambridge, 1932-1935 c.kötetben, melyet Alice Ambrose és Margaret Macdonald jegyzeteibõl Alice Ambrose rendezett sajtó alá (Oxford: Basil Blackwell, 1979).
111. Engedélye nélküli másolatok viszont csakhamar felbukkantak, mint ahogyan a Kék könyv is hamarosan jóval több példányban létezett, mint amennyit - vagy két tucatot - Wittgnstein eredetileg készíttetett. Az 1930-as évek végére angolszász filozófiai körökben nem jelentett nehézséget a Blue Book vagy a Brown Book szövegéhez hozzájutni. Ld. Malcolm, i. m., 56. o. - A Barna könyv tollbamondása után, 1935 kora õszén, Wittgenstein rövid látogatást tett a Szovjetunióban. Látogatását nem puszta turistaútnak szánta, hiszen a harmincas években, újra meg újra, a Szovjetunióban való letelepedés gondolatával foglalkozott. Ezt a körülményt, valamint azt, hogy a harmincas-negyvenes években Wittgenstein cambridge-i barátai között számos baloldali személyiség akadt, a szakirodalom olykor a kommunizmus iránti rokonszenv megnyilvánulásaként értékeli. Ám könnyen meglehet, hogy Wittgensteint vonzotta egyes marxisták személyes integritása, miközben az övékétõl eltérõ politikai nézetei voltak; és még akkor is, ha osztozott a burzsoá társadalommal szembeni megvetésükben - hiszen valóban ez volt a helyzet - , akkor is látnunk kell, hogy e megvetés háttere, Wittgenstein esetében, egyáltalán nem baloldali. Ha Wittgenstein korunkat sötét kornak tartja (ld. az alább idézendõ 1938-as elõszó-fogalmazványt), mércéül számára nem valamiféle jövõbeni társadalom képe szolgál; rokonszenvét a múlt patriarchális, tekintélyelvû társadalmai bírják; a Szovjetunióban pedig nem mást, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij Oroszországát vágyott újrafelfedezni, jóllehet a szovjet élet puritanizmusa is, nyilvánvalóan, vonzerõt gyakorolt rá. Így értelmezhetjük a releváns helyet abban az ajánlólevélben, melyet J. M. Keynes Wittgenstein kérésére írt a londoni szovjet nagykövetnek. "[Witt- genstein] majd elmondja Önnek" - fogalmazott Keynes az említett levélben - , "hogy milyen okok miatt szeretne Oroszországba menni. Nem tagja a Kommunista Pártnak, de erõsen rokonszenvezik azzal az életmóddal, amelyet, véleménye szerint, az új orosz rendszer képvisel." (Letters to Russell, Keynes and Moore, 136. o.) Az ajánló sorokat Wittgenstein levélben kérte Keynestõl; ez a levél 1935. júl. 6-án kelt. "Azt kellene mondanod az ajánlásban" - írja itt - , "hogy személyes barátod vagyok, és biztos vagy abban, hogy semmilyen módon nem vagyok politikailag veszélyes (ha ti. tényleg eza véleményed). ... Biztos vagyok abban, hogy részben megérted az okokat, amelyek arra késztetnek, hogy Oroszországba akarjak menni, és elismerem, hogy ezek részben rossz, sõt gyerekes okok, de az is igaz, hogy mindezek mögött mély, sõt jó okok is vannak." (Uo., 135. o.)
112. Megjelent a Schriften 5. kötetében (Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1970), Eine Philosophische Betrachtung cím alatt.
115. "Ez az egész »átdolgozási kísérlet« - semmit sem ér", MS 115:292.