ÚJRA CAMBRIDGE

Nyíri Kristóf, Ludwig Wittgenstein. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1983, 40-50.o.

Cambridge-ben Wittgensteint az egyetemi hatóságok elõször mint "research student"-et vehették csak nyilvántartásba. Júniusban került sor azután arra, hogy az Értekezést doktori disszertációként elfogadják. Az egyik véleményezõ G. E. Moore volt, s a vélemény néhány sora idézésre érdemes. "Személyes véleményem az" - írta Moore - , "hogy Mr. Wittgenstein disszertációja zseniális munka; de akárhogyan legyen is, bizonnyal megfelel a filozófia doktora fokozat cambridge-i követelményeinek."¹⁹ 1930-tól sok éven át Wittgenstein a cambridge-i Trinity College "Fellow"-ja, tagja-munkatársa. 1939-ben professzorrá nevezik ki, Moore katedráját veszi át; errõl 1947 végével mond majd le, maradék erejét egészen az írásnak szentelendõ.

Midõn Wittgenstein 1929 elején elhatározta, hogy egy idõre ismét Cambridge-ben fog élni és filozófiai problémákkal fog foglalkozni, késõbbi - a következõ húsz évben fokozatosan kialakulandó - gondolatainak körvonalai még korántsem álltak tisztán elõtte. Jóllehet ama világnézetnek, amely késõbbi vizsgálódásait mintegy áthatja, már ebben az idõben nyomai vannak följegyzéseiben, itt még alig találkozunk világnézeti motívumok és elméleti érvek összekapcsolódásával - lényeges közve titéssel életérzés és fogalomképzés között. Az elsõ hónapok kérdésfeltevései, Wittgenstein késõbbi eredményei felõl tekintve, puszta tévelygésnek látszanak: tévelygésnek, melynek Wittgenstein gyakran tudatában volt, s amely õt kétségbeeséssel töltötte el. "Újra Cambridge-ben. Nagyon különös. Néha úgy tûnik számomra" - írja jegyzetfüzetébe február 2-án - "mintha az idõ visszaforgott volna. ... Nem tudom, mi vár még rám. Valami majd csak adódik! Ha a szellem nem hagy el. ... Az idõnek itt elõkészületnek kellene lennie valamire, vagy valóban annak is kell lennie. Valamivel tisztába kell jönnöm."²⁰ És néhány nappal késõbb: "Mindaz, amit most a filozófiában leírok, többé vagy kevésbé érdektelen holmi. Lehetségesnek tartom azonban, hogy késõbb jobb lesz."²¹ "Szeretném tudni" - kérdezi magától egy másik, ugyancsak 1929 tavaszán írt följegyzésben - "vajon ez a munka a megfelelõ-e számomra. Érdekel, de nem lelkesít. ... Valahogyan a jelenlegi munkámat ideiglenesnek tekintem. - Eszközként valamilyen célhoz."²² Vagy: "Folytonosan körben mozgok a probléma mentén. S úgy látszik anélkül, hogy közelebb jutnék hozzá."²³ Eltelik néhány hónap, és Wittgensteint még mindig kétségek gyötrik. "Ma reggel" - hangzik egy október 6-áról kelt feljegyzés - "ezt álmodtam: valakit hosszú idõvel ezelõtt megbíztam azzal, hogy készítsen számomra egy vízikereket, és most már nincs is rá szükségem, de õ dolgozik rajta. A tengely ott feküdt, és rossz volt, körös-körül be volt vágva, nyilván, hogy a lapátokat beletûzze (mint a gõzturbina rotorjánál). Magyarázta nekem, hogy milyen hosszadalmas munka ez, és én arra gondoltam, miért is nem fölülcsapó kereket rendeltem, azt egyszerûen meg lehetne csinálni. Kínozott az érzés, hogy ez az ember túl buta ahhoz, hogy valamit megmagyarázzak neki, vagy hogy jobban csinálja, és hogy hagynom kell tovább küszködni. Arra gondoltam, olyan emberekkel kell élnem, akikkel nem tudom megértetni magam. - Ez olyan gondolat, amely tényleg gyakran felötlik bennem. Ugyanakkor a saját vétkem érzésével. Ennek az embernek a helyzete, aki értelmetlenül és rosszul dolgozgat a vízikereken, a saját helyzetem volt, ahogyan Manchesterben kilátástalan próbálkozásokat folytattam egy gázturbina konstruálására."²⁴ És Wittgenstein ehhez még nyomban hozzáteszi: "Lehangolt vagyok, mert a munkám nem megy tovább. Gondolataim szürkék."

Azon kérdések némelyike, amelyekkel Wittgenstein 1929 elején foglalkozott, persze nyilvánvaló folytonosságot mutat mind az Értekezés-korszak problémáival, mind a késõi írások lényeges témáival. Mindenekelõtt a matematika alapjainak bizonyos problémáiról van itt szó, melyek iránt Wittgenstein érdeklõdését, mint említettük, különösen Brouwer 1928 márciusában Bécsben tartott elõadása keltette fel újra. És a matematika alapjairól folytatott elmélkedéseihez kapcsolódik, például, Wittgenstein következõ fontos megjegyzése : "Azt hiszem, hogy a matematika a múlt évszázadban különösen ösztöntelen idõt élt át, és ettõl még sokáig fog szenvedni. Azt hiszem, hogy ez az ösztöntelenség a mûvészetek hanyatlásával függ össze, ugyanabból az okból ered."²⁵ Tévednénk azonban, ha mate- matikai-filozófiai vizsgálódásokban látnánk azt az erõt, mely Wittgenstein gondolkodását ebben az idõben elõrehajtotta. Ellenkezõleg, úgyszólván "akarata ellenére" "botlik ismét az aritmetikába"²⁶, az aritmetikában "meghódítatlan ellenséges erõdítményt" lát, mellyel hátában "a pszichológia földjére nem lehet bemasírozni"²⁷ - miközben éppen ez a föld látszik itt Wittgensteint érdekelni. "Tudatában vagyok annak" - írja jegyzetfüzetébe október 9-én - , "hogy a legnagyszerûbb problémák fekszenek közvetlen közelemben. De nem látom õket vagy nem tudom õket megragadni."²⁸ És egy hasonló bejegyzés másnapról: "Ma különösen kevés problémát érzek magam körül; biztos jele annak, hogy elõttem a legfontosabb és legkeményebb problémák fekszenek."²⁹ Wittgenstein "freudi ellenállása az igazság megtalálásával szemben"³⁰ csak nagyon fokozatosan lazult föl. Így például ebben az idõben még nem tisztázza magában, hogy vajon a "fenomenológiai nyelv" lehetetlen^3l, sõt abszurd³² volna-e, avagy ez a nyelv, jóllehet csak a közönséges fizikális nyelvbõl volna levezethetõ, éppenséggel lényeges vonásait ábrázolná az utóbbinak³³. Immár rábukkan azonban olyan gondolatokra, amelyek késõbbi, a fenomenológiai nyelv elképzelése ellen irányuló érveiben majd fontos szerepet játszanak. Így például október 24-én a következõket írja : "Ha azt mondom: »amit itt magam elõtt látok, az egy pár cipõ« és ez egyáltalán mondat, akkor lehetõnek kell lennie bizonyossággal eldöntenem, hogy ez így van-e vagy sem. Ha ez a lehetõség nem állna fenn, akkor a gyereknek nem tudnám a nyelvet megtanítani, hiszen nem szabadna azt mondanom, »látod, ezek cipõk«, hanem csak: »ezek cipõnek látszanak«."³⁴ Mely gondolatra még ez a megjegyzés következik : "Minden filozófiai elméletben olyan szavakra bukkanunk, melyek értelme számunkra a mindennapi élet jelenségeibõl jól ismert, de amelyek itt ultrafizikai értelemben, vagyis hamisan kerülnek alkalmazásra."

Az elméleti út, melyen Wittgenstein 1929-ben haladt, lassú és bizonytalan volt. A következõ két év azonban döntõ fölismeréseket hozott. Már 1930. január 3-án kezdetét veszi a vita a "szójelentés naiv fölfogásával", mely szerint "a szó hallatakor vagy olvastakor annak jelentését »elképzeljük« magunknak"³⁵; január 15-én kerül sor elsõ ízben a "mi a szó" kérdés és a "mi a sakkfigura" kérdés összehasonlítására³⁶; miközben május 19-én már "grammatikai játékszabályokról" esik szó.³⁷ "A különbözõ fajta figurák, mint futó, huszár stb." - véli Wittgenstein - "különbözõ szófajoknak felelnek meg."³⁸ És a következõ napon így ír: "A jelmagyarázat ama módszeréhez jutok itt el, amelyen Frege annyit csúfolódott. A »huszár«, »futó« stb. szavakat tudniillik meg lehetne magyarázni azáltal, hogy megadjuk a szabályokat, amelyek ezekrõl a figurákról szólnak."³⁹ - A szójelentés ezen új felfogásához persze a megértés, gondolkodás stb. új fölfogásának kell járulnia. A gondolkodás - egy június 29-i bejegyzés szerint - nem más, mint "szimbólumok használata"⁴⁰, és "a gondolatnak, amennyiben egyáltalában beszélhetünk róla, valami egészen házisütetûnek kell lennie"⁴¹. A gondolat, írja Wittgenstein, nem valami "éteri"⁴², nem valami "amorf". A várakozás állapota sem : "Ha várok valakire, nem gondolok egész idõ alatt arra, hogy jönni fog, vagy valami hasonló. Sõt, még akkor is, ha éppen erre gondolok, ez a folyamat nem amorf, mint mondjuk a fájdalomé, hanem csak abban áll, hogy például most éppen ezt a mondatot mondom: »jönni fog«."⁴³ A "jönni fog" mondat persze el is maradhat: "Ha arra várok, hogy valaki meglátogasson a szobámban, és elrendezem a fotelt és két teáscsészét, kétséges-e akkor vagy sem: várom, hogy eljöjjön."⁴⁴ A várakozás tehát nem lényegileg "belsõ" folyamat. És amiképp a várakozás, úgy a gondolat is, elvileg, "mindenki által bepillantható"⁴⁵. "Úgy mondhatnánk", írja Wittgenstein, "hogy a gondolatban semmi privát nincsen."⁴⁶ Azt, hogy milyen értelemben nem szabad a gondolatot valami privátnak fölfognunk, különösen szemléletesen ábrázolja az augusztus 25-én kelt bejegyzés: "Ha (gondolatban) elhatároznám magam, hogy a »piros« helyett azt mondom: »abrakadabra«, hogyan mutatkozna meg, hogy az »abrakadabra« a »piros« helyén áll. Mi határozza meg a szó helyét? Tegyük föl, mondjuk, hogy nyelvem valamennyi szavát egyszerre más szavakkal akarnám helyettesíteni, honnan tudhatom akkor én, hogy melyik szó melyiknek helyén áll. Talán az elképzelések maradnak majd a helyükön, és rögzítik / tartják /. Úgy, mintha az elképzelésen valami horog volna, és ha arra egy szót ráakasztok, akkor ezzel / ezáltal / ki van jelölve a helye? Ezt nem tudom elhinni. Nem hiszem, hogy az elképzeléseknek az értelmezés folyamatában más helyük volna, mint a szavaknak."⁴⁷

Föltûnõen rövid idõ alatt, gyakorlatilag 1930 júliusának utolsó napjaiban alakultak ki ama sajátos stílusjegyek is, amelyek Wittgenstein késõi munkáira olyannyira jellemzõek - a dialógusok és megválaszolatlan kérdések, a tegezõ megszólításmód. Alkalomszerûen már korábban is szerepet játszottak - így például egy január 3-ról kelt feljegyzésben⁴⁸ -, ám csak július vége felé válnak állandó stíluseszközzé. Így például július 29-én: "»Igen, erre számítottam«. Hogyan tudtál erre számítani, amikor még nem is volt jelen? (Ez a félreértés vizsgálódásaim egész nehézségét tartalmazza, és megoldását is.)"⁴⁹ - A következõ feljegyzések július 31-én keltek: "»Azt gondoltam, hogy most jönni fog« - »Igen, azt mondtad, hogy 'mindjárt jönni fog', de honnan tudhatom, hogy ezen azt értetted?«."⁵⁰ És : "Mármost azt kérdezhetnénk : »Hogyan mutatkozik meg, hogy õ a képet N. arcképeként fogja fel?« - »Nos, amennyiben ezt mondja « - »De hogyan mutatkozik meg, hogy azon, amit mond, ezt érti?« - »Sehogyan sem!«"⁵¹ - Ez a stílus nagyon is megfelel Wittgenstein elméleti szándékainak. Hiszen mindennapi beszédhelyzetekben, mondjuk társalgásokban, kell kiderülnie, hogy bizonyos filozófiai kérdések, fogalmak, egyáltalán értelemmel bírnak-e, ilyen helyzetekben fog meggyõzõen megmutatkozni, hogy "hiszen ... minden egyszerû és közismert"⁵², ilyen helyzetekben vezethetõk vissza a kifejezések - például a "valamit valamin érteni" kifejezés - a legtermészetesebb módon "metafizikai alkalmazásukból a nyelv- beni helyes alkalmazásukra"⁵³. "Ha a filozófusok valamilyen szót használnak és jelentése után kutatnak, mindig azt kell kérdeznünk magunktól: vajon abban a nyelvben, amely létrehozta / amely számára létrehozták / , ténylegesen használják így, valaha is, ezt a szót? - Legtöbbször azt fogjuk találni, hogy nem így áll a helyzet, s hogy a szót normális grammatikájával szemben (ellentétben) használják. (»Tudni«, »lét«, »dolog«.)"⁵⁴

S ezenközben a normális - áthagyományozott - grammatikát nem különös fölismerések alapozzák meg, hanem ellenkezõleg: ez a grammatika minden fölismerés, minden ítélet alapja. "»A gyerekeknek ahhoz, hogy az elemi iskolai számtant megértsék, nagy / jelentõs / filozófusoknak kellene lenniök, ennek hiányában van szükségük a gyakorlásra«" - hangzik Wittgenstein szeptember 13-án kelt ironikus megjegyzése.⁵⁵ Az olyan formulák, mint "nos, így használjuk a nyelvet"⁵⁶, vagy "hát így tanultam meg a nyelvet"⁵⁷végsõ igazolásokat jelentenek; a további igazolások iránti szükségletet "nyelvlogikánk félreértésének" kell tekintenünk⁵⁸. "Tanítsd meg nekünk" - ti. a számtant, a nyelvet - "ezzel már megalapoztad."⁵⁹

A nyelvlogika félreértésének bizonyul az a kérdés is, hogy vajon a másik személy "valóban ugyanazt a színt" látja-e, amikor mondjuk "kéket lát, mint én"⁶⁰. Vajon "valóban ugyan- azt látja, mint én", amikor "a mintára tekint"? Ebben kételkedni, véli Wittgenstein, éppoly értelmetlen, mint egyáltalán az az elképzelés, amely szerint a gondolat valami "titkos és elmosódott folyamat", "melyrõl a nyelv csak sejtésekkel szolgál"⁶¹. Csak látszólag áll úgy a helyzet, "hogy nem tudhatjuk, vajon két ember ugyanazt a színt látja-e, amikor valamely tárgyra tekint. Ez értelmetlenség, mivel azon, hogy különbözõ személyek különbözõ színeket látnak, valami egészen mást értünk, és ebben az értelemben éppenséggel léteznek kritériumok arra vonatkozóan, hogy mindketten ugyanazt a színt látják, vagy különbözõ színeket."⁶² "Hamis analógia vezet bennünket félre", hangsúlyozza újra meg újra Wittgenstein, "amikor azt mondjuk, hogy az elképzelések privát természetûek."⁶³ Ez a kérdés: "Honnan tudod, hogy az amit pirosnak nevezel, valóban ugyanaz, mint amit a másik úgy nevez", "épp oly értelmetlen", mint az a kérdés, hogy "honnan tudod, hogy ez egy piros folt?"⁶⁴ Az ilyen és hasonló kérdések értelmetlenségét világosan kimutatandó, Wittgenstein már 1930-ban ama módszerrel él, mely késõbb, mondjuk a Kék Könyvben, olyannyira lényeges szerepet játszik majd nála : megmutatja, hogy a "képzetek", elképzelt képek tényleges vagy föltételezett funkcióit mindenkor elláthatnák fizikai képek is. Lehetséges "az elképzelések továbbhaladásának azon folyamatát, amely gondolkodás közben lejátszódik, más folyamattal, mondjuk jelek leírásával (vagy hasonlóval) helyettesíteni, és ez ugyanazt a szolgálatot fogja tenni".⁶⁵ Valaki például - okoskodik Wittgenstein - azt a parancsot kapja, hogy keressen egy sárga virágot. Föltehetnénk ekkor - és éppen ez a hagyományos filozófiai föltevés - , hogy az illetõ keresés közben a sárga szín valamilyen emlékezeti képét hordozza magával, és a különbözõ virágokat ezzel a képpel hasonlítja össze. Az emlékezeti kép azonban, elvileg, nyilván helyettesíthetõ egy sárga táblácskával, és Wittgenstein a következõképpen kérdez: honnan tudja az illetõ, hogy melyik virág ugyanolyan színû, mint a táblácska? "Talán az a fölfogás a legtanulságosabb, mely szerint: ha sárga táblácskával keressük a virágot, a színazonosság viszonya mindenesetre nem valami újabb képben adott számunkra. Hanem a meglévõvel már megelégszünk."⁶⁶ Ám ha a színazonosság képe nélkülözhetõ, úgy - különleges esetektõl eltekintve - maga a színminta sem szükséges: és az elképzelt kép sem. "Elindulok a sárga virág keresésére. Még akkor is, ha menet közben valamilyen kép lebeg szemeim elõtt, vajon szükségem van erre a képre, amikor a sárga virágot - vagy egy másikat - meg- pillantom?"⁶⁷ És egy további példa, melynek esetében világos, hogy itt az elképzelt kép mint minta nem játszhat szerepet: "Most ez a parancs: »Képzelj el egy piros kört«. És megteszem. Hogyan tudtam a szavaknak ilyen módon engedelmeskedni?"⁶⁸ Lennie kell egy pontnak, ahol az elképzelések, minták, jelek, képek a cselekvést már nem támogatják: ahol a cselekvésnek önmagára kell hagyatkoznia. Úgy látszik, hogy Wittgenstein 1931-ben már kifejezetten birtokában volt ezen döntõ fölismerésnek; néhány hónappal korábban mindazonáltal még sikertelenül próbálkozott ugyanezt a fölismerést a szabálykövetés fogalmára vonatkozó elemzéseiben következetesen kimunkálni. 1930. szeptember 1-én és 2-án ugyan a következõképpen írt: "»Tudni azt, hogy mi a helyzet, ha a mondat igaz« csak annyit jelenthet, mint ismerni a szabályt, mely szerint a mondat ellenõrizhetõ. - De hogyan van kifejezve, hogy ezen szabály szerint kell ellenõriznünk? Hiszen a szabály csak mellékelve van a mondathoz, hol van azonban ábrázolva a mondatra történõ alkalmazása? Akárhol volna azonban ábrázolva, ez is csak egy másik / további / kép lehetne, és így végtelen regresszusba bonyolódnánk."⁶⁹ És: "Ha valamely szabály szerint tényállást képezünk le, úgy itt a tényállás a minta. Nincs szükségem további mintára, mely megmutatná, hogy a leképezésnek hogyan kell történnie, vagyis hogy hogyan kell az elsõ mintát használni, hiszen különben ahhoz is mintára volna szükségem, hogy a második minta használata / alkalmazása / felõl tájékozódjam stb. ad infinitum. Azaz a további mintával mitsem érek, egyszer úgyis minta nélkül kell cselekednem."⁷⁰ Ezek a fejtegetések, a késõbbi följegyzések felõl tekintve, immár a megoldást jelenthetnék - Wittgenstein azonban, itt még, nem ismeri fel vagy nem ismeri el ezt a megoldást. Különbözõ formulákkal kísérletezik. Talán lehetséges, írja, ki nem fejezett, kimondatlan szabályt is követni⁷¹; talán az is elegendõ, ha a szabállyal való megfelelésrõl beszélünk, és a szabálykövetés mozzanatát kiiktatjuk.⁷² Ám ekkor a szabályos és szabálytalan viselkedés között voltaképpen már nem tudunk különbséget tenni. "»A grammatika szabályait követni«, annyit tesz ez, mint: valamilyen értelemben beszéd közben ezekre a szabályokra gondolni? Nem. - Annyit tesz, mint: mindig bizonyos szabályoknak megfelelõen beszélni? Nem. - Annyit tesz, mint: szabályokat követni. - De hát mindenki szabályokat követ, aki csak valamit csinál: hiszen valamilyen szabály majd csak adódik, amelynek éppen megfelel az, amit tesz."⁷³ Ám ugyanakkor a szabálykövetõ és az önkényes viselkedés között nyilvánvalóan lennie kell valamilyen különbségnek: "Nem vagyok ugyan a grammatikai szabályoknak explicite tudatában, amikor a nyelvet használom, de tudatában vagyok annak, hogy a nyelvet nem ad hoc találom ki. És ha én találnám ki, akkor is: semmit sem érne, ha a kitalált szabályoknak azután nem akarnék engedelmeskedni. - Azaz a nyelv csak azon szabályok által funkcionál nyelvként, amelyeket használata során figyelembe veszünk. (Mint ahogyan a játék csak szabályok folytán funkcionál játékként.) - Éspedig függetlenül attól, hogy magamhoz vagy másokhoz beszélek. Mert magammal sem közlök semmit, ha hangcsoportokat ad hoc akármilyen tényekkel asszociálok."⁷⁴

A szabályosság elengedhetetlensége és a szabálykövetés fogalmának terméketlensége közötti ezen dilemmát Wittgenstein késõbb azáltal oldja majd föl, hogy a szabály fogalmát egyáltalán elkerüli, s helyette olyan fogalmakat alkalmaz, mint: használat, szokás, intézmény. 1931 elején - a legutóbb idézett följegyzés a jegyzetfüzetben a január 30-i dátumot viseli - ez az út, úgy látszik, még zárva volt számára. A szabály fogalmától a minta fogalmához tér pl. vissza : "e szavak : »szabály szerint« - fölöslegesek. Minden benne van azokban a szavakban, hogy »a mintát követni«"⁷⁵ - és annak ellenére, hogy már február 21-én a nyelvrõl mint "társadalmi berendezés"-rõl beszél⁷⁶, végül is nem tesz, az itt tekintett idõszakban, kísérletet arra, hogy a fogalomalkotás ezen irányát összekösse ama felfogással, amely szerint a cselekvés, alapvetõen, nem követ mintákat. Aligha kétséges azonban, hogy 1931-ben már azok a gondolati elemek játszanak túlnyomó szerepet Wittgenstein följegyzéseiben, amelyek azután majd késõbbi szintéziseinek alapállományát képezik. Hiszen 1931-ben íródnak a Frazer-kommentárok, melyekben Wittgenstein oly nagy súlyt helyez a puszta leírás⁷⁷ programjára, és ennek megfelelõen aláhúzza : "a filozófia a nyelv valóságos / tényleges / használatához [ . . . amit valóban mondanak] semmilyen módon nem nyúlhat hozzá, végül is tehát csak leírhatja azt. - Hiszen nem is tudja megalapozni. - Mindent úgy hagy, ahogy van."⁷⁸ Olyan felfogás ez, mely persze tarthatatlannak bizonyulna, ha a szójelentés a szóhasználattól független, utóbbi az elõbbi által meghatározott volna. Ilyen függetlenség azonban nem létezik: "A szó jelentését megérteni annyit tesz, mint használatát ismerni, megérteni."⁷⁹ - 1931-bõl származnak azon példák és érvek is, amelyekkel a Filozófiai vizsgálódások elsõ bekezdéseiben találkozunk majd : Ágoston nyelvfelfogásának kritikája⁸⁰, a játék az építõelemekkel⁸¹, a fejtegetés, hogy maga "a játék" nem létezik⁸². Mindezen gondolati elemek összefüggése persze nem nyomban magától értetõdõ. Hiszen Wittgenstein maga is megjegyzi, 1931. október 14-én, hogy amit mond, az egyfelõl "egyre könnyebben érthetõ, másrészt jelentése egyre nehezebben fogható föl"; és az interpretációt, az itt tekintett idõszak vonatkozásában, lényegesen megnehezíti az a körülmény is, hogy a problémák és fogalmak egymáshozrendelése, ezen évek során, korántsem állandó - hogy Wittgenstein terminológiája folytonosan változik. ("Hogyan ölt a probléma új ruhát!" - írja 1930. augusztus 29-én.83) Így például a leképezni-verifikálni-alkalmazni-használni fogalomsorban 1929 és 1931 között egy és ugyanazon probléma megõrzõdött⁸⁴, de tovább is fejlõdött és átalakult. Vagy például a "terv" fogalmának elemzése láthatólag világosabbá tette az alkalmazás és cselekvés szerepét a megértés vonatkozásában⁸⁵ - miközben ez a fogalom maga csakhamar ismét kiiktatódik. És mégis, ezek az elemek éppenséggel egységes - tudniillik világnézetileg egységes - egészet alkotnak. Bármit írok is" - jegyzi meg Wittgenstein 1930-ban - "csak fragmentumok, de aki megért engem, az ebbõl egy zárt világképet fog kiolvasni."⁸⁶ Valóban, zárt világképet: a konzervatív antropológia világképét.
 

19. Idézi Stephen Toulmin, R. Braithwaite személyes közlése alapján. Ld. Janik-Toulmin, Wittgenstein's Vienna. New York: Simon and Schuster, 1973. 20. o. - Itt említünk meg két rövid munkát, mely még az Értekezés gondolatvilágához tartozik: az 1929-ben írt s a Proceedings of the Aristotelian Societybanmég abban az évben megjelentetett "Some Remarks on Logical Form" c. elõadásszöveget - Wittgenstein az elõadást végül nem olvasta fel az Aristotelian Society ülésén, s a továbbiakban többé soha semmit nem publikált - , valamint az "A Lecture on Ethics" c. elõadást, melyet Wittgenstein 1929 õszén tartott, s melynek szövegét 1965-ben a Philosophical Review jelentette meg.

20. MS 105:2, azaz a 105. számú Wittgenstein-napló 2. oldaláról. Wittgenstein kéziratos hagyatékát azon számozás szerint idézem, melyet G. H. von Wright "The Wittgenstein Papers" c. összeállításában ismertet (Philosophical Review, 1969. okt.). Ezt a számozást követte késõbb a Tübingeni Egyetem - azóta feloszlott - Wittgenstein Archívumának katalógusa is. - Az idézetekben a szögletes zárójelek közé iktatott részek a kéziratban is szögletes zárójelek között szerepelnek; a törtvonalak közé iktatott részek fogalmazásbeli alternatívák: kihúzások, föléírások.

21. MS 105:2.

22. MS 106:4.

23. MS 106:30.

24. MS 107:153sk.

25. MS 106:253.

26. MS 105:19.

27. MS 107:39.

28. MS 107:156.

29. MS 107:158sk.

30. MS 107:100.

31. MS 107:205.

32. MS 107:176.

33. MS 107:206.

34. MS 107:177.

35. MS 108:61, vö. Philosophische Bemerkungen 12. §. - Wittgenstein 1930 végén állította össze a Philosophische Bemerkungen c. gépiratot - a "könyvet", melyre ebben az idõben, naplóiban, utalni szokott volt. A késõbbiekben az ilyen és ehhez hasonló utalások: "a könyv", "könyvem" - újra meg újra elõfordulnak majd följegyzéseiben, rendre az éppen tervezett mûre vonatkoztatva. A Philosophische Bemerkungen 1964-ben került elõször megjelentetésre, a Suhrkamp-féle Schriften 2. köteteként.

36. MS 107:240, vö. Philosophische Bemerkungen 18. §.

37. MS 108:169.

38. MS 108:169.

39. MS 108:170.

40. MS 108:201.

41. MS 108:216, 1930. júl. 19-i bejegyzés.

42. MS 108:216.

43. MS 108:216.

44. MS 108:267,jú1.29-i bejegyzés.

45. MS 108:279.

46. MS 108:279, júl. 31-i bejegyzés.

47. MS 109:45sk., "elképzelés"-nek a német "Vorstellung"-ot fordítottam.

48. MS 108:56.

49. MS 108:265sk.

50. MS 108:274.

51. MS 108:275.

52. MS 109:15, 1930. aug. 16-i bejegyzés.

53. MS 110:34.

54. MS 109:246.

55. MS 109:138, vö. Zettel 703. §. - G. E. M. Anscombe és G. H. von Wright 1967-ben jelentette meg - és látta el ezzel a címmel - a Zettel c. gyûjteményt. A gyûjtemény alapjául az a cédulatömeg szolgált, melyet Wittgenstein külön dobozban (rajta a címke: "Zettel", vagyis cédulák) tartott, s láthatólag különlegesen fontosnak ítélt. A Suhrkamp-féle Schriftenben a Zettel az 5. kötetben (Frankfurt/M.: 1970) található.

56. MS 109:224.

57. MS 109:286.

58. MS 109:225.

59. MS 111:63.

60. MS 109:298sk.

61. MS 109:99.

62. MS 109:171.

63. MS 153a:59, a 110-es füzetbe 1931. júl. 6-án átvezetve.

64. MS 109:196sk.

65. MS 109:189.

66. MS 110:277sk.

67. MS 110:276.

68. MS 110:173, 1931 márciusában vagy áprilisában fogalmazva.

69. MS 109:78.

70. MS 109:85.

71. MS 109:229.

72. MS 109:236.

73. MS 109:281.

74. MS 109:284.

75. MS 109:292.

76. MS 110:101, hasonlóan az 1931. jún. 23-i bejegyzés is, MS 110:208.

77. MS 110:180.

78. MS 110:188sk.

79. MS 111:12.

80. MS 111: 15skk.

81. MS 111:16sk.

82. MS 111:17, idevág még különösen MS 111:79skk., ahol a "családi hasonlóság" késõbbi fogalma - s csakhamar maga a kifejezés is - bevezetésre kerül.

83. MS 109:67.

84. A "verifikálni" kifejezés 1929/30-ban Wittgensteinnál ténylegesen abban a jelentésében szerepel, melyben a Bécsi Kör filozófusai - a logikai pozitivisták - azután híressé tették. Wittgenstein elméleti pályája valóban tartalmaz tehát egyfajta "pozitivista közjátékot" (P. M. S. Hacker kifejezése, Insight and Illusion c. könyvében, Oxford University Press, 1972); ám különösen a Gespräche (Schriften, 3. köt.) tanulmányozása világossá teszi, hogy - mint már utaltunk rá - nem Wittgenstein került, átmenetileg, Schlickék befolyása alá, hanem ellenkezõleg: utóbbiak csupán érzékeny befogadói voltak Wittgenstein néhány pozitivista irányú melléfogásának.

85. Jellemzõ hely ilyen vonatkozásban: MS 109:81skk.

86. MS 108:152