Betegh Gábor:

Antik kozmológiák
 
 

Thalész

A standard filozófiatörténeti kézikönyvek szerint a kis-ázsiai Milétosz városából származó, az i.e. 620-as évek közepén született Thalész volt az elsô természetfilozófus. Milyen alapon nevezhetjük Thalészt – akitôl semmilyen szöveg nem maradt fenn, és aki valószínûleg egyáltalán nem is írt semmilyen mûvet – egy új diszkurzusforma elsô képviselôjének? Mindenekelôtt fontos látnunk, hogy az antikvitásban viszonylag kevesen vélték úgy, hogy Thalész határozott fordulópontot jelent a gondolkodás történetében. Thalészt legtöbben a hét görög bölcs egyikeként tartották számon; olyan személyiségként, akinek államvezetési, hadászati, tudományos és morális ügyekben példaszerû kijelentéseket és tetteket lehet tulajdonítani. A csoporton belül azonban Thalész megkülönböztetô jegye volt a tudományos, csillagászati érdeklôdés.

Thalész csillagászati érdeklôdésére vonatkozóan több anekdota is fennmaradt. Az egyik szerint Thalész azzal tette nevetségessé magát, hogy miközben a csillagokat bámulta, nem nézett a lába elé és beleesett egy gödörbe (ld. Platón Theaitétosz 174a). Egy másik történet szerint viszont arra is képes volt, hogy bebizonyítsa: a természettudós, ha akarja, éppen praktikus célokra is tudja fordítani tudományát. Csillagászati megfigyelései alapján ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a következô évben bô termése lesz az olajfáknak. Ezért elôre kibérelte a környék összes olajprését, majd a szüret után jelentôs felárral adta ôket bérbe (ld. Arisztotelész Politika I. 11 1259a9). Ezek az anekdoták kiválóan példázzák a “tudós" figurájával kapcsolatos sztereotípiákat: a mindennapi világban elveszett, csetlô-botló figura, aki azonban gyakorlati hasznot hozó tudással is rendelkezik – csak éppen a gyakorlati haszon nem érdekli ôt igazán. Hérodotosz (I. 74) továbbá arról is tudósít, hogy Thalész megjósolta, melyik évben fog bekövetkezni egy napfogyatkozás. Ennek a beszámolónak a hitelessége és jelentôsége heves viták tárgy a tudománytörténészek között. Kérdéses, hogy Thalész egyáltalán megjósolhatott-e egy napfogyatkozást, és ha igen, milyen adatok alapján. A szkeptikusabb tudománytörténészek szerint a hésziodoszi beszámolónak semmilyen történeti alapja sincs, míg mások szerint Thalész saját megfigyelései és babiloni – vagy esetleg egyiptomi – táblázatok felhasználásával megjósolhatta egy napfogyatkozás közelítô idôpontját.⁽¹⁾

Arisztotelészre megy vissza az a hagyomány, amely szerint Thalész nem pusztán a hét bölcs egyike, de az elsô természetfilozófus. Érdemes részletesebben is megnéznünk Arisztotelész Thalész-recepcióját – márcsak azért is, hogy lássuk: milyen csekély és kevéssé megbízható adat alapján kapta Thalész “az elsô filozófus" megtisztelô címet.⁽²⁾

Arisztotelész a Metafizika 1. könyvének harmadik fejezetében azt vizsgálja, hogy az ôt megelôzô gondolkodók mennyiben jutottak közel a négy ok (anyagi, formai, ható- és cél-ok) feltárásához. Arisztotelész szerint elôdei leginkább az anyagi okkal foglalkoztak:

Az elsô filozófusok közül a legtöbben úgy gondolták, hogy az anyag fajtájában lévô princípiumok (arkhék) minden dolgok princípiumai. Hiszen azt, amibôl a létezôk mindegyike van és amibôl mint elsôbôl létrejött és amibe mint végsôbe pusztulása lesz – míg a szubsztancia megmarad, a tulajdonságai azonban megváltoznak – arról mondják, hogy ez a létezôk eleme és princípiuma, és ezért úgy vélik, hogy semmi sem keletkezik és semmi sem pusztul el, hiszen az ilyen természet mindig megmarad (...) Mert kell léteznie valami olyan természetnek, akár egynek, akár többnek, melyekbôl a többi dolgok létrejönnek, úgy hogy közben ez [a természet] megmarad.

Ám arról már nem mind ugyanazt gondolják, hogy vajon hány ilyen princípium van és milyen fajtájú, ám Thalész, aki alapító atyja az ilyesfajta filozófiának, azt mondja, hogy ez a víz (ezért is állította azt, hogy a föld a vízen nyugszik); vélekedését talán abból vette, hogy látta: mindennek a nedvesség a tápláléka, és még maga a meleg is ebbôl jön létre és ez élteti, és amibôl létrejönnek, az minden dolgok princípiuma. Ezen vélekedését tehát ebbôl vette, és abból, hogy látta, minden dolgok magjának nedves a természete, és a víz a nedves dolgok természetének princípiuma.

Vannak akik úgy vélik, hogy azok a legkorábbiak, akik sokkal a mi generációnkat megelôzôen elsôként elmélkedtek az istenekrôl, azok ugyanezen a véleményen voltak a természettel kapcsolatban. Hiszen Ókeanoszt és Téthüszt tették meg a keletkezés szülôinek [vö. Iliász II. 755 és XIV. 271], és azt állították, hogy az istenek a vízre tesznek esküt – arra, amit ôk maguk [mármint az istenek] Sztüxnek neveznek; a leginkább tiszteletreméltó ugyanis az, ami a legôsibb, az esküt pedig a leginkább tiszteletreméltóra teszik. De hogy vajon ez a természettel kapcsolatos vélekedés valóban ôsi és régrôl való-e, az távolról sem világos; ám Thalészról azt mondják, hogy ezt állította az elsô okkal kapcsolatban. (Ariszt. Metaph. A3 983b6-984a4)

Thalész viszont – Arisztotelész szerint – éppen azért tekinthetô az elsô filozófusnak, mert az általa képviselt nézetek ilyen bizonytalan kimenetelû interpretatív eljárások nélkül is összevethetôk Arisztotelész saját nézeteivel. Thalész tehát azért tekinthetô az elsô filozófusnak, mert ô explicit módon a fizikai világról fogalmaz meg állításokat, mégpedig olyan állításokat, amelyekben a kozmosz különbözô részei egyértelmûen fizikai elemekként és fizikai anyaghalmazokként szerepelnek. Vagyis az a Hésziodosznál látott kétértelmûség tûnik el, amely megengedte, hogy egy adott alak, mint például Ókeanosz vagy Gaia, hol a fizikai világ részeként, hol antropomorf jegyeket mutató istenként szerepeljen. Thalésszal azért folytathatunk értelmes párbeszédet, mert nem kell tartanunk attól, hogy az a víz, amirôl ô beszél, egyszer csak elkezd házasságokat kötni és mindenféle kalandokba bonyolódni. Az a víz, amirôl Thalész beszél nem cselekszik, hanem folyamatokban vesz részt, a fizikai világ történetét így nem pszichológiailag motivált elhatározások, hanem fizikai terminusokban leírható változások határozzák meg.

Ezt az értelmezést kétségkívül némileg bonyolítja egy másik, ugyancsak Arisztotelésznél található megjegyzés, amely szerint Thalész úgy gondolta volna, hogy “minden tele van istenekkel" (Ariszt. A lélekrôl I. 411a7 = 11A22 DK). Arisztotelész azonban úgy értelmezi ezt a kijelentést – és ebben az esetben értelmezése meggyôzônek tûnik –, hogy Thalész itt nem a hagyományos értelemben vett istenekkel azonosította a világ részeit, hanem a kozmoszban lévô mozgást és változást valamiféle élétmûködésként magyarázta.

Visszatérve a Metafizika 1. könyvébôl vett idézetünkhöz és az anyagi princípium kérdéséhez, a szövegrész megfogalmazásaiból kitûnik, hogy Arisztotelésznek igen kevés Thalészra vonatkozó információ állt a rendelkezésére: leginkább csak annyi, hogy Thalész szerint a víz az eredete mindennek. Ám mivel Arisztotelész úgy gondolja, hogy Thalész – a mitológiai diszkurzus képviselôivel szemben – alapvetôen ugyanabban a paradigmában gondolkodik, mint ô, megkockáztathat bizonyos állításokat arra vonatkozóan is, hogy vajon Thalész mire alapozhatta elméletét. Arisztotelész feltételezése szerint Thalész bizonyos alapvetô megfigyeléseket tett az élôlények születésére és táplálkozására vonatkozóan, és ennek alapján arra jutott, hogy az egyes élôlények születéséhez és fennmaradásához leginkább nedvességre van szükség. Innen pedig már csak extrapolálnunk kell: nemcsak az egyes dolgok, de a mindenség létrejöveteléhez és fennmaradásához is a vizet kell kiindulópontnak tekintenünk. Arisztotelész szerint ez egy olyan racionális, megfigyelésen és általánosításon alapuló gondolatmenet, amit joggal tulajdoníthatunk egy filozófusnak. A filozófust az is jellemzi, hogy filozófiailag értelmezhetô állításai filozófiailag értelmezhetô következtetéseken, racionális érveken alapulnak.

Miként ez a fenti idézet elsô bekezdésébôl is kiderül, Arisztotelész saját koncepciója szerint az anyagi princípium azonban nem pusztán az anyagi változások kiinduló- és végpontja, hanem egyszersmind az is, ami a változás szubsztrátumaként folyamatosan megmarad. Arisztotelész pedig az anyagi princípiumnak ezt a felfogását tulajdonítja elôdeinek is. Ha tehát Arisztotelész forrása csupán annyit állít, hogy Thalész szerint minden a vízbôl keletkezett és mindent a nedves táplálék tart életben, Arisztotelész saját princípium-fogalma alapján ebbôl arra is következtet, hogy Thalész szerint minden vízbôl is van. Felettébb kérdéses azonban, hogy Thalész maga egyetértene-e ezzel az állítással. Megjegyzendô, hogy Arisztotelész itt evidensnek veszi: a kozmogóniai értelemben vett kiindulópont, princípium és az ontológiai értelmben vett anyagi princípium azonos egymással. Ez a koncepció párhuzamba állítható a temporális és a hierarchia szerinti elsôség problémájával, amirôl az elôzô elôadásban volt szó.

A szövegrészben találhatunk azonban egy további olyan adatot, ami független Arisztotelész saját filozófiai nézetein alapuló interpretációjától: Thalész szerint a Föld a vízen nyugszik. A Föld stabilitásának kérdése visszatérô probléma volt a korai kozmológiai elméletekben. (Az egyes nézeteket Arisztotelész egy másik mûvében, Az égboltról II. 13-ban, részletesen elemzi; a Thalészra vonatkozó adat itt is megtalálható.) Thalész ezen megoldási javaslata – feltéve, hogy az elmélet nem tartalmazott további finomításokat – nem tûnik különösebben eredetinek, hiszen számos hasonló, bár mitológiai terminusokban megfogalmazott elmélet volt forgalomban az ókori Keleten. Az elmélet másrészt nem rendelkezik túlságosan erôs magyarázó erôvel sem. Mégha elfogadjuk is Arisztotelész interpretációt, amely szerint Thalész azt a jelenséget használta volna fel magyarázatként, hogy szilárd testek is tudnak úszni a víz felszínén (ld. Az égboltról II. 13 294a28), az elmélet továbbra is nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a Földet hordozó víz min nyugszik. Az elmélet nyilvánvaló, és Arisztotelész által is kiemelt elônye leginkább az, hogy összekapcsol két fontos problémát: az eredet kérdését és a Föld pozíciójának kérdését. Ám meg kell jegyezzük, hogy ez sem megy sokkal túl a mitológiai elôzményeken: Ókeanosz nemcsak “a keletkezés egyik szüleje" volt, de ôsfolyóként körül is ölelte a Földet.

Thalész tehát végzett bizonyos csillagászati megfigyeléseket, és foglalkozott bizonyos, a kozmológia tárgykörébe tartozó kérdésekkel, például a Föld stabilitásának kérdésével. Ugyanakkor semmilyen adatunk nincs arra vonatkozóan, hogy törekedett volna egy általános kozmosz-modell kialakítására. Ha törekedett volna, akkor a Földet fenntartó víz stabilitásának problémájával is meg kellett volna küzdenie. Vagyis még mindig nem érkeztünk el ahhoz a fajta totalizációhoz, amely – a bevezetô elôadásban megtett megjegyzéseink szerint – a szorosabb értelemben vett kozmológiát jellemzi.
 

Anaximandrosz

Anaximandrosz (sz. i.e. 610 körül) kétségkívül a milétoszi iskola legjelentôsebb alakja volt. Nevéhez számos formai újítás, tudományos és módszertani felfedezés köthetô. Egyes forrásaink szerint ô volt az elsô, aki egy prózai mûben fejtette ki tanítását. Ô volt továbbá az elsô, aki egy térképen ábrázolta a lakott világot (ld. Agathémerosz I. 1 és Sztrabón I. 7.). Témánk szempontjából különösen fontos, hogy egyes beszámolók szerint Anaximandrosz alkotta meg az elsô kozmosz-modellt – bár az nem teljesen világos, hogy egy térbeli modellre, vagy kétdimenziós ábrára kell-e gondolnunk. Ha Anaximandrosz valóban alkotott a kozmoszról ilyen vizuális reprezentációt, akkor elérkeztünk “a mindenség elsô térképéhez". Az azonban bizonyosnak tûnik, hogy Anaximandrosz az elsô szerzô, akinek szorosabb értelemben vett kozmológiai elméletet tulajdoníthatunk: ô volt az elsô, aki a kozmoszt geometriai struktúrát mutató, zárt, rendezett rendezett egészként gondolta el.

A következôkben elôször röviden ismertetem Anaximandrosz kozmogóniai és kozmológiai elméletét, majd részletesebben is elemzem a kozmosz jelenlegi struktúrájára vonatkozó leírását.

Anaximandrosz kozmogóniájának legfontosabb lépéseit három rövid szövegrészlet alapján tudjuk rekonstruálni.⁽³⁾ Ha most eltekintünk egy sor vitás értelmezési kérdéstôl, a történet a következôképpen foglalható össze. Kezdetben volt az apeiron, egy végtelen nagy, belsô meghatározásokat nem rendelkezô anyagmassza. Az apeironból egy adott pillanatban kivált valami olyan (forrásaink a vitatott jelentésû gonimon szót használják itt) amibôl vagy ami által létrejött a meleg és a hideg mint az elsôdleges ellentétpár. Mint a következô lépésekben világossá válik, a “meleg" egyszersmind a fényt és a szárazat, a “hideg" pedig a sötétet és a nedveset is képviseli. A “meleg" körülölelte a hideget, “miként fát a kéreg". A meleg hatására a hideg egy része kiszáradt, és így jött létre a Föld. Ezt követôen a tûz-kéreg levált a földrôl, majd különbözô nagyságú gyûrûkre szakadt. Az ily módon kialakult tûz-gyûrûket sûrû, nedves levegôburok vette körül. A levegôburkon néhány helyen rések keletkeztek, amelyeken keresztül elôtörhet a tûz. Egyes forrásaink szerint Anaximandrosz a kozmogóniai folyamat folytatásáról is szólt: a Föld kiszáradása tovább folytatódik, mindaddig, amíg a meleg végül teljesen át nem veszi a hatalmat. A tûz így folyamatosan feléli mindazt, ami táplálhatja, míg végül a kozmosz visszatér az apeironba.⁽⁴⁾

Nézzük meg most részletesebben a kozmosz jelenlegi állapotáról szóló leírást. A kozmoszt a végtelen kiterjedésû apeiron veszi körül.⁽⁵⁾ A kozmosz középpontjában a Föld helyezkedik el. A Föld lapos körhenger, ennek a felsô, lapos felületén lakunk mi. A Föld körül koncentrikusan, a Földtôl különbözô távolságokra helyezkednek el a levegôvel körülvett tûz-gyûrûk. Az általunk látott égitestek valójában nem önálló testek, hanem a levegôburkon lévô nyílásokon áttörô tûz. A legkülsô gyûrû a Napé, eggyel beljebb van a Hold gyûrûje, legbelül a csillagok gyûrûje (vagy gyûrûi). Egyes forrásaink számadatokat is közölnek: a Föld magassága egyharmada átmérôjének, a legkülsô gyûrû (vagyis a Napé) 27 egység átmérôjû, míg a középsô gyûrû (vagyis a Holdé) 18 egység átmérôjû. Bár errôl antik forrásainkban nincs szó, az elôzô adatokból valószínûsíthetô, hogy a csillagok gyûrûje (vagy gyûrûi) 9 egység átmérôjû(ek).

A modell alapjaiban egyszerûnek tûnik, azonban tele van problematikus részletekkel. E nehézségek legfôbb forrása persze – mint minden preszókratikus esetében – az Anaximandroszra vonatkozó adataink hiányossága. A rekonstrukciót és az értelmezést tovább nehezíti, hogy nem egyértelmû: milyen csillagászati ismereteket kell a rekonstrukcióban ismertnek vennünk. Például Anaximandrosz feltehetôleg nem kezelte külön csoportként az állócsillagoktól megkülönböztetett bolygókat, másrészt kérdéses, hogy mennyire részletes ismeretekkel rendelkezett az ekliptikáról.⁽⁶⁾ Ennek fényében az anaximandroszi modelltôl nem kell feltétlenül elvárjuk, hogy számot adjon ezekrôl a meglehetôsen bonyolult égi mozgásokról. E “könnyítésektôl" függetlenül is kérdéses marad azonban, hogy Anaximandrosz kozmológiai modellje mennyire volt képes integrálni mindazon csillagászati ismereteket, amelyeket viszont elvárhatunk Anaximandrosztól. A rekonstrukcióban az interpretatív “jóindulat" elve kell hogy vezessen bennünket: azt fogjuk jobb rekonstrukciónak tartani, ami egyrészt a lehetô legnagyobb mértékben összhangban van a rendelkezésünkre álló forrásokkal, másrészt a lehetô legjobb csillagászati magyarázó modellt eredményezi.

Említsünk meg most néhányat az elôbbi vázlatos rekonstrukció alapján felvethetô kérdések közül.

• Milyen alakúak is pontosan ezek a bizonyos gyûrûk? Intuitíve sokunk számára talán az lenne kézenfekvôbb, ha toruszoknak (vagyis körbehajlított körhengernek, felfújt gumibelsônek) képzelnénk ôket. Miként ez a különbözô kézikönyvekben szereplô illusztrációkból kiderül, a filozófiatörténészek egy része ezt a megoldást is fogadja el.⁽⁷⁾ Ha azonban az égi gyûrûk kialakulásáról szóló kozmogóniai leírásból, a fakéreg-hasonlatból és a hengeres Földrôl való leválásukból indulunk ki, akkor el kell fogadjuk: hengergyûrûkrôl van szó. Persze ez sem igazán megnyugtató megoldás: az még csak rendben lenne, hogy a Földnek vannak sík felületei valamint az alapja és palástja derékszögben érintkezik, ám akár a tûzgyûrûkrôl, akár az ôket körülvevô levegô-burokról nehéz elképzelnünk, hogy hogyan, mitôl tartják meg ezt a geometriai formát.
• Hogyan hatol át a külsôbb körök tüze a belsôbb körök levegôburkán? A megoldás itt feltehetôleg abban keresendô, hogy minél kijjebb van egy gyûrû, annál erôsebb a tûz benne. Ha ez így van, feltehetô, hogy a legkülsôbb gyûrûbe zárt legerôsebb tûz – a Nap tüze – viszonylag könnyedén áthatol a két belsôbb körön. Talán ez van a hátterében annak a különösnek tetszô, és a késôbbi görög kozmológusok közül senki által nem követett gondolatnak is, amely szerint a csillagok vannak a Földhöz legközelebb, a Nap pedig a legtávolabb: A Nap fénye elég erôs ahhoz, hogy áttörje a belsôbb gyûrûk levegôburkát, ám erre a csillagok viszonylag gyengébb fénye már nem lenne képes.⁽⁸⁾
• Hogyan egyeztethetô össze a gyûrûkkel operáló anaximandroszi modell – amely meglehetôsen jól mûködik a Nap és a Hold esetében – azzal a látvánnyal, amit a csillagokról kapunk? Hiszen mi az égbolton elszórva mindenütt, és nemcsak egy (akármilyen széles) hengerpalást felszínén látunk csillagokat. Vajon arról van-e szó, hogy a csillagokat jelentô rések nem egy, hanem sok gyûrûn helyezkednek el? Ez persze megint egy nagyon bonyolult modellt eredményezne, hiszen akkor azt is fel kellene tételeznünk, hogy ezek a gyûrûk végig összehangolt mozgást végeznek. Továbbá ahhoz nagyon-nagyon távoli, vagy nagyon-nagyon kicsi gyûrûket kellene feltételeznünk, hogy az égbolt tengelyéhez közel is láthassunk csillagokat. Egyes értelmezôk ezért úgy gondolják, hogy a csillagokat mégiscsak a legegyszerûbb nem egy hengergyûrûn, hanem egy gömbfelszínen elhelyeznünk – erre viszont semmilyen antik forrás nem utal, mindenki csak gyûrûkrôl beszél. De olyan értelmezô is van, aki úgy gondolja, a csillagokat jelentô rések egy hengergyûrûn, de egy végtelen hosszúságú hengergyûrûn helyezkednek el. De mitôl lenne ez a gyûrû végtelen? És hogy alakulhatott volna ki egy végtelen gyûrû a véges Földrôl leválva, ráadásul véges hosszú idô alatt?
• Ahhoz, hogy a gyûrûkkel operáló modell számot adjon az égitestek látszólagos mozgásáról, fel kell tételezzük: a kozmogóniai folyamat egy bizonyos pontján a tûzgyûrûk megdôltek a Föld hengeréhez képest, oly módon, hogy a gyûrûk jelenlegi forgástengelye szöget zár be a Föld szimmetriatengelyével (egy görög megfigyelô számára ez a szög nagyjából 51,5^o). Semmilyen adatunk nincs azonban arra nézve, hogy Anaximandrosz minként magyarázhatta ezt a mozzanatot.

Anaximandrosz kozmológiai elmélete mindezen problémák ellenére igen jelentôs gondolati teljesítmény. Egyrészt, mint már az elején említettem, ez az elsô átfogó, sematikus, geometrizált leírása a rendezett egészként felfogott kozmosznak: olyan modell, amelynek szépsége az alapvonalak – ha nem is a részletek – átláthatóságában és egyszerûségében mutatkozik. Másrészt az égi gyûrûk elméletével Anaximandrosz mechanikus magyarázatot tud adni arra az egyáltalán nem egyszerû kérdésre, hogy miért és hogyan végeznek rendezett, koordinált mozgást az égitestek. A magyarázat alapjául az az szellemes és nagy absztrakciós erôrôl tanúskodó ötlet szogál, hogy az égitest pályája és nem az égitest a fix objektum. Az égi gyûrûk elmélete továbbá felállít egy olyan modellt, amelyben az égitestek – pontosabban az azoknak megfelelô gyûrûk – minden további nélkül mozoghatnak a Föld alatt is. A gyûrûkön lévô nyílások idôszakos eltömôdése pedig egyszerû magyarázattal szolgál az égitestek fogyatkozásának jelenségére is.

Az anaximandroszi modell legfontosabb szervezôeleme azonban a szimmetria. Érdemes ebbôl a szempontból rövid összevetést végeznünk Hésziodosszal. Hésziodosznál az üllô repülését leíró hasonlatból következtethetjük ki, hogy a világot felépítô nagy régiók alapvetôen szimmetrikusan helyezkednek el: legfelül az ég, középütt a Föld, alul a Tartarosz. A szimmetria szerepe itt pusztán annyi, hogy a hagyomány által szentesített három nagy világrégió között valamilyen térbeli kapcsolatot teremtsen, hogy azokat valamiképpen összefûzze, azok egymáshoz képesti viszonyáról mondjon valamit. A szimmetria ebben az esetben az a legegyszerûbb eszköz, amelynek segítségével a lehetô legkevésbé specifikus módon össze lehet kapcsolni elôre megadott elemeket. Egy ilyen összefûzésre esztétikai és pszichológiai szempontból is a legmegfelelôbb eszköz a szimmetria.

Azt is láttuk továbbá, hogy Hésziodosz a három nagy világrégió közül csak a Tartaroszról ad részletesebb leírást. Ám a Tartarosz leírását sem úgy végzi, hogy elôbb általános leírást ad a Tartarosz egészérôl, majd a nagy vonalakat kitölti részletekkel. Nem ezt teszi, hanem részletes és érzékletes leírásot ad a számára fontos helyekrôl. Ráadásul arról szinte semmit sem közöl, hogy ezek az egyes helyszínek egymáshoz képest hogyan helyezkednek el: a leírás egyes részeit csak a legáltalánosabb helyhatározó szavakkal – “ott", “itt", “elôtt" – köti össze. Ez a mellérendelô, felsoroló, szakszóval parataktikus szerkesztés általánosan jellemzô az archaikus gondolkodásra, és ezzel szoros összefüggésben az archaikus szövegek szintaxisára. A leírást összességét a különösebb struktúra nélkül egymás mellé helyezett elemek egymásutánja adja. Ezzel függ össze az is, hogy – miként láttuk – a hésziodoszi topográfia egyes elemei ellentmondásokat tartalmaznak és ezért nem, vagy csak nagyon bajosan integrálhatók egyetlen sémába: Hésziodoszt nem az egész szerkezete érdekli, hanem ez egyes érdekesen leírható részletek.

Az anaximandroszi kozmosz-koncepcióban a szimmetria, a geometrizáltság és a redukció éppen ennek a parataktikus, mellérendelô szerkesztésnek a felváltását jelenti. Anaximandrosz módszere nem az, hogy érdekes leírást nyújt a részletekrôl, majd azokat valamilyen laza módon egymáshoz kapcsolja. Éppen ellenkezôleg: Anaximandrosz az egészbôl mint rendszerbôl indul ki, és ebbe integrálja a részleteket. Így például a három égi gyûrû felépítésbeli azonossága, izomorfiája a fontos számára: az, hogy alapvetôen ugyanúgy, ugyanolyan elvek alapján épülnek fel, amihez képest a tapasztalatban mutatkozó különbségeik másodlagosak. Ennek felel meg az is, hogy a szimmetria itt nem pusztán az egyedi elemek laza kapcsolatát biztosító eszköz, hanem az a rendezôelv, amely meghatározza a részleteket. Az anaximandroszi elméletben nem az az elsôdleges kérdés, hogy a világ milyen régiókból épül fel, hanem hogy milyen elv szerint. Ez az elv pedig a szimmetria. A fizikai világ egésze szimmetrikus, ezen túl pedig a fizikai világot felépítô egyes elemek önmaguk is szimmetrikusak, mégpedig oly módon, hogy az egyes elemek szimmetriája alá van vetve az egész szimmetriájának.

A szimmetria tehát az a rendezôelv, ami egyrészt a kozmosz egységét biztosítja, másrészt amibôl levezethetô a kozmosz egyes elemeinek leírása. A kozmosz szó eredeti jelentése szerint “rend", “dísz", “ékesség" (a kozmológia és a kozmetika szavak ugyanarra a tôre vezethetôk vissza). Anaximandrosz kozmosza a szimmetria miatt nevezhetô kozmosznak: ettôl rendezett, racionális és szép. És a szimmetria szolgáltatja számunkra azt a nézôpontot, ahonnan a fizikai világ totalizálható és sematizálható, ahonnan a kozmosz mint rendezett egész posztulálható. A szimmetria az az elv, ami lehetôvé teszi a fizikai világ kozmológiai leírását.

Ám Anaximandrosz kozmológiájában a szimmetriának ennél konkrétabb, majdhogynem fizikai szerepe is van. A szimmetriai ugyanis az a tényezô, amely a rendszer egyes elemeit fizikai értelemben is egymáshoz kapcsolja, és amely az egyes elemek stabilitását biztosítja. Arisztotelész a Föld stabilitására vonatkozó elméleteket áttekintô szövegében Anaximandrosz kapcsán a következôket mondja:

Vannak olyanok, aki szerint [a Föld] hasonlósága [homoiotész: a kifejezés nagyon nehezen fordítható és értelmezhetô, egyesek “egyensúlynak" fordítják] miatt van nyugalmi állapotban, miként a régiek közül Anaximandrosz szerint. Ahhoz ugyanis, ami középütt helyezkedik el és hasonlóan viszonyul a szélsôkhöz, az illik, hogy ne mozduljon el inkább felfelé, mint lefelé, vagy inkább az egyik oldalirányba, mint a másikba. Egyidejûleg ellentétes irányokban mozogni pedig lehetetlen, ezért szükségszerûen egyhelyben marad. (Az égboltról II. 13 295b10 skk. = Anaximandrosz A26 DK)

Ez a magyarázat ugyanakkor visszamenôleg igazolja a gyûrûk elméletét is: ha ott nem gyûrûk, hanem egyedi testek lennének – úgy, ahogy azt az érzékszervi tapasztalat sugallná –, akkor már nem lenne szimmetria, és lennének kitüntetett irányok.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy az anaximandroszi kozmológiai modell szimmetriája nem tökéletes. Egyrészt – miként már láttuk – a Föld hengerének síkja nem esik egybe az égi gyûrûk síkjával. Ám ez közvetlenül következik a legalapvetôbb csillagászati tapasztalatból: az égitestek nem a horizonttal párhuzamosan kôröznek fölöttünk, hanem felkelnek és lenyugszanak a horizont mögött. A modell szimmetriája azonban még egy fontos ponton sérül. Ha valamit leejtünk a Föld hengerének középpontja közelében és valamit leejtünk a Föld egyik szélsô pontjánál, akkor ez a két tárgy párhuzamos egyenesek mentén hullik le. Nevezzük ezt párhuzamos vagy lineáris dinamikának. Ezzel szemben a kozmosz egészében a Föld illetve az egyes égi gyûrûk körszimmetriája miatt az erôvonalak sugárirányúak, és a rendszer szimmetriaközéppontja felé mutatnak.⁽¹⁰⁾ A párhuzamos és sugárirányú dinamika e feszültségét úgy lehet például majd feloldani, hogy tovább növeljük a rendszer szimmetriáját: a lapos Föld helyett egy gömb alakú Földet feltételezünk. De ehhez a további merész lépéshez még néhány generációt várnunk kell.⁽¹¹⁾

A szimmetria és egyensúly azonban nemcsak a kozmikus struktúra (viszonylagos) állandóságát biztosítja, de a kozmoszban lejátszódó folyamatokat is regulálja. Legalábbis erre utal az Anaximandrosztól fennmaradt egyetlen szó szerinti idézet legvalószínûbb értelmezése. Az i.sz. VI. sz.-ban élt újplatonikus Szimplikiosz Arisztotelész Fizikájához írt kommentárjában idézi Theophrasztosznak, Arisztotelész közvetlen tanítványának Anaximandroszról szóló doxográfiáját:

Azok közül, akik [az anyagi princípiumot] egynek, mozgónak és végtelennek [apeiron] mondják, a milétoszi Anaximandrosz, Praxitelész fia, Thalész utóda és tanítványa, az apeiront mondta a létezôk princípiumának és elemének, elsônek nevezve ezen a néven a princípiumot. Azt mondja, hogy [a princípium] nem a víz, és nem is valamelyik másik az úgynevezett elemek közül, hanem valami egyéb végtelen [apeiron] természet, amelybôl keletkezik az összes égbolt és a bennük lévô kozmoszok.⁽¹²⁾ Amikbôl keletkezésük van a létezôknek, azokba való pusztulásuk is megtörténik a szükségszerûség szerint, mert büntetést és jóvátételt fizetnek egymásnak az idô elrendelése szerint, miként ezt igen költôien mondja. Nyilván mivel megfigyelte a négy elem egymásba való alakulását, ezek közül egyiket sem tartotta megfelelônek arra, hogy megtegye szubsztrátumnak, hanem valami mást ezeken túl. Nem az elem változását tette meg keletkezésnek, henem az ellentétek állandó mozgás által történô kiválását.

Theophrasztosz a következôket tulajdonítja az anaximandroszi apeironnak: (a) a kozmosz (illetve a kozmoszok) az apeironból keletkezett és az apeironba történik pusztulása, (b) az apeiron a fizikai változások alapjául szolgáló szubsztrátum. Miként ezt már láttuk, Anaximandrosz elfogadta volna (b)-t, de nem fogadta volna el (a)-t (vö. 4. jegyzet). A félkövérrel szedett töredék azonban feltehetôleg nem a kozmosz(ok) születésérôl és pusztulásáról, nem az apeiron és a kozmosz(ok) viszonyáról, hanem – miként a szövegrész további, az elemek egymásba való alakulására vonatkozó részébôl kitûnik – a kozmoszon belül az ellentétek egymáshoz való viszonyáról szól. A kozmogóniai folyamat leírásánál egyébként már láttuk, hogy éppen az ellentétek kialakulása jelenti a kozmosz kialakulásának elsô lépését: az különbözteti meg a kozmoszt a körülötte lévô apeirontól, hogy míg az apeiron megmarad meghatározatlannak, a kozmoszban jelen vannak az ellentétek. A kozmosz pedig akkor szûnik meg létezni, amikor a meleg feléli a hideget, majd mivel nincs ami a továbbiakban táplálja, maga is eltûnik.

A töredék maga ugyanakkor éppen arról szól, hogy az ellentétek között dinamikus egyensúlyi állapot uralkodik. Dinamikus annyiban, amennyiben mondjuk télen a hideg, nyáron viszont a meleg kerekedik felül; egyensúlyi pedig annyiban, amennyiben a télre mindig nyár következik, a nyárra pedig tél. Hol a meleg tör túlzott uralomra, hol a hideg, de aztán periodikusan, “az idô elrendelése szerint", mindig át kell adnia hatalmát az ellentétének, és akkor, mintegy “büntetésképpen" korábbi túlhatalmáért, alá kell vetnie magát az ellentétének.

Ám hogyan egyeztethetô össze a dinamikus stabilitás e koncepciója azzal, hogy a kozmosz nem marad meg folyamatosan ebben az állapotban, hanem az ellentétek egyike (a meleg) mégiscsak felülkerekedik végül? Egy hatásos értelmezés szerint ebben a kérdésben az orvosi szövegekben fellelhetô párhuzamokra hivatkozhatunk.⁽¹³⁾ A hippokratészi korpuszban számos helyen találkozhatunk azzal az elképzeléssel, hogy az organizmust a benne lévô ellentétek dinamikus egyensúlya jellemzi. Miként az anaximandroszi kozmoszban, egyszer az egyikbôl, másszor a másikból lesz egy kicsit túl sok – mindaddig nincs baj azonban, amíg a kilengések nem túlzottan nagyok és visszafordíthatók (iszunk egy pohár vizet, betakarózunk stb.). A betegség pedig nem más, mint a szervezetet alkotó ellentétek dinamikus egyensúlyának megbomlása: ilyenkor van szükség orvosra, aki radikálisabb módszerekkel próbálja visszaállítani a megbomlott egyensúlyt. Ugyanakkor vannak olyanok is, akik egész életükben nem szenvednek semmilyen komolyabb betegségben – szervezetük egyensúlya egyszer sem bomlott meg kóros mértékben –, a halált azonban ôk sem kerülhetik el. A dinamikus egyensúly fennmaradása mellett az életkor változásával a rendszer egészének alaparányai mégicsak eltolódnak. Például Az életmódról c. hippokratikus szöveg szerint a gyermeket a nedves és a meleg, a fiatalt a meleg és a száraz, a felnôttet a hideg és a száraz, az öreget pedig a hideg és a nedves jellemzi. Ennek mintájára elképzelhetô, hogy az anaximandroszi kozmosz is folyamatosan a dinamikus egyensúly állapotában van, ám az egyensúlyi állapot alaparánya fokozatosan eltolódik a meleg javára.
 

Anaximenész

Anaximenész, Anaximandrosz fiatalabb kortársa, sok tekintetben visszatérést jelent a thalészi, archaikusabb kozmológiához. Ugyanakkor elméletének számos olyan eleme van, amit a késôbbi ión kozmológusok, az atomisták és Anaxagorasz is átvesznek. Legeredetibb gondolata az elemek egymásba való átalakulására vonatkozik. Feltételezése szerint az anyag alapformája a levegô, amelybôl összesûrûsödés során szél, felhô, víz majd föld keletkezik. Ha pedig a levegô ritkábbá válik, tûz lesz belôle. Az eddig látottak közül Anaximenész levegôje áll a legközelebb az arisztotelészi anyagi princípiumhoz. Ebben az esetben is kérdéses azonban, hogy Anaximenész minden további nélkül elfogadná-e: ez az asztal is levegô, csak éppen egy bizonyos állapotban lévô levegô. Valószínûbbnek tûnik számomra, hogy Anaximenész nem gondolta azt, hogy egy finomabb elemzésben valójában minden levegô, csak azt, hogy a levegô az alapvetô kiindulási és viszonyítási alap az egyes elemek és változások leírásában. Akárhogy is, a gondolat jelentôs redukciós és absztrakciós képességrôl tanúskodik amennyiben kitüntetett minôségek változására vezeti vissza az elemek egymásba alakulását és az ehhez kapcsolódó komplex minôségi változásokat.

Anaximenésznél – ugyanúgy, ahogy Thalésznál – az kozmológiai princípium és a Föld alátámasztásának kérdése összekapcsolódik. Anaximenész szerint ugyanis egyrészt a kozmosz kiinduló anyaga a levegô, másrészt a lapos Föld, mint egy falevél a szélben, meglovagolja az alatta lévô levegôt. Kozmogóniájára vonatkozóan nagyon kevés adat maradt fent. A hiányos források alapján a folyamat fôbb elemei a következôkben foglalhatók össze. A határtalan kiterjedésû levegô valamilyen okból egy adott helyen összesûrûsödött; ebbôl keletkezett a széles, lapos Föld. A föld “kipárolgásaiból", amelyekben a levegô megritkul, keletkeznek a tüzes Nap, a Hold és a csillagok. Az égitestek ugyanúgy laposak, mint a Föld, és ugyanúgy a levegô tartja fenn ôket. (A megközelítésmód itt mutatja a legszorosabb rokonságot az anaximandroszival.) Az égitesteket a szelek mozgatják. Egyes források szerint azonban a csillagokat nem egyszerûen tartja a levegô, hanem rögzítve vannak egy kristály- vagy esetleg hártyaszerû homorú felszínre.

Anaximenész égitestekre és égi mozgásokra vonatkozó elmélete spekulatíve kevésbé merész, mint Anaximandroszé. Vonatkozik ez egyrészt az égitestek stabilitására. Másrészt Anaximenész nem fogadja el Anaximandrosz azon elképzelését, amely szerint az égitestek – vagyis a gyûrûkön lévô rések – a Föld alatt is folytatják körpályájukat. Egy feltehetôleg Anaximenészre visszamenô hasonlat szerint az égitestek nem mennek át a Föld alatt, hanem elfordulnak körülötte, mint a fejen egy “nemez sapka" (a feltehetôleg magától Anaximenésztôl származó hasonlat értelmezése vitatott). A Napot pedig egyszerûen azért nem látjuk éjszaka, mert eltakarja elôlünk a Föld magasabban fekvô északi része.

Anaximenész ugyanakkor egy a késôbbiekben nagy hatású magyarázatot vezet be az égitestek mozgására vonatkozóan: az égitesteket a megsûrûsödött levegô, azaz a szél hajtja (Aetiosz II. 23). Az égitest mozgása tehát nem valamiképpen az égitestbôl magából ered, hanem mozgása egy tôle független kozmikus folyamatból vezethetô le. (Anaximandrosznál például megválaszolatlanul maradt az a kérdés, hogy mi hajtja az égi gyûrûket.) Mint látni fogjuk, a késôbbi kozmológiai elméletek egyik visszatérô eleme egy, az égi mozgásokat magyarázó kozmikus ciklon – feltehetô, hogy ennek a jelentôs magyarázó erôvel rendelkezô elméletnek elsô megjelenését láthatjuk itt.

1. A vita jelenlegi helyzetét jól dokumentálja a következô két tanulmány: D. Panchenko “Thales' Prediction of a Solar Eclipse", Journal for the History of Astronomy 24 (1994) 275-88, és erre válaszul F. R. Stephenson-L.J. Fatoohy “Thales' Prediction of a Solar Eclipse", Journal for the History of Astronomy 28 (1997) 279-82.

2. Errôl a kérdésrôl ld. J. Mansfeld “Aristotle and Others on Thales, or the Beginnings of Natural Philosophy. With Some Remarks on Xenophanes", Mnemosyne 38 (1985), 109-29. Újranyomva: in uô., Studies in the Historiography of Greek Philosophy, Assen, 1990, 126-46.

3. Pszeudo-Plutarkhosz Strom. 2 = Anaximandrosz 12 A10 DK; Hippolütosz Ref. I. 6, 4-5 = Anaximandrosz 12 A11 DK; Arisztotelész Meteor. II. 1.

4. Az arisztotelészi terminológia szerint Anaximandrosz anyagi princípiuma az apeiron: az apeironból keletkezik a kozmosz és feltehetôen abba is tér vissza. Itt is felmerül azonban a Thalész kapcsán már említett kérdés, hogy vajon Anaximandrosz elfogadná-e: a világ nemcsak az apeironból jött létre, de az apeironból is áll. Feltehetôleg nem, hiszen akkor nem lenne értelme az elkülönült minôségeket mutató kozmosz és az azt körülvevô apeiron megkülönböztetésének.

5. Léteznek olyan – erôsen vitatható – értelmezések, amelyek szerint Anaximandrosz végtelen sok szimultán létezô kozmoszt feltételezett volna.

6. A rhodoszi Eudémosz szerint az ekliptika felfedezése az Anaximandrosz után majd másfél évszázaddal élt Oinopidész nevéhez köthetô (vö. 41A7 DK)

7. Ld. pld. C. Mugler, Deux thèmes de la cosmologie grècque: devenir cyclique et pluralité des mondes, Paris, 1953; valamint a IXa és IXb ábra D. L. Couprie tanulmányában (“The Visualisation of Anaximander's Astronomy", Apeiron 28 (1995) 159-82.)

8.  Errôl a kérdésrôl ld. Bodnár I. “Anaximander's Rings", Classical Quarterly 38 (1988) 49-51.

9. A különbözô modern ábrázolási kísérletekrôl ld. D. L. Couprie “The Visualisation of Anaximander's Astronomy", Apeiron 28 (1995) 159-82.

10. David Furley, az antik kozmológiai elméletek egyik legjelentôsebb modern értelmezôje szerint e kétféle dinamika az egyik legfontosabb csoportosítási szempont az antik kozmológiák esetében. Furley a kétféle dinamika konfliktusát túlságosan erôsnek érzi az anaximandroszi elmélet hagyományos interpretációjában. Így inkább feláldozza a Föld stabilitására vontakozó arisztotelészi értelmezést, és amellett érvel, hogy valószínûbb: Anaximandrosz szerint – akárcsak Anaximenész szerint – a levegô tartja fenn a Földet. Ld. “The Dynamics of the Earth: Anaximander, Plato, and the Centrifocal Theory". In: uô. Cosmic Problems: Essays in Greek and Roman Philosophy of Nature, Cambridge, 1989, 14-26. A hagyományos interpretáció védelmében ld. Bodnár I. válaszát: “Anaximander on the Stability of the Earth", Phronesis 37 (1992), 336-342.

11. Kérdéses persze, hogy vajon Anaximandrosz mit gondolt a Földhenger másik oldaláról. Vajon ha ott leejtünk valamit, akkor az a Föld felé esik-e? Ha így van, akkor egy lineáris, de szimmetrikus – de nem gömbszimmetrikus – dinamikát kell feltételeznünk.

12. Ez a szövegrész a legfôbb forrása az 5. jegyzetben említett interpretációs kérdésnek, hogy vajon Anaximandrosz több, szimultán létezô vagy idôben egymást követô kozmoszt tételezett-e fel.

13. G. Freudenthal “The Theory of Opposites and an Ordered Universe: Physics and Metaphysics in Anaximander", Phronesis 31 (1986) 197-228.