[Eredeti megjelenés: Világosság XXXVII (1996) 8-9. 44-64.]

Farkas János László

   Bánk, miután országjáró körútját Petur hívására megszakítja, titokban visszatér a királyi udvarba, egy rejtekajtón betoppan a színre – "Nemes Méltóság; mindenben gyanakodó tekéntet" –, majd Peturral pillanatra találkozván meghívást kap a békétlenek titkos éji gyűlésére, melynek jelszava: "Melinda", szörnyű kétségtől megrohanva a következő monológban tör ki:

Fekete fény

   Világosságot akar tehát Bánk – s hirtelen kattanással ugrik be az elhatározás: elmegy a "setétben ólálkodókhoz". Az elhatározás egyenes vonalú logikával érkezik: Bánk az összeesküvőktől felvilágosítást kaphat a nyugtalanító helyzet részleteiről. Mégis van benne valami szélsőségesen paradox, amit Katona a szerzői utasítás beiktatásával és a sor megtörésével maga is kiemel: egy ember, aki a dolgokat tisztán és élesen akarja látni – a sötétben lappangó erőkhöz folyamodik. A sötéttől várja a megvilágító fényt.

   Egy 1900-ban megjelent híres könyv híres mottója ez a vergiliusi sor: "Flectere si nequeo superos Acheronta movebo". Ha a fentiek nem hajlanak, az alvilágot mozgatom meg. Az imént még Bánk is felfohászkodott: "Mennyben lakó szentséges Atyám! Ide / mindentudásod égi cseppeit! / nekem – nekem, hogy e nagy fátyolon / átlássak és eszemmel a' Halandók' / szívébe nézhessek, mint a' tükörbe." (I. 212–216) De nem kap felülről eligazító jeleket, a "setétes Álom képpel" magára hagyatva egyedül kell megküzdenie. Elmegy tehát a "setétben ólálkodókhoz", miként az álomfejtő Freud tette, nyolcvan-nyolcvanöt évvel a Bánk bán megírása után.

   Nem arra akarok célozni, hogy Katona és a Bánk bán valami módon megelőlegezte volna a pszichoanalízist, a tudattalan ösztönerők pszichológiáját. Hiszen Bánk nem is a benne felötlő álomkép értelmének megfejtésébe fog, egy politikai konspiráció színhelyére siet el. Mégis látni vélek némi hasonlóságot abban, ahogy a felvilágosult racionalista tudós felismeri, és ésszerű magyarázó elvként elméletébe beemeli a homályos lélekerők feloldhatatlan valóságosságát, és ahogy Katona tragédiája viszonyítja egymáshoz kívül-belül a sötétség és világosság hatalmait.

   A darab megírásának idejére utalok. Katona először 1815-ben fogalmazta meg a Bánk bánt. Csak az imént zárult le a bécsi kongresszus, végleg pontot téve a forradalmi és napóleoni korszak után. A fény százada visszavonhatatlanul véget ért. A világszínpadon hatalmas fordulással új korszak kezdődik.

   Az ilyen képek természetesen nagyon félrevezetők lehetnek. A történelem is egyik napról a másikra folytatódik, és egyik nap olyan, mint a másik. Az igazi korszakváltások százados folyamatokban mutatják meg magukat, és váltásnak inkább csak utólag tűnnek. Közel két évszázad telt el azóta, és még ma is élünk olyan problémákat, melyek eredetét idáig vezetjük vissza. (Fukuyama például a jelenben a "történelem végét" diagnosztizálja, de e vég kezdetét 1806-ra, a jénai csata napjára teszi.) A világ túl nagy ahhoz, hogy egyik napról a másikra kicserélődjön. De a világ észlelésének és szemlélésének módjában nagy fordulatokra ébredhetünk. Egyszer csak mindent másként látunk, minden más színben tűnik fel, s érezzük az ígéretet, hogy a dolgok, anélkül hogy kimozdulnának, a helyükre kerülnek. Az persze megint csak időbe telik, míg az ilyen váltások kidolgozzák a megfelelő kifejezési formát, amelyben másoknak is, maguknak is érthetővé válnak. Katona József például, aki egyébként gyorsan dolgozott, négy év után újra elővette a Bánk bán fogalmazványát, hogy alapos átdolgozással elkészítse a végleges szöveget. Most csak az idézett monológ utolsó két sorának korábbi és végleges változatát állítom egymás mellé:

   Lehetne akár ebből a részből is olyan összevetéseket hozni, amelyekben a különbség sokkal feltűnőbb, mondhatni, testesebb – például ahol az első fogalmazványban "Phantom" áll, a másodikban "setétes Álom kép". Az eltérés itt csak – leszámítva némely helyesírási sajátosságokat – egy sor megtörése, egy mutató névmás névelőre cserélése és talán a felkiáltó jelek más kiosztása. De ezek a piciny elmozdulások alkalmasabbak is az átírás általános irányának érzékeltetésére: mert közelebb vannak ahhoz a belső sarokhoz, amelyen az egész fordul, ahhoz a ponthoz tehát, amely nem mozdul ki a helyéről, miközben minden mozgás rá mutat vissza. A sortörés jobban kiemeli az elhatározás átkattanásos megszületését, a határozott névelő a "setétben ólálkodók" kifejezésnek általánosabb referenciát enged. Adott szituációban tárgyilag egyszerűen csak erről van szó: felvilágosítást kapni Peturtól és az összeesküvőktől. Erről van szó a végleges változatban is, de érzékelhetővé válik egy általánosabb jelentés is. Felrémlik egy általánosabb szerkezet, amely nemcsak ebben a szituációban áll, amely a világos és a sötét közös pontjára sarkallik.

   Azt a nagy szemléletváltást, amelyre utaltam, amely a tisztánlátáshoz nemcsak a fényt, hanem a sötétet is szükségesnek látja, Hegel szavaival jellemezném: "az abszolút világosságban éppoly sokat és éppoly keveset látunk, mint az abszolút sötétségben, hogy az egyik látás éppúgy, mint a másik, tiszta látás, semminek a látása. Tiszta fény és tiszta sötétség két egyazonos üresség. Csak a meghatározott fényben – s a fényt a sötétség határozza meg –, tehát az elhomályosult fényben, éppígy csak a meghatározott sötétségben – s a sötétséget a fény határozza meg –, a megvilágított sötétségben különböztethető meg valami, mert csak az elhomályosított fény és a megvilágított sötétség hordja önmagán a különbséget, s ezzel meghatározott lét: létezés [Dasein]"² A létezés az a hely, ahol a kizáró ellentétek egybevágnak. Hegel szövegét nemcsak a fénnyel kapcsolatos metaforikus vagy allegorikus spekulációk szavai szerint kell érteni; egy empirikusan megalapozott és racionálisan kifejtett – bár nem standard – tudományos elmélet, Goethe színtana is ott áll mögötte. Az a meghatározottság, amely a tiszta létet létezéssé, "jelenvaló létellé"³ teszi, nem nélkülözi a racionális tárgyiasságot, s előfeltételéül a fény és sötét kölcsönös függősége és relativitása mutatkozik.

   Rejtelmes-költőien, de megint csak nem reális vonatkozások nélkül mutatja be ezt a viszonylagosságot Novalis, amikor a Heinrich von Ofterdingenben Klingsohr meséjének egy helyszínén leírja a fekete fényt: "Itt minden alak sötét volt. A levegő mint roppant árnyék; az égen fekete sugárzó test állott. Mindent tisztán meg lehetett különböztetni, mert minden alak a fekete más-más árnyalatát mutatta, és világló fényfoltot vetett maga mögé; úgy tűnt, fény és árny szerepet cserélt."⁴ Még ha a mai olvasó számára a fotónegatívról prózaian ismerős is ez a látvány, máig érezhető belőle a leírás sejtelmes, kísérteties, sugallatos allegóriája.

   S végül egy harmadik idézet – Fichte egy 1806-ban tartott előadásából –, melyben a metafora kifejezetten korjellemzésre szolgál: "a jelenlegi kor két, elvében tökéletesen különböző világ határait egyesíti: a sötétség világának és a világosság világának, a kényszer világának és a szabadság világának határait, de ő maga egyikhez sem tartozik".⁵

   Ezekkel a különböző szellemi irányokból úgyszólván találomra kiválasztott idézetekkel azt akarom érzékeltetni, hogy az a fajta látásmód, amely Katona tragédiáját a névelők megválasztásáig és a sorok tördeléséig alakítja, így vagy úgy megvan a kor jellegadó szellemeinek szemléletében, a kor egész szemléletváltásában. De vajon ezek a távoli analógiák nem terhelik meg túlzott jelentésekkel az önmagukban mégis csak piciny szerzői igazításokat? Nem, mert úgy látom, hogy ez az alakítás a darab minden szintjét eléri, és a nyelvi megformálás, a jellemek elgondolása, a cselekmény bonyolítása saját gondolati centrumából a külsőbb körökre kisugárzó hatásnak látszik engedelmeskedni, s a külső elmozdulások pályájából megszerkeszthetőnek látszik ama belső sarkpont.

   "A' setétben ólálkodókhoz elmegyek" – határoz tehát Bánk; de nincs-e máris ott? Hiszen Bánk eleve úgy lép a színre, mint az ólálkodók közül a lególálkodóbb, titokban, ottlétét fel nem fedve. "Elmegy, a'merre jött", adja meg Katona a színi utasítást – nem "amerről jött", ahogy a szavak grammatikája diktálná. Tollhiba? Lehetséges; de így állt már az első változatban is. Tiborc – aki felismerte Bánkot, és utána ólálkodott a rejtekajtón át – most egy mondat erejéig még a színen marad, majd: "rettegve arra elsiet, a'honnét jött, Bánk után". Így az első változatban. Ezt az átdolgozásban megváltoztatta – "rettegve Bánk után siet" –, a Bánkra vonatkozó utasítást nem. El kell hinnünk, hogy Katona éppen ezt akarta mondani: hogy Bánk nem oda megy el, ahonnan, hanem amerre jött. Ide jött, most tehát ugyanide megy el. És ez a magára rácsavart nyelvi alakzat mintha a cselekményben kiterjedten megismétlődne; Bánk útközben, valahol kint, a színfalaktól takarva meggondolja magát, indulata visszahajtja, néhány jelenet múltán beront a rejtekajtón – hogy meglássa, amint Ottó épp Melinda előtt térdel, az asszony kezét a homlokához szorítja, és Melinda pillanatra átengedi magát a helyzet érzékeny bensőségességének. Bánk visszaszédeleg az ajtó mögé, s most már a felvonás végjelenetéig ott is marad, kétségek közt, hallgatózva.

   A cselekménynek ezt a vonalvezetését sokat bírálták – valóban, a nézőtérről nehéz követni, hogy Bánk a színfalaktól takart térben éppen hol van, közel-e vagy távol, s mit hall a színpadon elhangzókból, mit nem. (Ráadásul Bíberach kezdettől azt hiszi, hogy Bánk ott fülel az ajtó mögött, ami nem segít a nézőnek, hogy Bánk nem látható mozgását lokalizálja.) Katona nem színházba tévedt irodalmár volt, hanem színi hatásokban gondolkodó szerző; ha tehát a cselekményt így alakította, azt színszerűen előadhatónak vélte. Lehet, hogy tévedett. Lehet, hogy a rendezők és színészek értetlensége okozta, hogy annyi előadás nem tudott zöldágra vergődni ezzel a jelenettel. De annak, aki átengedi magát a darabnak, olyan nagyon nincs is ideje ilyen kérdéseket feltenni magában, mert magával sodorja a jelenetek sora, amely egyre sűrűsíti az indulatokat a színpadon; a cselekmény egyenes vonalban fejlik ki a vég felé, miközben minden jelenet valahová máshová fut ki, mint amerre elindult; követik egymást a nagy megvilágosodások, amelyek után minden csak még szövevényesebb lesz.

   Számos kommentár próbált a nyitjára jönni, mi indítja a darab szereplőit – és legfőképpen Bánkot –, hogy épp azt tegyék, amit tesznek. Miután Bánk elindult Petur házába, miután visszafordult, s ott marad a rejtett zugolyban, a felvonás végén előlép, és egy nagy monológban mégis arra az elhatározásra jut – most már eltökélten –, hogy elmegy a békétlenek konspiratív gyűlésére. Pedig ha marad, ha felfedi jelenlétét legalább Melinda előtt, azzal elejét vehette volna a katasztrófának. Sokféleképpen magyarázták, mi késztette Bánkot, hogy ne így tegyen. Arany János úgy magyarázza, hogy Bánk azért megy el, mert a látottakból-hallottakból végül is megnyugodhatott Melinda hitvesi hűsége felől, Bíberach hevítő és altató poráról viszont nem tudhatott. A felvonás záró monológjának szavaiból azonban éppen nem tűnik ki, hogy Bánk e tekintetben megnyugodott volna – inkább az, hogy most már elég erőt érez magában, hogy kiszakítsa magát "a tündéri lánczokból", amelyek Melindához oly erősen kötötték. Horváth János Bánk tragikus vétségét "jellemhiúságában" látja:⁶ annyira törekedett az erkölcsi tökéletességre, hogy erővel elhárította magától a szerelemféltés kicsinyes indulatát, amely maradásra bírta volna. Ha ez így van, nehéz volna kivédeni azt a némileg bíberachi, de mindenképpen jogos észrevételt, hogy akkor az alantasabb érzés mégis csak jobb tanácsadó lett volna, és a "jellemhiúság" csak azért nem minősíthető nevetséges kérkedésnek, mert túl nagy pusztítást végez a színpadon.

Nem azt mondom, hogy ezek a magyarázatok nélkülözik az igazságot, de az embernek megmarad velük szemben egy olyan érzése, hogy pszichológiájuk nem egészen arra a rugóra jár, mint amely Bánkot ténylegesen mozgatja. (Nem mintha egy ilyen érzés bármit bizonyítana.) Az ötödik felvonásban Bánk végső lelki megsemmisülésében így kiált fel – utolsó hosszabb beszéde ez a drámában:

   Mi volt tehát a lelki végmegsemmisülést húzó legelső lépés? Úgy gondolom, hogy az alapvető kérdés nem is az, hogy Bánk miért nem fedi fel a jelenlétét, amikor megtudja, mi készül Melinda ellen, hanem ez: miért érkezett titokban? Hisz ha nem így történt volna, minden további kérdés nyomban tárgytalanná válna: nem volna mit felfedni. Petur üzenete úgy szólt, hogy titokban jöjjön – de miért kellett hallgatnia rá? Még mielőtt azonban találgatásokba bocsátkoznánk, rá kell jönnünk, hogy ezt a kérdést nem is nagyon érdemes feltenni. A darab ezzel kezdődik, előtte nincs semmi – sem ami indokolhatná, sem ami indokolatlanná tehetné. Ez az első premissza.

   Bánkot szíven üti, amikor megtudja, hogy a titkos éji gyűlésen a "jelszó: Melinda", s végig úgy viselkedik – időnként a maga gyermeki jóhiszeműségét kárhoztatva –, mint aki nem gondolt arra, hogy Melinda udvarba való felhívása és az ő országjáró körútra küldése olyan helyzetet teremt, amelyből veszélyek leselkednek "becsűletére". Mindkettő fontos: hogy nem gondolt rá, s hogy a legbizonytalanabb gyanúokkal szembesülvén, nyomban nyilvánvalóvá válik. Bánk első összefüggő szavai színre lépésekor, az udvari vigasságot látva:

   Kérdőre vonja Peturt, miért hivatta vissza, és miért titokban. Nem mondhatja el, válaszol Petur, mert még ki találják hallgatni a titkát. "Titok!" – hőköl szinte hátra Bánk. "Úgy van, kegyes Nagy-úr, úgy van, titok / és még pedig setétben –", majd Bánk rémült felkiáltására – "Bán!!" –: "Te is / bele vagy keverve, és ha veszteségre / jön a dolog, tiéd leszsz a nagyobb."

   Bánk titokban jött: nem úgy értjük meg, ha motívumokra szálazzuk szét: azért, mert máris megfoghatatlan balsejtelmek gyötrik, vagy azért, mert (mint majd a II. felvonásban mondja) van " megengedhető ravaszkodás", amely joggal alkalmazható a tilalmassal szemben: "szeget szeggel". Mindezt talán el lehet mondani, de valahogy túldeterminálnánk vele Bánk érkezését. Színre toppanásakor nem tudunk semmi ilyesfélét, és később sem kapunk visszamenőleges magyarázatokat. Megjelenésekor Bánk sem tud semmit ilyetén érkezésének közelebbi értelméről. Megjelenik. Titokban. Nemes méltóság, mindenben gyanakodó tekintet. Ne keressünk mögé motívumot azon túl, amit a darab megad. Egy szituációba való belecsöppenésnek nagyon általános módozata ez, amelyet így vagy úgy mindnyájan és mindközönségesen megéltünk már: magunk elé tartva egy szerep inkognitóját, fedve belső bizonytalanságunkat. Csak Bánk még ígyebbül és még úgyabbul. Értsük tehát egy egészen általános magatartásformának, amely csak intenzitásában különbözik az átlagos esettől. A színen is ez történik Bánkkal: gyanútlan és gyanakodó, és egyszerre a legsűrűbb szövevénybe belevonva találja magát. Lelkiállapotának tartalma és értelme nem visszafelé fejlik ki, hanem előre. Nem az a kérdés, hogy voltak-e előérzetei, balsejtelmei, hanem hogy most mihez kezd. "Titokban!", "Bán!!" – kiált fel megdöbbenve. Eszével "a halandók szívébe nézett", de még nem "mint tükörbe", amit látott, abban még nem ismert magára. Majd kénytelen lesz rá.

   De nem is arra van beállva Bánk, hogy magát keresse, hanem hogy a dolgok nyitját. S ha azok megmutatkoznak, meglátja magát bennük. El kell távolodnia magától, hogy magához jöjjön. "Elmegy, a'merre jött."

Jelenvaló létel

   Arany János fogalmazta meg így sokatmondó ítéletét Katonáról és Bánk bánjáról: "hogy tudott annyi számítással – költeni". Valóban, a darabot olvasva az az érzésünk, hogy ez a homályos, indulatkitörésektől szaggatott, egyszerre sodró és szüntelen megállásra késztető szöveg egy szigorú szerkezetet jelenít meg, amely nemcsak a cselekmény szövését, a jellemeket keretezi, hanem megmintázza a dikciók lélegzetvételét, a színpadi járásokat, a jelenetváltások ritmusát, a szereplők legapróbb egymásra rezdülését is. Szinte provokálja, hogy sorról sorra magyarázzuk: Provokálja azzal, hogy minden mondatának többféle jelentés adható, még a közvetlen szituáción belül is – jobban mondva: hogy miféle a szituáció voltaképpen, attól függ, hogy értjük a szavakat. És provokálja azzal, hogy azt is intenzíven érezni, hogy kell lennie egy egységes kulcsnak, amely esetről esetre eldönti, hogy a feltolakvó jelentések közül melyik a szerző intenciójával egyező.

   Arany maga is végigvitt egy ilyen sorról-sorra-magyarázatot, s mint már céloztam rá, eredménye nem mindenben elégít ki. Minden észrevétele pompás elemző érzékenységére vall és nélkülözhetetlen, de mintha az egészet egy narratív keretre próbálná felfeszíteni, ami mélyen megfelel Arany hajlamának, de éppen ellentétes a Katonáéval. Horváth János is úgy kívánja megragadni Bánk tragikumát, hogy rekonstruálni próbálja a főhős alakját, amilyen a cselekmény kezdete előtt volt, s ahhoz viszonyítani a színre vitt jellemalakulást. De a darab feltűnő vonása éppen az, hogy főhőse nem a múltjával, hanem intenzív jelenlétével tölti meg a színpadot. A narratívumon minél előbb túl kell esni – így összegezhetnénk Katona kritikáját a Kisfaludy Károly Ilkájáról készített recenziójában: ez inkább csak olyan szerepet tölt be, mint a díszlet, jelzi, hol vagyunk éppen, szobában-e vagy a szabadban. A néző akciót vár, cselekményt.

   Katona imént tárgyalt szerzői utasítása természetesen nem hallható a színpadon; egy mozgást ír elő, amelynek látható alakján nem változtat az, hogy Katona némileg kicsavart grammatikával adja meg az utasítást rá. Mégsem tárgytalan az a jelentés, melyet kihozni véltem belőle, mert arról árulkodik, milyennek képződik meg Katonában az a színpadi tér, amelyben a mozgások végbemennek. Nem euklidészi tér ez, amelyben ha egyenesen haladunk, egyre távolabb kerülünk. Itt az előre haladó, távolodó mozgás idő múltán visszavisz a kiindulóponthoz. (S ha rendező vagy színész lennék, elgondolkodnék, hogyan lehetne ezt a furcsaságot a színpadi mozgásban mégis láthatóvá tenni. Emlékezzünk Simon bán mondására, amellyel az első felvonás indul: "Hm; hátha mégis úgy lehetne? Furcsa!")

   Katona egy mélyen filozofikus verse, az Idő, amelyet vélhetőleg a Bánk bán két kidolgozása között írt, így kezdődik:

   A vers alanyának válasza: a múlt a kedves neki, ott érzi otthon magát – vagyis hát érezné, de az elmúlt, soha vissza nem jön, csak semmi. "Elraboltatott Vagyon", s nem kell túl tekervényes füljárat ahhoz, hogy meghalljuk a "Vagyon" szó kettős értelmét, a birtoklást és a jelen idejű létezést kifejezőt. Az ősi és örök költői téma Katonánál nem az elmúláson való borongás, a gyermekkorba való fájdalmas-vigasztaló visszavágyódás hangján szólal meg; a megfeszített gondolkodó erő keresi itt az alkalmas szavakat és nyelvi alakzatokat, s ha nem találja is meg mindig (az olvasó legalábbis egy-két helyen tanácstalanságban marad), minden sorában érezzük ezt a feszített gondolatiságot. A tárgy a megélt idő, de a cél, hogy azt ne hagyja meg élményszerűségében, hanem a megjelenítést szilárd fogalmi szerkezet tartsa össze. Szélsőséges, metafizikai pesszimizmust szoktak kiolvasni ebből a szakaszból:

   Ám ha ez a teljes reményvesztettség hangja is, az önsajnálat árnyalata nélkül; a keménység, amellyel az illúziók szertefoszlását nem hogy tudomásul veszi, hanem szinte szillogisztikus szükségszerűséggel, úgyszólván more geometrico hozza elénk, vigaszt ugyan egy szemernyit sem tartogat, mégis egyfajta abroncsba fogja az egészet. S hogy ez nem valami elvontság, hanem a maga módján éltető erővé is válik, azt a vers végső konklúziója láthatóvá teszi a visszautasított szerető fanyarul szenvedélyes fintorában:

   Hogy egy már megidézett későbbi gondolkodó szavát használjam: a gyászmunka verse ez; és azért is idézhetem a szót, mert a vers nemcsak a tünetet produkálja, hanem a diagnoszta hűvösen megfigyelő tekintetét is, amely előfeltétele a tünet kezelhetőségének. Katona József, tudjuk, színházi terveinek sikertelenségétől csalódottan és – nem tudjuk, de találgatjuk – többszörös szerelmi kudarcoktól mélyen frusztrálva – visszatér szülővárosába, Kecskemétre, felhagy az írással. A porba-sárba visszahulló magyar géniusz fájdalmas sorsát példázza ez az élet – de nem Katonának, hanem az utóbb róla íróknak. Ő maga ezt nem így élhette meg, minden, amit hitelesen tudhatunk róla, arra vall, hogy semmi sem állt távolabb tőle, mint önsorsának mitizálása. Élete hátralevő évtizedében tisztes polgári karriert futott be, a takácsmester fia Kecskemét főügyészségéig vitte, s nem vonta ki magát a városi elit társadalmi életéből sem. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ebben az életben sok öröme tellett. De azokkal értek egyet,⁷ akik úgy látják: ennek a fordított gauguini életnek nem a mitizálásával adhatjuk meg a késői – persze, hiábavaló, de mégis – elégtételt, hanem ha a polgári erények tartósságát és valódiságát méltatjuk benne. Azt se akarom mondani ezzel, hogy Katona afféle polgári erényhős lett volna, egy második Ráby Mátyás. Nem, városi tisztviselőként éppen nem akart más lenni, mint társai. Ami nagy volt az életében, már megtette. De a nagyot és az átlagost, a költészetet és a prózát ugyanaz az ember élte és izzadta ki magából. Nem hagyta, hogy a veszteségek és gondok belülről felőröljék. Amit a gonddal szembeállított, az a műgond volt – jól megcsinálni, ha kicsi, ha nagy, a mesterség szabályai szerint. Játszani való darabokat készíteni, történelmi forráskutatást művelni, ügyiratokat szerkeszteni, a vacsi vadásztársaság tréfás naplóját vezetni, veszteségeit lelkileg feldolgozni: igen, gyászmunkát végezni.

   Az irodalomtörténeti rendszerezési kényszer Katonát a felvilágosodás és a romantika határán helyezi el. Egy hozzávetőleges tájékozódáshoz ez bizonyára ad támpontot, magam is ebben a reményben vezettem be ezt az írást. Közelebb lépve azonban csak azt árulja el, hogy az ilyesfajta kategorizálásokból kicsúszik Katona és a Bánk bán eredetisége, a műnek az a saját centruma, amely belülről fordítja meg a tekintetet.

   És itt hadd ismételjem meg a már alkalmazott jelzőt: ez a belső centrum gondolati centrum. A Bánk bán természetesen nem filozófiai dráma, a színpadot valóban a "dühösködő indulatok" töltik be elementáris jelenlétükkel. De a pillantás, amely ebben az anyagban meglátja a formát, a vésőt mozgató kéz, amely kibontja belőle és láthatóvá teszi azt, az utolsó símítást igazgató idegközpont a gondolkodóé. És minél elementárisabb az indulat, annál feszítettebb a gondolat alakító fegyelme. Megvan ez, látható a darab hősében, aki végül beleroppan, amikor látnia kell, hogy saját sorsa kicsúszott a kezéből. De győzi erővel a szerző, aki darabját az ötödik felvonás végi függönyig kézben tartja.

Az új Bábel tornya

   A "játékszíni költőmesterség" hazai nehézségeiről értekező – és egyben a színházi pályától búcsút vevő – Katona a színházi kultúra magyarországi meghonosodásának egyik fő akadályát a "nemzeti dicsekedésben" jelöli meg. Fejtegetéseiben – mint annyiszor, ha saját nevében beszél – az egymásba bújtatott fanyar gúny és pátosz váltogatja egymást szűntelen. "Még midőn borzas őseink csak kürtszóval tudták kedveket pompásítani – írja –, egész mulatságok abban állott, hogy a vitézek izmos tettei énekeltettek." A "jámbor levente" a hízelkedő, törpét óriássá nagyító dalokat "elmosolyodva ugyan, de mégis belső megelégedéssel" hallgatta, "mert noha a magyar jobban esmeretessé lett a világ előtt szerencsétlenségeiről, mint szerencséjéről, mindazonáltal a veszedelmek közt is mindég kész talpra ugorhatása, s az a lélek, mely soha, legfőbb veszteségében is el nem hagyta, vitézzé és naggyá szentelte őt, és ezen büszkeséget sohasem is engedte magában kétségbe hozatni." A dicsekedő dalokon nevelődött ízlés azonban nagyon nem kedvez a drámai költészetnek: "Most a játékban sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a kidolgozás, hanem: mint van a morál? Őelőtte az a szép, amelyben több-több jeles mondások vannak" (...) "még a szép tettek is elmaradhatnak, elegendő az, ha teletömettetik a darab azoknak dicsekedő emlegetésével." Katona nem nagyon titkolja, hogy Kisfaludy Károly zajos sikere bántja, amely, úgy érzi, elszívja a levegőt az ő mélyebb járatú Bánk bánjának méltánylása elől. "A nézőt és olvasót is ízlésbe kell hozni, hogy nem mindég a magyarok! mi magyarok! a szép: ha ezeket fel nem leli is egy munkában, az még akkor is tökéletes lehet, midőn ezeknek hiánossága miatt ásít, elalszik rajta!"⁸ Azt már nem érhette meg Katona, hogy a közönség az ő munkájára is felneszeljen – felfedezze benne a magyarok! mi magyarok! jeles mondásait.

   Nem térek ki az értekezésben fölhozott többi hátráltató okra, csak a nagyon jellemző zárópasszust idézem: "Te, kedves nyelv, melynek ügyéről itt fűzfám alatt talán fűzfa módon okoskodtam, szólítsd meg fiaidat azért, amivel anyjoknak tartoznak. Ha egyenesebb vala szónk, mint szeretnék, mondd, hogy mi mezőről való vagyunk, igazat szólottunk, senki tagadhatja. Önnönmagunkról valamit megesmerni kedvesebb, mint azt méregbosszúsággal idegenektől hallani. Csak egy órát a mindenhatóságból, és más semmit sem csinálnánk, mint egy új Babilon tornyát, melynek első talpkövénél a világnak minden nyelvei egybe (beléd, magyarba) zavarodnának! –"⁹

   A hangsúlyozott – önlekicsinylésig menő – szerénység, a kritikus önismeret sürgetése ugyanúgy rávall Katonára, mint a Bábel tornyának felfordítása. A kép az első pillanatban mintha a magyar világnyelvi hivatását hirdetné – Katona talán egy kicsit hagyja is, hogy így értsék a szavát. De hogy nem így gondolta, az bizonyos. Félbemaradt történeti művéből való a következő kifakadás: "A gyomrát háborítja fel az embernek az a vég nélkül való magyarsógorítás, mellyel feszelgenek Bonfin-ízlésű tudósaink. Én ugyan nem tagadom, hogy a nyelv egy olyan esmértető jel, mely többet ér minden címereknél, de hogy különösen magyarjaink ebben a tekéntetben túljárnak az elégen, csakugyan meg kell esmernünk. A scytha nyelv (úgymond egy) semelyikkel sem sógoros, mivel Jáfet maradéki nem közösültek a Babylon tornyának építésében és így az öszvezavarodásban"¹⁰ – tehát hogy a magyar volna a rontatlan ősnyelv, s így a megértés etalonja, a nyelvek nyelve, amelyre minden mást vissza kell vezetni. Katona új Babilonja nemcsak abban különbözik ettől a felfogástól, hogy amit az történeti valóságnak állít, azt ő csak fantasztikus óhajként fejezi ki. Magát a példázatot forgatja föl. A bábeli nyelvzavar onnan van, hogy az építők más-más nyelven kezdenek beszélni. Katona megfordításában eltűnne a nyelvi különbség, de nem a zavar: egybezavarodás ez, amely ráadásul az egész építmény alapjául szolgál. Olyan ember írja ezt, aki hatalmas művelődési éhséggel vetette rá magát a könyvekre, és könyvtárnyit behabzsolt belőlük; a színházba habarodott jurátus, aki szakmányban fordít jó-rossz német "nézőjátékokat", alkalmaz színre ilyen-olyan regényeket és novellákat, hogy legyen játszani való darabja a magyar társulatnak; hogy mindazt, amit a szellem itt vagy ott létrehozott, magába gyűjtse, s nem azért, hogy az övé legyen, hanem hogy megszólaljon magyarul a magyar közönségnek.

   Színházi terveit feladván egy ideig még Kecskemét történetének megírására készülődött. Vázlataiból, jegyzeteiből, elkészült részeiből ítélve sajátos mű lett volna, amely a legkevésbé sem emlékeztet a megszokott helytörténeti munkákra. Kecskemét világtörténeti helyként tűnik itt föl, nem kitűntetett jelentőségénél fogva, hanem olyan pontként, ahonnan ki lehet látni az egész fölötte elvonuló világtörténelemre, egy hely a római limes mentén, amelyen rajta hagyta nyomát a római birodalom, népvándorlás, Attila hunjai, honfoglaló magyarok, európai és ázsiai vallások, államszervezetek. Ettől a munkától is kedve szegetten elfordult – úgy tűnik, ereje nem futotta többre, mint hogy csalódásai után egybe tartsa magát. De jellemző, hogy elkedvetlenedését mivel magyarázta: azzal, hogy Kecskemét önkormányzata nem járult hozzá, hogy a városi levéltárban forráskutatásokat végezzen. Jó oka volt az elutasításnak. A város hatalmas kiterjedésű határában igencsak tisztázatlanok voltak a birtokviszonyok, ami állandó pereskedésre adott alkalmat, s az elöljáróság volt olyan elővigyázatos, hogy ne tegye hozzáférhetővé az okleveleket, amelyekre esetleg a város hátrányára lehetett volna hivatkozni valamely birtokperben. (Ez a helyzet kicsit mégis arra emlékeztet, ahogyan Ráby Mátyás járt Szentendre önkormányzatával.) Katona azonban vérbeli történészként kevésnek tartotta, hogy a már megírt históriákból kiszemelgesse, összegyűjtse és felmondja a Kecskemétre vonatkoztatható ismeretanyagot. Neki az eleven történelem kellett, a maga körül tapasztalt valóság, követhető és dokumentálható előzményeivel és következményeivel, amelyhez homályos vagy világító háttérként az egyetemes történelem is hozzátartozik, és amely nélkül az egyetemes történet is csak lebegő elvontság.

Épülj fel, gondolat!

   Annak idején, a harmincas évek elején nagy feltűnést keltett irodalmi körökben Waldapfel József kutatása, amelynek nyomán kitűnt, hogy a Bánk bánban nagy számban szerepelnek szövegkölcsönzések.¹¹ Kitűnt, hogy ebben a mélyen és hamisítatlanul magyarnak érzett darabban, melynek kivált nyelvi ereje a megragadó, hosszabb dikciók, gyakran idézett tömör képek és szentenciák sora elfelejtett német szerzők műveiből vett kölcsönzések. A Tiborc panaszának tetemes része például Veit Weber XVIII. század végi, Katona korában divatos lovagregénye nyomán készített, meglehetősen hű fordításnak tekinthető. A dolognak voltaképpen nem kellett volna olyan nagy meglepetést okoznia, hiszen a darab első kidolgozásában, melynek kézirata 1911-ben váratlan ajándékként előkerült, a Tiborc panaszához fűzött lapalji jegyzetben Katona maga utal Veit Weberre, másutt Eckartshausenre, Schillerre és Wielandra, de korábban senki sem vette a fáradságot, hogy a hivatkozásoknak utánanézzen. Waldapfel azután valóban példásan gondos és invenciózus filológiai búvárkodással az explicit utalásokon túl is egy csomó szövegegyezést hozott a felszínre. Ez a lelet sehogyan sem volt összeegyeztethető a szerzői eredetiség szokásos modern fogalmával, és magyarázatra szorulónak tűnt (a szerzőség posztmodern felfogása felől kevésbé tűnik érthetetlennek). Waldapfel a kielégítő magyarázatot is megadta, amikor rámutatott, hogy a romantika előtti századok művelődési gyakorlatában ez az eljárás nemcsak általános volt, de a humanista iskoláztatásban kifejezetten erre oktatták a növendékeket; másrészt pedig a cenzúra előtt, különösen kényes szövegrészeknél jól jött, ha egy már kinyomtatott német szövegre lehetett hivatkozni. Ez azonban csak kiélezte a kérdést: mert ha tudva a tudnivalókat most ismét elolvassuk az így azonosított szövegeket, azok továbbra sem hatnak kevésbé tőrőlmetszetten egyéninek és magyarnak. Magyarázatul marad a teremtő zsenialitás csodája.

   Anélkül, hogy ennek jelenlétét a legkevésbé is tagadni akarnám, erősen kétlem, hogy ez magyarázatszámba mehetne. Hadd idézzek egy részletet egy későbbi, de a kérdést nagyon jellegzetesen tárgyaló írásból, Rónay Györgynek Katona lírai költészetéről írt tanulmányából: "...mennyit lehetne beszélni még és újra lélekrajzáról, lélektanáról, fejlődéséről, Shakespeare-hez való viszonyáról vagy közismert átvételeiről, kölcsönzéséről Veit Webertől, mikor a németben többnyire gyámoltalan gondolat az ő lávájába hullva, az ő kohójában felizzítva, az ő rettentő nyelvi erejével kifejezve egyszerre elemi hatásúvá, ellenállhatatlan erejűvé válik. Íme egyetlen példa: "Welcher Gedanke wird im Augenblick seiner Empfängnis mir zum Vorsatz! Ha, wachs' auf zur Tat, Vorsatz." – mondja Veit Weber, azaz: "Milyen gondolat lesz számomra születése pillanatában szándék? Ah, nőj fel szándék tetté." Ez Katonánál, Bánk ajkán, Bánk tüzében edzve így szól:

   Rónay (akinek esszéjére fentebb egyetértőleg hivatkoztam) itt kevéssé győz meg. Hogy miért volna a német mondat vagy a benne kifejezett gondolat gyámoltalan, az számomra egyáltalán nem világos. Kétségtelenül az a Rónay adta magyar fordítása – de egyszerűen azért, mert rossz fordítás: a legköltőibb és legprózaibb német mondat is gyámoltalanul hat magyarul, ha ilyen mértékben tükörfordításként adják vissza. (Ráadásul még tükörfordításnak is pontatlan: az "Empfängnis" azért általában korábbi esemény, mint a "születés".) Mivel Rónay fordítói képességét nem érheti szó, itt nyilvánvalóan egy kegyes csalással állunk szemben. Ha azonban Katona, illetve Bánk mondatait valóban a német szöveggel, s nem annak rossz magyar fordításával hasonlítjuk össze, figyelemre méltóbb különbségekre bukanhatunk. Először is regisztrálhatjuk, hogy Katona eltér az eredeti jelentésétől, amely a gondolat–elhatározás–tett hármasságát mutatja. Bánk nem az elhatározást sürgeti, hogy tetté nőjön; felszólítása a gondolatnak szól, és tettről nincs szó (csak sejtetés). Az ő hármassága: gondolat–meghatározás–gondolat. Egész egyszerűen egy más lelki mozgást ír le, amit hibáztathatnánk, ha ez fordítás akarna lenni, de hát nem akar. A másik feltűnő különbség, hogy Katona e lelki mozgás leírásához erőteljesen testies képzeteket használ, aminek Webernél nyoma sincs: agyvelő, zsenge (ami ebben az összefüggésben nemcsak átvitt-elvont jelentését idézi föl, hanem valamiféle növényi sarjadást is megképez, és ami egyébként képzettartalmában közelebb áll az eredeti "Empfängnis", "foganás" szóhoz, mint a "születés"), izmosodás. Még arra is hajlanék, hogy az "épülj fel" és az "izmosodj meg" felszólításokban ne csak a felnövekvés érzékletesebb vagy bőbeszédűbb körülírását lássam, hanem a gondolat spontaneitásának két fogalmilag is elkülönülő módozatát: konstruktív és organikus oldalát, ami szükségképpen felmerül, ha a gondolkodást eleven tevékenységnek fogjuk föl – s hogyan másképp fogjuk föl, amikor Katona a gondolatot az agyvelő zsengéjének nevezi.

   E gondolat tartalma az adott szituációban: elégtételt venni a Melindán esett gyalázatért. Az idézet így fejeződik be, folytatva a szerkesztő konstruálás és a spontán életszerűség közti különbségtételt és párhuzamot, amely a "fel" és "le", a nyugvás és éledés hullámvonalán kanyarog:

   Veit Weber szövegrészlete így fejeződik be: "mit dir wächst mein Glück". Nála egy olyan gyilkosság elhatározásáról van szó, amely a hős szerelmi beteljesülése előtt tenné szabaddá az utat. A szituáció és a kimondott jelentés eltérése oly mérvű, hogy kérdésessé válik, kell-e itt egyáltalán szövegátvételről beszélni, bár a dikció lélegzetvétele és egész grammatikai vonalvezetése kétségtelenül olyan egyezéseket mutat, hogy az összevetés nem válik tárgytalanná. Sőt, az értelmezés hasznára is válik, amennyiben a lehetséges jelentéseknek konkrét viszonyítási alapot ad. (A kimutatott szövegátvételek más eseteiben egyébként sokkal közelebbi és kiterjedtebb egyezések tűnnek föl.) Shakespeare- és Schiller-párhuzamokat már korábban is előszeretettel próbáltak kimutatni a Bánk bán szövegében – a velük való "sógorításon" senkinek eszébe nem jutott megütközni. Ezek a párhuzamok minden esetben sokkal lazábbak voltak, mint Waldapfel egyeztetései. Ha azonban a gondolatnak, a kifejezési formáknak bizonyos objektivitást tulajdonítunk, akkor a rokonítás előkelőségének kérdése meglehetősen a háttérbe szorul, és a hatás és átvétel konkrét forrásának megállapítása nagyon is viszonylagossá válik. Katona például sok jeles mondást átvesz Eckartshausen Der Prinz und sein Freund című könyvéből. Ez a könyv azonban nagymértékben maga is kompiláció,¹³ úgyhogy végül is nehéz megmondani, Katona voltaképpen kit is idéz. Vagy hogy egy másik példát idézzek. Tiborc a IV. felvonásban ezt mondja Bánkról: "Uram, bocsásd meg, mert nem tudja, / mit beszéll! Tudod, hogy ájtatos vala / mindég: ha tán Asszonyt nem esmertt volna, úgy / ő Angyal is lett volna Földeden!" E mondatok mintáját Waldapfel egy Veit Weber-regényben fedezte föl: "Lieber, guter Gott! mach' ihn selig! Du weißt, er war fromm, wacker und tugendhaft. – Hätt' er keine Weiber gekannt, er wär' ein Engel auf Erden gewesen!" Sőtér István ebben Bánk jellemének kulcsát vélte felfedezni, eszerint angyali volta természetének érzékenységét emeli ki, amely értelmezése szerint a felvilágosult filantrópia és szociális lelkiismeret jegyeit viseli.¹⁴ De vajon, kérdem én, az egész Weberestül, Katonástul és főleg Tiborcostul nem inkább egy jézusi példabeszédre vonatkoztatandó vissza: "A feltámadás után nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai a mennyekben" (Mt 12, 25)? Akkor pedig úgy tűnik, nem annyira Bánk jellemét világítja meg, sokkal inkább Tiborc beszédmódját és erkölcsi fogalmait jellemzi. Tiborc másutt is él bibliás fordulatokkal, míg a darab előkelőbb szereplői gyakran hivatkoznak a klasszikus pogány műveltséganyagra és mitológiára (még ha ezeket a hivatkozásokat Katona – baráti kritikára – a végleges kidolgozásban erősen megritkította is.)

   Épp a hatások átvételek e továbbvezethetősége világíthatja meg egy oldalról, mit értek a gondolatok és képzetek objektivitásán, amelynek fennállását, úgy látom, mert a fentiek is ezt tanusítják, Katona nagyon erősen érzékelte. Magát nehezen megmutató, befelé élő természet volt – de ez a pszichológiai jellemzés csak nagyon keveset mond róla, mindössze egy nagyon általános lelki típus egy eseteként mutatja be. De így van ez minden emberi megnyilvánulással: amikor az a legegyedibb bensőből, a legszemélyesebb indulattal átélve tör föl, első intrádára a legközönségesebb locus communis eseteként mutatja magát. Egyedisége rajta kívül van: a helyzetben, amely külső kontextusát adja, a kimondás hangsúlyaiban, árnyalataiban és egyéb kísérőjelenségeiben. A gondolat épp első zsengéjében, amikor még hozzánk van nőve, puszta általánosság, ha a kifejezését nézzük; eredetiségét és valódiságát csak akkor képes elárulni, ha felépül és megizmosodik, és ez olyan folyamat, amely a tőlünk függetlenül fennálló, készen és félkészen kapott formulák – "Meghatározás"-ok – megmunkálásában áll. Az elementáris indulat, ha szabad folyást engedünk neki, magától csak közhelyeket szól; hogy egyediségét érvényre juttassa, ahhoz meg kell művelni a kifejezésére kínálkozó általánosságok közegét, és ennek a művelésnek megvannak a saját szabályai. Az Én kinek-kinek legsajátabb tulajdonára utal; de abban, hogy én Én vagyok, semmi olyat nem mondunk ki, ami bárki mástól megkülönböztetne. Katona sokat idézett mondása: "Én vagyok Bánk", ezzel szemben valódi egyediséget fejez ki. Nem úgy értve – ahogy gyakran értik –, hogy Bánkban a maga személyes problémáit és indulatait mutatta volna meg mintegy álruhában. Hanem úgy, hogy minden őt érintő személyes tekintetet félretéve írta meg és tudta lábra állítani hősét, felhasználva mindazt, amit a világról megismert és működéséről gondolt – beleértve természetesen azt is, amit saját bőrén és idegeiben tapasztalt. Ez ő, egészen és csak ő: teremtett világának összeszedettsége.

Transzcendentális idealizmus

   Waldapfel József a harmincas években a már hivatkozotton kívül alapvető tanulmányok egész sorával járult hozzá a Katona-filológiához.¹⁵ Ezek a tanulmányok elsősorban Katona műveltségének természetetét és tartalmát derítették föl: iskolai tanulmányai során kapott ismereteket, nézeteket, történelmi és irodalmi olvasottságát. Van közöttük egy, amely idővel bevonult a Katona József-irodalom lábjegyzeteibe, de műveinek interpretációit kevéssé befolyásolta: "Katona József és a filozófia".¹⁶ E dolgozat nagy erudícióval és igen meggyőzően fejti ki, hogy Katona ismerte, tanulmányozta és magáévá tette a klasszikus német idealizmus bizonyos alapvető gondolatait. Az érvelés nem támaszkodhat olyan látványos szövegegyezésekre, mint Veit Weber vagy Eckartshausen esetében, így a források meghatározása is lényegesen bizonytalanabb. De ha meg akarjuk érteni A Magányhoz (Egy embergyűlölő órában) című vers következő szakaszának gondolatát, nagyon is alkalmasnak látszik, hogy Waldapfellel együtt valahol Schelling körül kutakodjunk:

   Egyáltalán nem látszik tárgytalannak, hogy "Isten" és a "magam" egylétűségét a transzcendentális idealizmus értelmében gondoljuk el. Katona filozófiai tájékozódását és érintettségét Waldapfel elsősorban versein mutatja ki, amelyeket – s így a filozófiai gondolatok hatását – a Bánk bán két kidolgozása közti időre datál. Egyik nyomós érve azonban a darab végleges változatára támaszkodik:

   "Nyelvének filozófikusabbá, fogalmi antitézisek kiemelésére hajlamosabbá válása megfigyelhető a Bánk bán két kidolgozása közt. Különösen jellemzőnek érzem azonban egyik új betoldását. Ottó áradozásába, melybe Katona tudatosan visz jellemzésül valamelyes fellengző bölcselkedést, csak az átdolgozáskor került a következő mondat:

   Levés és létel, genesiV és ousia, Werden és Seyn szembeállítása oly mértékben jellemző a német idealizmus problematikájára, mint addig csak az antik gondolkodás egyes fázisaira. Az egy igetőből eredő két elvont főnév ily szembeállítása pedig a magyarban nem is képzelhető az egy paradigmához tartozó két német szóra való gondolás nélkül."¹⁷

   Waldapfel elemzése szerint a Katona drámáiban kimutatható filozófiai nézetekre – a Bánk bánt is beleértve – még a felvilágosult dogmatikus racionalizmus ütötte rá a bélyegét. Ennek szellemiségét és tételeit iskoláiban ismerte meg. A német idealizmus megismerése ehhez képest fordulatot jelent, de Waldapfel nem annyira a kanti filozófia kriticizmusára gondol, hanem egyfajta romantikus szubjektivizmusra és irracionalizmusra, közelebbről Schelling filozófiájára: ez volna kiolvasható verseiből. Ugyanakkor ez a szemlélet nagyon is megfelel a drámáit mélyebbről formáló tragikus világlátásnak, amely így megkapván a neki megfelelő fogalmiságot, az átdolgozás során még élesebb és mélyebb ábrázoláshoz jut, még ha itt-ott megtöri is a cselekmény bonyolításának és a jellemek fejlődésének az első kidolgozásban tapasztalható nagyobb áttekinthetőségét. Waldapfel egész odáig elmegy, hogy megkockáztatja: Katona döntő olvasmányélménye Schopenhauer Die Welt als Wille und Vorstellung című műve lehetett, ez formálta filozófiai pesszimizmusát.

   Ennek a feltevésnek természetesen nagyon kevés a tárgyi valószínűsége, Waldapfel is csak arra tud felhozni adatot, hogy teljes bizonyossággal nem zárható ki.¹⁸ Ám ettől függetlenül is – amint arra az Idő című vers tárgyalása során céloztam – meglehetősen egyoldalúnak tartom a versek szubjektív irracionalista értelmezését. S ha most Schelling neve felmerült, hadd utaljak filozófiájának alapeszméjére, az azonos szubjektum–objektumra, s hogy ez egy olyan fogalmi keretben kerül kifejtésre, amelyben a szubjektivitás minden alakzatának dialektikus módon közvetlenül megfelel az objektivitás sajátos formája és viszont, s hogy az abszolútum nem az egyikben vagy a másikban, hanem épp a kettő mindenkori megfelelésében keresendő. S ha Katona verseinek gondolatvilága összefüggésbe hozható Schelling filozófiájával, szerintem éppen ebben, a szubjektum és objektum mindent átható megfeleltetésében.

   Ugyanezt mondanám a ráció és irráció antitéziséről, amelyet Schelling – és általában a klasszikus német idealizmus – úgy igyekszik tárgyalni, hogy az ellentétes formák lényegi egyezésére lyukadjon ki. Hasonló csavarra jár, mint megmutatni igyekeztem, a világos és sötét egymásba kattanása Bánk elhatározásában, vagy a gondolat szerves növekedésének és konstruktív felépítésének párhuzamosítása. És tételesen is közel esik ehhez az "Alkotó" és "Alkotmány" vagy az Én és az Abszolútum azonosítása A Magányhoz című versben.

   Hadd utaljak továbbá arra a jelenségre, amelyet föntebb a gondolat objektivitásának neveztem, amely közelebbről az idézetek továbbvezethetőségében mutatkozott meg, s amely iránt Katona különleges érzékenységet árul el. A gondolatnak ez a fajta objektivitása maga is a szubjektum–objektum azonosságának egy nyilvánvaló formája, egyénen túlnyúló fennállás, amely kézzelfoghatóan "csak Semmi", ha megragadni véltük, már tova is tűnik. Kísértet-lét, de ha ennek szubjektíve egészen irracionális érzések felelnek is meg, Katona számára nem kevésbé fontos objektív alakjában, amelyben ez a kísértet: szellem, és a történelemben szemlélhető.¹⁹

   Innen, a gondolat objektivitása és a történelemben megnyilvánuló szellem szemlélete felől nézve az első Bánk bánban és a versekben kifejeződött eszmeiség között sokkal folyamatosabbnak láthatjuk az átmenetet, mint Waldapfel ábrázolásában. Ha pedig a gondolat objektivitását az idézetek vagy általában az eszmei hatások továbbvezethetőségében akarjuk tetten érni, akkor már kevéssé elégít ki a konkrét források azonosítása, anélkül hogy Waldapfel József ujjmutatása ezzel jelentőségét vesztené, hiszen segít, hogy tagoltabban lássunk az ide-odafutó vonalak kuszaságában. Olvasta-e Katona Schellinget? Ezt – ha csak valami új adat elő nem bukkan – eldönteni nem tudjuk. Mert Isten és magam azonosságának gondolatát meríthette Schellingtől, annak például Vom Ich als Prinzip der Philosophie oder über das Unbedingte im menschlichen Wissen című 1795-ben írt dolgozatából. E mű első kiadásában mottóul egy idézet szerepel Pope On Manjéből. Schellinget Katona talán olvasta, talán nem – Pope-ot kimutathatóan igen.²⁰ Schelling gondolatai természetesen csak a deista Pope szavainak radikális átértelmezéseként érthetők. De nem mehetett-e Katona Schellingtől függetlenül is ebben az irányban? Waldapfel Katona verseinek értelmezéséhez többször hivatkozik Schellingnek A szabadságról írott értekezésére. Ez a mű a világ keletkeztetésének és működésének legkülönfélébb filozófiai és teológiai, mitikus és misztikus, természettudományos és vallási leírásaiból merít elemeket, s igyekszik őket eredeti és átfogó egésszé egybedolgozni. Az értekezés kifejezett hivatkozásai és a szöveg allúziói alapján ezek körét megpróbálhatjuk közelebbről is megvonni: Platón Timaiosza, az ószövetségi Genezis, a János-evangélium logosz-teológiája, Jakob Böhme misztikus teozófiája, az e hagyományt a német természetfilozófia gondolatkörében kifejtő Franz von Baader, Spinoza etikája, Leibniz teodiceája, és természetesen ez az egész gondolati anyag Kant kriticizmusának és Fichte transzcendentális idealizmusának kérdéseivel megfaggatva. Katona ismerte a Timaioszt;²¹ a Bibliát nyilvánvalóan; teozófiai és természetfilozófiai gondolatokat, ha nem is közvetlenül Böhmétől vagy Baadertől, de Eckartshausentől bőven meríthetett; a racionalista metafizika gondolkodásmódját a pesti egyetemen tanították (nemcsak a filozófiában, de például a fizikát, amelyet a jogász Katonának is hallgatnia kellett, a leibniziánus Boscovich szellemében oktatták). S ha azt nem is kell feltételeznünk, hogy Kantot vagy Fichtét olvasott (bár miért ne?), Schiller esztétikai tanulmányait bizonyára igen, és rajtuk keresztül Kant és Fichte gondolatai is ismerőssé válhattak. Ennek a gondolati anyagnak a filozófiai rendszerbe foglalására Katona nem törekedett,²² de az ott volt benne – egybezavarodva, ha úgy tetszik, saját új Bábel-tornya megépítésének első talpkövénél.

Ha mindenki beleegyezik

   Befejezésül hadd térjek vissza a Bánk bánhoz. Beszéltem már szövegének sűrű sokértelműségéről, arról, hogy mondatai, gesztusai, legegyszerűbb színpadi járásai mennyire hajlamosak arra, hogy ellentétes jelentésekbe váltsanak át. Igyekeztem felvázolni ennek gondolati hátterét. Most hadd emlékeztessek arra, hogy a Bánk bánhoz kapcsolódó históriai hagyományban magában is ránkmaradt egy ilyen ellentéteket egymásba kattintó szerkezet. Az a körmönfont válasz, amelyet János esztergomi érsek adott, amikor az összeesküvők a királyné elleni merénylet tervével hozzáfordultak: "Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico". E mondatból, mint ismeretes a királyné megölésének helyeslése, illetve helytelenítése egyaránt kiolvasható, aszerint hogy miként tagoljuk interpunkcióval vagy hangsúlyokkal: ha mindenki beleegyezik, én nem ellenzem – vagy: ha mindenki beleegyezik, én nem; ellenzem. Ott volna a helye a darabban, amelyben egyébként annyi kétértelmű tanács hangzik el (hogy végül mindenki maga feleljen a tetteiért). Hogy nem került bele, annak nagyon egyszerű okát tudjuk adni: a korabeli cenzurautasítások tiltották egyházi személyek színpadi szerepeltetését – Katona nehezen tudott napirendre térni e korlátozás fölött.

   De valóban nem került bele? A II. felvonásban, Petur házában, a titkos éji gyűlésen Petur tettre tüzeli a határozatlankodó békételeneket. Az örök bizonytalan Simon bán bátyjához fordul:

   Ha mindenki beleegyezik (si omnes consentiunt) – ahol közegyezéssel (consensu omnium vagy communi) megállapodtok: János érsek válasza valahogy, egy rejtekajtón csak a színre settenkedett. De míg a történeti anekdota a személyes beleegyezés kérdését hagyja nyitva, a darabban – villanásnyira ugyan – a közmegegyezés általában vett érvényének kérdésessége exponálódik. A tekintet olyan átállítása ez, amely nem az "igen" és a"nem" között rebben ide-oda, hanem a szituációhoz kötöttről villan át az általános érvényesség problémájára. Hasonló technikával van megszerkesztve a világosról a sötétre váltás Bánk hirtelen elhatározásának kiindulásul elemzett esetében. (És az első kidolgozással való összevetés itt is megerősíthet, hogy nem a levegőbe beszélünk. Talán nem puszta szeszély, hogy itt a "közegyjezés" először kis-, másodszor nagybetűvel áll, talán ez is a fogalmi síkra váltást jelzi. Az első kidolgozásban a szó mindkét előfordulásában nagybetűvel íródott.)

   A színpadon a jelenet máris sodor tovább. De az átvillanás megtörtént, s az elemző figyelem eszünkbe kell hogy hozza Rousseau-t, a Társadalmi szerződés államelméleti kérdéseit, középpontjukban a csalhatatlan általános akarattal, amely azonban nem azonosítható a nagyon is félrevezethető mindeni akaratával, amely csak a magánakaratok összege. S ezzel ott vagyunk a kor – Katona kora – politikai diskurzusának kellős közepén. Ahogy az Magyarországon folyt – és ahogy folyt Németországban, a német filozófiában, ahol a rousseau-i probléma kezdettől végig áthallik az elvontságban radikalizálódó etikai és metafizikai kérdezősködésbe. Hallhatjuk már az empirikus Én és a transzcendentális Én kritikai megkülönböztetésében; és nehezen áttekinthető gazdagsággal Schelling nagy kísérletében, a szabadságról írt értekezésben, amelyben a teremtés és romlás, bűn és a szeretet, a szükségszerűség és a szabadság ontológiai tárgyalása a "saját akarat" és az "egyetemes akarat" egymásba játszó meghatározottsága között zajlik.

   Mindezeknek az ideidézése Katona esetében, láttuk, egyáltalán nem tárgytalan. De hadd utaljak egy Katonához bizonnyal közelebb eső példára. A Tell Vilmos másdodik felvonás beli jelenetére gondolok, amikor a Rütli-réten, a három svájci őskanton gyűlésén, a csillagos ég alatt meghozzák az első országos törvényt: "Igen! Ha bárki enged Ausztriának, / Ezentúl jogfosztott és becstelen, / S ne engedje be senki tűzhelyéhez!" (Vas István fordítása) S most Schiller színpadán a maga csupasz egyszerűségében megelevenedik a nagy pillanat, amikor az egyes akaratok találkozásából megszületik az általános érvénnyel fennálló:

   "Ez a törvény tesz titeket szabaddá!" – kommentálja mindjárt a történteket az egyik szereplő. Az egész rütli-réti jeleneten – helyenként kissé hosszadalmas retorikájában – jól látható, hogy szerzője a kor politikai filozófiai eszméinek ismeretében és kifejezésére formálta meg. De az "Akarjuk!" utáni kis csendben benne van a toroknak az az elszorulása, a szavaknak az az elakadása, amely a fenséges jelenségek szemléletével jár, akár a természet, akár a szellem produkálja őket; és amely nemcsak a schilleri színpad hatása, hanem ott rejlik az érzékeny Rousseau és a száraz Kant érvelése mögött egyaránt. A Bánk bán titkos éji gyűlése sok tekintetben összevethető a Tell Vilmos e jelenetével, de ha a különbséget tömören akarjuk kifejezni, elég e néhány szó, amely Katona darabjában szinte mellékesen van odavetve: "Hm! csalhatatlan a Közegyjezés?" – "Kérdés!"

   Ez a hümmögés és dörmögés nemcsak Simon bán és a békételenek bizonytalanságát fejezi ki, hanem a darab egészét nézve jól láthatóan a szerző elméletileg is formulázható szkepszisét a radikális republikanizmussal szemben. Katona itt is, másutt is a politikai szabadság és egyfajta gondoskodó abszolút királyi hatalom összehozásában keresi a megoldást. A jogász és történész Katona számára az egész dráma elgondolását befolyásoló körülmény, hogy eseményei után kilenc évvel adatott ki az Aranybulla. "Íme, törvény", de nem az akaratok összetalálkozásának nagy pillanatából, hanem hosszadalmas bírkózásainak a jelenvalóból nem látható eredményeképpen. De e dolgozat befejezéséül nem is a tragédia politikai, jogfilozófiai vagy történetfilozófiai irányultságát akarom taglalni. Arra szeretnék rámutatni, hogy miközben cselekménye bonyolódik a színpadon és a színfalak mögött, miközben indulataiban – és testies metaforáiban nem kevésbé – mintegy antropológiai síkon is történik, történik a gondolatok körében is, s hogy itt is, azt a folyvást átvillanó tekintet teszi bizonyossá s bizonyos fokig megfoghatóvá. Objektív érvényességek története ez, de meglétét és tartalmát ne a szereplők reflexióiban keressük. Mert maguk ezek a reflexiók a szereplők – és mindenekelőtt Bánk – kétségbeesett erőfeszítései, hogy akaratuk és cselekedeteik magukban való értelmét tisztán felfogják. Így ezek az érvényességek inkább ennek a magatartásnak a végsőkig való komolyan vételében történnek meg, s válnak láthatóvá a színen Bánk "végsemmiségének".fekete fényével megvilágítva.