AZ IGAZLÉT

   Előadásom bevezetés kíván lenni egy nagyobb tervhez, amelyben Fregét és Wittgensteint úgy szeretném ábrázolni, mint átmenetet a XIX. századról a XX. századra. Abból a közkeletű korszakolásból indulok ki, amely a XIX. századot a napóleoni háborúk lezárásától az első világháború kitöréséig tartó százéves békével azonosítja. Persze bármily csábítóak az ilyen korszakolások, amelyek az időszámítás külsőleges egységeihez valamilyen belső tartalmat rendelnek, mindig van bennük egy nagy adag hozzávetőlegesség. Például ez a békeszázad sem volt híján nemzetek közötti háborúknak, és 1848-ban az egész kontinensen megroppant a társadalmi béke. Kérdés, hogy az utólagos megszorítások elhárítják-e a nagyobb bajt, azt, hogy az ilyen jelentésadás egy-egy időszakot belülről túlságosan egyneműnek, a másikhoz képest pedig túlságosan különneműnek tüntet föl, s egy képzelt eszkatologikus forgatókönyv jeleneteit kezdjük látni ott, ahol pedig azt kellene észrevennünk, ami ténylegesen történik. De ez a baj, a hozzávetőlegesség is olyan dolog, amely ténylegesen megtörténik velünk, többször igen, mint nem: csak ritkák az igazság pillanatai, akkor is csak pillanatok.
   Wittgenstein 1918 nyarán zárta le a Logikai-filozófiai értekezés kéziratát, amelynek törzsanyagát a háború alatt készült, naplószerűen rögzített jegyzetei adták. 1918 végén jelent meg Frege Der Gedanke című dolgozata, amelyet 1919-ben, majd 1923-ban még két további "logikai vizsgálódás" egészít ki.¹ Frege utolsó, Wittgenstein első publikációjáról van szó. Valami lezárul, valami más elkezdődik, búcsú és beköszöntés. Ezt a véget és ezt a kezdetet nemcsak az egyidejűség teszi egymás mellé. Wittgenstein Traktátusa jelentős részben – az explicit utalásoknál sokkal nagyobb terjedelemben – a Frege-féle Begriffsschrift és Grundgesetze logikájához kapcsolódik, ha polemikusan is. Frege írásában explicit utalásokat korábbi műveire egyáltalán nem találunk, de enélkül is azok folytatásaként olvassuk.
   A keletkezés szinkronitása továbbá a közös háttérre utal, arra, ami a műveken kívül éppen történik a világban. Az ötödik éve tartó háború, amely mindent szétzilált, és csak egy bizonyosságot hagyott: hogy utána, bármi legyen is a végkimenetel, az élet és a világ nem folytatható ugyanott, ahol békéjük megszakadt. Ez a háttér, ahogyan egy háttértől illik is, a művek mögött van: részint takarásban, részint azonban észlelhetően, ha csak a periferikus látással is. Frege jeleket is ad róla. Egy antipszichologista érvének csattanójaként bevágódik egy "százkilós lövedék";² másutt felbukkan egy bizonyos Dr. Gustav Lauben, aki tudtul adja, hogy "sebesülést szenvedett",³ olyan problémákat exponálva ezzel, amelyeken a logikusok máig elrágódnak. Ezek az érvek és ezek a problémák illusztrálhatóak volnának egészen más példákkal is. Hogy éppen ezekkel, periferikus körülmény, de éppen ilyeneket keresünk, hogy észlelni tudjuk a hátteret.
   A közös hátteret illetően még egy dolgot hozzátennék. A szakadás érzése Közép-Európában erősebb volt, mint Nyugaton, mert az életvilágot fenntartó és tagoló struktúrák itt eleve gyengébb lábakon álltak. Közép-Európán – a kor szóhasználata szerint, Friedrich Naumann könyvét követve – a Rajnától az orosz határig terjedő területet értem. Politikailag a német Kaiserreichet és a Habsburg Birodalmat; a háború terminusaiban a központi hatalmakat, e dolgozat szempontjából pedig Frege, illetve Wittgenstein hazáját. A pillanatnyi hatalompolitikai és katonai szövetségek velük kapcsolatban, műveik háttereként aligha érdemelnek említést. Csupán egyetlen közösségre utalok: a megrendülés nagyobb intenzitására. És említeni kell még valamit: azt, hogy mindketten németül, Közép-Európa világnyelvén írtak. Ma már látjuk, hogy a német nyelvű filozófai, matematikai, tudományos irodalom két háború közötti nagy teljesítményei egy olyan utóvirágzásban bontakoztak ki, amely mindenütt angolul fordult termőre. Egy pillantás a Traktátus első hiteles kiadására, kétnyelvű szövegére in statu nascendi mutatja ezt a nagy átfordulást.

   Az általános megfontolások után most hadd forduljak a szövegekhez. Kiindulásul egy olyan idézetet választok, amely Fregét pályája csúcsán mutatja. A mű, de legalábbis első kötete elkészült, s úgy tűnik, minden a helyén van: a legapróbb részletek is pontosan illeszkednek egymáshoz és a nagy egészhez. A Grundgesetze előszavából idézek:
   "Nincs abban ellentmondás, hogy valami igaz legyen, amit mindenki hamisnak tart. Logikai törvényeken én nem az igaznak tartás pszichológiai törvényeit értem, hanem az igazlét törvényeit. Ha igaz az, hogy ezt 1893. július 13-án írom a szobámban, miközben kinn üvölt a szél, akkor ez igaz marad, tartsa bár utóbb hamisnak minden ember." (Gg I, XV-XVI.)⁴
   Frege nem állítja, hogy a közölt adatok igazak, csupán azt, hogy ha igazak, akkor azok is maradnak. Szavait mégis mindenki igaz tényállításnak fogja érteni. Ha van szónoki kérdés, Frege mondatát szónoki kondicionálisnak nevezhetjük. S ha Arisztotelész a retorika egyik alapvető alakzataként az enthymémát nevezi meg, amely egy rövidített, nem teljesen kifejtett szillogizmus, akkor Frege fordulatát rövidített modus ponensnek mondhatjuk. Nem az a szigorú és hézagmentes érvelés ez, amelyet Frege normaként felállít, és a Grundgesetze korpuszában megvalósít; az előszó műfajának megfelelően lazább és levegősebb az okfejtés, amelyben alkalmazást találnak a retorika Arisztotelész által leltározott más eszközei is: példa, metafora, étosz, pathosz, toposz...⁵ Frege előszavát ezzel együtt sem mondanánk szónoklatnak: a retorika itt úgy kerül szóba, mint a nyilvános érvelésmódok sorának innenső vége, túlvégen a szigorú tudományos okfejtés, közbül pedig – hogy Arisztotelésznél maradjunk – a topika és a dialektika. Közülük a topika kínálkozik számomra a legalkalmasabb kifejezésnek, mert célom toposzok vizsgálata, egyfajta nyelvi analysis situs. Az idézett szöveghely pedig nemcsak annyiban toposz – "közhely" –, hogy egy író embernek, ha egy kontingens tényállítást akar felhozni, a leginkább keze ügyébe eső példa – fel sem kell nézni a papírról –, hogy hol és mikor írja, amit ír. Hanem hogy benne van egy mozdulat: a gondolkodás visszafordulása önmagához, önmaga tényszerűségéhez – az a mozdulat, amelynek mintáját Descartes cogitója rajzolta elő az újkori filozófiának. És hogy kinn üvölt a szél. Olyan körülmény ez, amelynek említésére voltaképpen nincs is szükség, az érv nélküle is megáll, vele sem lesz erősebb. Egy nyári orkán ugyan valószínűleg Jénában sem mindennapos meteorológiai esemény, de annyira azért nem lehet rendkívüli, hogy egy logikai-matematikai mű előszavában okvetlenül rögzíteni kelljen az örökkévalóság számára. De nem is ez, hanem egy emblematikus kép rögzül általa: a szerző helyzete a világban, a gondolkodóé, aki a természeti elemek tombolása elől visszahúzódik egy szélvédett zug biztonságába, nem a biztonság végett, hanem hogy valami nagyobb és felsőbb társaságába kerüljön, ami hallgatagabb, mint az üvöltő szél, de nem múlik el, ahogy jött, ahogy egy júliusi vihar.
   Frege nem cifrázza a képet, csak odaállítja elénk. Az előszó hol a fanyar rezignáció, hol a csípős szarkazmus hangján szól, de a numen adest érzése és érzékeltetése viszi. Frege meg is nevezi azt a numinózust, amelyet szónoki kondicionálisa megidéz: az igazlét. A szöveg így folytatódik:
"Ha ekképp az igazlét [Wahrsein] független attól, hogy elismeri-e bárki, akkor az igazlét törvényei sem pszichológiai törvények, hanem örök alapba rögzített határkövek, melyeken gondolkodásunk túláradhat ugyan, de kimozdítani nem tudja őket. S e voltuknál fogva mértékadók ott, ahol gondolkodásunk az igazságot [Wahrheit] veszi célba." (Uo. XVI.)
   Az utolsó megjegyzés az igazlét és az igaznak tartás szembeállításához képest egy újabb különbségtételt jelez: az igazlét és az igazság, Wahrsein és Wahrheit különbségét. Ez nem olyan kiélezett, és kevésbé explicit, hiszen a két szó jószerével ugyanazt jelenti; de úgy vélem, Frege nem tetszés szerint felcserélhető szinonimának szánta őket.

   Megerősítik ezt a negyedszázaddal későbbi Der Gedanke bevezető sorai. E műről azt mondtam, hogy búcsú, s hadd tegyem hozzá, hogy végső számvetésnek is olvashatjuk. Egy testileg megfáradt és sokszorosan csalódott öregember válasza ki nem mondott kérdésekre. Mi marad utána? Mi marad a műből, amelyen dolgozott, és mi a világból, amelyet elhagyni készül? Sőt egy olyan perfekcionista gondolkodó előtt, mint Frege volt, a kérdés szükségképpen így állt: Marad-e egyáltalán valami? Hiszen a műnek, mikor már csak a zárókő beillesztése volt hátra, kidőlt a fő tartópillére; a világ, amelyben otthon volt, az összeomlás szélén. S most nézzük, hogyan kezd a válaszhoz:
   "Ahogy az esztétikában a "szép", az etikában a "jó", úgy a logikában az "igaz" az iránymutató szó. Bár minden tudománynak az igazság a célja, a logika mégis egészen más módon foglalkozik vele. [...] Minden tudománynak igazságok felfedezése a feladata; a logika dolga az igazlét törvényeinek a megismerése." (G 342)
   Az "igazlét" kifejezés az "igaz" szó állítmányi használatára tereli a figyelmet. Mit jelent igaznak lenni? Frege mindjárt körülhatárolja a kérdést: Mit jelent igaznak lenni a tudományban? Mindenekelőtt tárgyi igazságot, de Frege félrevezetőnek tartja azt a közkeletű definíciót, amely szerint az igazság a tárggyal való megegyezésben állna – a képnek a leképezettel vagy a képzetnek a valósággal való megegyezésében. Az effajta egyezés sosem lehet teljes, így "semmi sem volna igaz; hiszen ami csak félig igaz, az nem igaz. Az igazság nem tűri a többé-kevésbét." (G 344) Az "igaz" nem viszonyszó, hanem tulajdonságszó.
   Az igazlét értelmét keresve az vezet a helyes nyomra, ha az "igazat" mint állítmányt a mondatra alkalmazzuk. Amikor azonban egy mondatot igaznak minősítünk, valójában a mondat értelmét, az általa kifejezett gondolatot minősítjük. Az igazság tehát a gondolat tulajdonsága, s mivel objektív igazságról van szó, a gondolatnak az objektivitás tulajdonságában is osztoznia kell. Frege érvelése abba az irányba halad, hogy a gondolatoknak ez az objektív léte csak egy téren és időn, valamint a gondolkodás szubjektív tevékenységén kívül, azok felett álló platonikus univerzumban értelmezhető.
   Ezzel az érveléssel kapcsolatban két dolgot emelek ki.
   Az egyik: Frege tudományos igazságon a tudományos elmélet igazságát érti, s szigorú tudományról lévén szó, az elméletnek a deduktív rendszer formáját kell öltenie. Az igazlét kérdése tehát így is megfogalmazható: Mit jelent igaznak lenni egy deduktív rendszerben? Ugyanakkor a kérdés az egyszerű igazságot veszi célba. A tudományos elmélet kitüntető sajátosságát hagyományosan igazságainak egyetemes és szükségszerű voltában jelölik meg; a nem tudományos állítások igazsága esetleges és részleges. Nem lehet azonban valami sem szükségszerűen, sem esetlegesen, sem egyetemesen, sem részlegesen, sem bármi más módon igaz, ha egyszerűen nem igaz. Az egyszerű igazság minden rendű-rangú igazságnak szükséges – bár nem elégséges – feltétele; kimondása nem az utolsó ítélet, de igenis az első, és minden más utána következik.
   A másik említendő dolog, hogy amikor a Der Gedanke az "igaz" szót mint tulajdonságszót kezeli, egészen másképp jár el, mint a Grundgesetze. Az ugyanis azzal kezdődik, hogy – a matematikai függvényfogalom értelmezésével és kibővítésével – igazolja az "igaz" szó névszóként való használatát, sőt az így bevezetett das Wahre névszót egyenesen tulajdonnévnek tekinti, egy önálló léttel bíró tárgy nevének. Elég egyértelmű azonban, hogy ez a különbség nem magát a felfogást, csak az előadásmódot illeti. A Der Gedanke a másik végéről fogja meg a dolgot, és lépésről lépésre közeledik ahhoz, amivel a Grundgesetze kezdődik: ugyanazt az utat járja, csak fordított irányban.⁶

   Az eltérést első közelítésben jól magyarázza, hogy a Der Gedanke más közönséghez szól, mint a Grundgesetze. Az utóbbi előszavában Frege nagyon élesen körülhatárolja azok körét, akiknek könyvét szánta: matematikusoknak, akik nem irtóznak a filozófiától, és filozófusoknak, akik nem irtóznak a matematikától. Akik e két kategória egyikébe sem tartoznak, hozzá se kezdjenek könyve olvasásához. A Der Gedanke a szigorú tudományokban kevéssé vagy egyáltalán nem járatos közönséggel számol. E negatív minősítésnél többet is mondhatunk róla. Frege dolgozata a Beiträge zur Philosophie des deutschen Idealismus című folyóirat 1918 végén megjelent első számába íródott. A folyóiratot az 1917-ben megalakult Német Filozófiai Társaság indította, azzal a céllal, hogy "ápolja, mélyítse és óvja a német jelleget a filozófia területén a Kant által megalapozott és Fichte által továbbvitt német idealizmus szellemében".⁷ Frege "logikai vizsgálódása" inkább kakukktojásnak hat a főleg szellemfilozófiai beállítottságú és világnézeti irányzatosságú közlemények között – legalábbis a későbbi utókor számára.⁸ Frege közöttük lépett föl, közösséget vállalt velük, miközben semmit sem engedett a szigorúan tárgyszerű gondolkodás igényéből. De gondosan kerülte az olyan terminusokat, amelyeket túlnyomóan bölcsész műveltségű közönsége csak félreértett volna – például a függvény fogalmát anélkül építi föl, hogy akár csak egyszer is említené a Function szót: olvasóinak ez nyilván minden egyebet jelentene, csak nem matematikai függvényt, vagy ha mégis, úgysem tudnák, mi az. Az is jellemző, hogy az igazságérték fogalmát csak a második vizsgálódás végén vezeti be, mégpedig a tagadás tagadása elemzésének summájában, tehát a spekulatív német gondolkodás számára nagyon is ismerős toposz pontos jelentésének tisztázásaként. Hadd tegyem hozzá, hogy mivel magam is alapvetően filosz műveltségű vagyok, talán jobban érzékelem Frege e manővereinek szándékát, mondhatni didaktikai stratégiáját, mint matematikai vagy természettudományos képzettségű olvasói.
   Ennek a stratégiának azonban az is következménye, hogy Frege szövegébe beáradnak olyan toposzok, amelyeket egyébként nem hozna szóba. Most a szövegnek azt a fordulatát idézem, amellyel Frege deklarálja a tiszta gondolatok téren és időn és szubjektív igaznak tartáson kívül, mindezek felett fennálló honát (G 353):
   Ein drittes Reich muß anerkennt werden.
   El kell ismerni egy harmadik birodalmat.
   Harmadik birodalom: baljósan hangzó kifejezés. Természetesen csak számunkra, a késő utókor számára, akik e névvel óhatatlanul a náci rezsimet asszociáljuk. Talán ennek akarja elejét venni a standard magyar fordítás, amikor e helyen a "harmadik tartomány" kifejezést alkalmazza. (LV 206) Nyilvánvaló, hogy a rossz asszociáció a miénk, nem Fregéé. De miután ezt leszögeztük, megállapíthatjuk azt is, hogy a "harmadik birodalom" olyan toposz, amelynek megvolt már a maga nehézkedése, mielőtt még a nemzetiszocialista imázsközpontban gellert kapott.⁹ És miért higgyük, hogy Frege, aki oly pontosan érzékelte a szavak jelentésének súlyát és irányát, ezen a döntő ponton csak úgy találomra választott?
   Adva van egymástól elválasztva két világ, a külső és a belső. El kell ismerni egy harmadikat. Ezt a harmadikat Frege már nem világnak nevezi, hanem birodalomnak. Érezhető a megemelés szándéka. A különbség sajátos jelentését és messzeható jelentőségét világosan látjuk, ha összehasonlítjuk Karl Popper háromosztatú ontológiájával, amely kimondottan a Der Gedanke ontológiájának felújított és felülvizsgált változata kívánt lenni.¹⁰ Popper harmadikul is világot mond: harmadik vagy 3-as számú világot. Szóválasztásába belejátszhatott – a második világháború után vagyunk – a "harmadik birodalom" kifejezés kompromittálódása, de aligha ez volt a döntő. Hanem az, hogy elmaradjon az a bizonyos megemelés. Frege harmadikja nem e világból való. Ahogy ő fejezi ki: van, de nem valóságos, lét, de nem történés. Ezt a transzcendenciát veszi célba Frege szóválasztása, ezt iktatja ki Popperé.
   A "harmadik birodalom" toposza az Isten országa képzetének egy változataként született, annak mondhatni konkretizálása a trinitás-tan jegyében. Ez a képzet Joachim da Fiore (1132-1202) nevéhez és az őt követő ferences spirituális mozgalomhoz köthető, amely az Atya és a Fiú után a Szentlélek országának eljövetelében várta e világ történéseinek végét és betetőzését.¹¹ A harmadik birodalom tehát a Szellem birodalma; és Frege is így írja le: nem a szellemeké, hanem a Szellemé.¹² Ez az egyes számban álló szellem a szigorú tudományok szelleme, de hiba volna, ha ezt kizáró ellentétbe akarnánk állítani a vallások spiritualitásával. A Der Gedanke egy másik helyén Frege nagy nyomatékkal emeli ki, hogy a tudományos szellem osztozik valami olyan komolyságban, amely nélkül nincs vallás vagy erkölcs sem.
   Újra mondom, hogy magában a szövegben mindezek csak a periférián feltűnő és tovatűnő jelentések; szavakban rögzítve óhatatlanul megváltozik az optikájuk. De tűnő árnyakként mégis ott vannak, és bizonyosan nem Frege szándéka ellenére való, hogy felneszeljünk rájuk.
   Így megemlítem, hogy e toposz nemcsak millenáris távlatban és nemcsak eszkatologikus-üdvtörténeti dimenzióban kap kicsengést, hanem sajátosan német történelmi távlatban is. E "német jelleg" szerint az első két birodalom, amelyhez a harmadik kapcsolódik – akár a tagadás tagadása sémájában elgondolva, szintézisként – a középkori Német-római Szent Birodalom és a német egységet megteremtő modern, XIX. századi Német Birodalom. Ez a képzet a húszas években kibontakozó, "konzervatív forradalomnak" nevezett szellemi mozgalomban volt otthon; legnevezetesebb kifejtése, Moeller van den Bruck Harmadik Birodalom című könyve 1923-ban jelent meg, de születési helye a világháború végi erős megrendülésben és erős váradalmakban keresendő.

   Frege Harmadik Birodalma kategorikusan kívül van a történések világán, s ezért úgy tűnhet, ebbe az összefüggésbe nem vonható be. A Der Gedanke végén azonban Frege éppen arról ír, hogyan folyhatnak és folynak be az időtlen gondolatok a valóságos világ alakulásába: azáltal, hogy az emberek megfogják vagy megragadják és igaznak tartják őket. Frege a következő példát hozza erre, s próbáljunk meg szemünk sarkából figyelni annak perifériájára is. "Ha például felfogom azt a gondolatot, amelyet a Pithagorasz-tételben mondunk ki, arra az következhet, hogy igaznak ismerem el, s aztán alkalmazom is, amikor tömegek gyorsítását eszközlő döntést hozok." (G 361-362) Alighanem a lejtőre vagy más egyszerű gépre és fizikai testekre kell gondolnunk, egyszóval mechanikai alkalmazásra. Vagy nem csak arra? Frege így folytatja: "Tetteinket így szokás szerint gondolkodás és ítélés készíti elő. És a gondolatok így közvetve hathatnak a tömegmozgásokra." Hadd említsem meg, hogy a standard magyar fordításban itt "fizikai tömegek mozgása" áll. (LV 216) A "fizikai" jelzőt a fordítás iktatja be, az eredetiben nem szerepel. Ez a megszorítás nyilván nem alaptalan, de kérdés, kell-e pontosabban fogalmazni, mint Frege, s kizárni azt, amit az eredeti megenged: hogy embertömegek mozgását is hozzáértsük. Sőt a Massenbewegung egyenesen tömegmozgalmat is jelenthet. Lehet, hogy ez félreértés volna, de az is lehet, hogy Frege éppen ezt akarja tőlünk. Ami tény, hogy nyomban a következő mondatban ő maga vált át ebbe az ad hominem dimenzióba: "Az embernek emberre való hatását többnyire gondolatok közvetítik" – írja, s kicsit odébb: "A világtörténelem nagy eseményei hogyan másként jöhettek volna létre, mint gondolatok közlése révén?"
   Hadd állítsam emellé a német filozófiai publicisztika egy korábbi keletű toposzát: "...az elmélet is anyagi erővé válik, mihelyt a tömegeket megragadja. Az elmélet akkor képes a tömegek megragadására, ha ad hominem demonstrál, és akkor demonstrál ad hominem, ha radikális lesz."¹³ Ezek a sorok nem sokkal Frege születési éve, 1848 előtt íródtak – az évszám természetesen másról is nevezetes. A Marx által hirdetett filozófiai radikalizmus nyíltan egy radikális demokrata forradalom türelmetlen sürgetése volt. Frege szövegének hátsó udvarában a konzervatív forradalom rémlik föl. Tűz és víz. De figyelemre méltó, hogy ez az ellentét két ennyire hasonló szerkezetű, pontról pontra összevethető toposzban jut kifejezésre. Nem hihető, hogy Frege ismerte volna az idézett Marx-szöveget, pláne nem, hogy arra reflektált. A koincidencia magyarázatát inkább ott keresném, hogy mindkettejük filozófiai iskolája a klasszikus német idealizmus volt, mindketten az onnan tanult eszméket radikalizálták, ki-ki a maga módján.
   De talán megkockáztathatunk egy oldalpillantást is, ha nem is Marxra, de a nevével fellépő és a Reich megdöntésével fenyegető mozgalomra. Frege egy újabb, a Der Gedanke utolsó példáját idézem: "Mennyire más folyamat egy kalapács átnyújtása, mint egy gondolat közlése! A kalapács az egyik hatalmi területről átmegy a másikba, megragadják, közben nyomást szenved, ettől sűrűsége, részeinek elhelyezkedése itt-ott megváltozik. Mindebből a gondolatoknál semmi sincs. [...] Itt nincs meg az, amit a természeti történésben mindenütt felismerünk: a kölcsönhatás. A gondolatok nem egészen valótlanok, de valóságuk egészen másfajta, mint a dolgoké. És a valóságra a gondolkodók tette által hatnak, anélkül hatástalanok volnának, legalábbis amennyire át tudjuk látni." (G 362) Ez marad tehát: a szigorúan racionális rend és mérték a világon kívül, és a gondolkodó, aki valamit el tud kapni belőle, és akkor az igaz még meg is történhet.